Kapcsolatuk mindössze két évig tartott, de Mezei Máriának élete végéig sokat jelentett ez a szerelem.
1928-ban egy 19 éves, vörös hajú szépség kopogtatott be Rózsahegyi Kálmán budapesti színiiskolájának ajtaján. Mezei Mária ifjú férjét és a Szegedi Egyetem bölcsészkarát hagyta ott, hogy végre valóra válthassa álmait, és színésznő legyen. Nem volt zökkenőmentes az út, amely idáig vezetett: édesapja annyira ellenezte, hogy leánya a színi pályára lépjen, hogy egy ízben még kopaszra is nyírta. Mindhiába: Mezei Mária kedvét nem lehetett elvenni a világot jelentő deszkáktól.
A színház és a férfiak
A színiiskola elvégzése után Miskolcra szerződött. Rengeteg hódolója akadt: „A színház és a férfiak – tulajdonképpen akkor másról nem is volt szó, csak erről a kettőről, és elsősorban a színházról” – emlékezett vissza később erre az időszakra Névjegy címmel megjelent önéletrajzában. Egy pécsi kitérő után visszatért a fővárosba: a Belvárosi Színházban játszott. Franciás eleganciája, búgó hangja miatt sokszor osztották rá a „végzet asszonya” szerepet; de ezt hamarosan skatulyának érezte: „S jöttek a szerepek egymás után, a kokottok és a ledér asszonykák hosszú sora. S a »franciás Mezey« álmatag szemmel, érzéki szájjal, furcsa kalapokkal sétált Pest utcáin, görcsösen vigyázva, hogy jaj, csak ki ne derüljön a titok, hogy ő se nem franciás, se nem álmatag, s nem is démoni…”
Márai és Mária
A harmincas években ünnepelt színésznő volt, 1939-ben még egy párizsi ösztöndíjat is elnyert, amit végül nem tudott kihasználni az időközben kitört világháború miatt. 1941-ben megismerkedett Márai Sándorral, akivel szenvedélyes szerelem lobban fel közöttük. Mezei Máriának imponált a nála csaknem tíz évvel idősebb író bölcsessége, eleganciája, tapasztalata. Márai azonban nős volt, kapcsolatukat titokban kellett tartaniuk. Megesett, hogy egy szálloda különböző emeletén szálltak meg, s csak az éj leple alatt találkoztak.
Kapcsolatukról soha nem beszéltek, Mezei később, visszaemlékezéseiben is „Valaki”-ként hivatkozik az íróra:
„Végszóra, mint egy Pirandello-darabban, kinyílt az ajtó, s belépett Valaki, magasan és ismerősen. A hangja az én hangom volt, a szeme az én szemem, sokáig azt képzeltem, hogy tüdeje, a szíve, a mirigyei és a lelke is közös az enyémmel.
Ő mutatta meg nekem a világot. Volt egy prémgalléros kabátja. Egyszer belebújt az arcom a puha prémbe: velem már soha nem történhet semmi baj, mert végre hazaértem.”
A szerelem vége
Kapcsolatuk nem tartott sokáig. 1943-ban Márai szakított vele: „De jött egy délután, a Krisztina téri cukrászdában.
Lazacos szendvicset evett, s udvarias, szinte bocsánatkérő mosollyal közölte velem, hogy nincs szüksége a szeretetemre.
Más dolga van, el fog menni… Szólt a harang, a galambok repültek, amikor elindultunk az Erzsébet-híd felé. Tudtam, amikor kiléptünk a cukrászda ajtaján, hogy ez a valaki leszúrt engem, kés van a hátamban, folyik a vérem, s olyan fáradt vagyok, hogy meghalok. De még éltem három esztendeig, aztán valóban belehaltam. Feltámadtam, mert művész vagyok, mégis örökre fáradt, mert ember vagyok.”
Márai pedig – akinek örökösei 2011-ben átadták Szigethy Gábor irodalomtörténésznek a 70 évvel azelőtt íródott szerelmes leveleket, amelyből kiderült a két művész szenvedélyes kapcsolata – ezek után felesége mellett egy másik színésznővel, Tolnay Klárival vigasztalódott. Sirály című regényében emlékezett meg szerelmükről, időskorában pedig így érdeklődött az őt emigrációban meglátogató újságírónál: „Van-e Budapesten olyan színésznő, mint Mezei Mária?” (A témáról részletesebben is olvashatunk Szigethy Gábor Mezei–Márai szerelem című könyvében.)
Háború, Tátra, szanatórium
A politikai légkör változása, a háború és a zsidóüldözések Mezei Mária kedélyállapotán is éreztették hatásukat. 1943-ban egyik előadásának szünetében taxiba ült, majd hazament, utána pedig a Tátrába utazott meggyötört idegrendszerét kisimítani. A szanatóriumban sokat olvasott, istenhite elmélyült, és nagyon nem akart visszatérni a budapesti színházi világba. Egyik nap, miközben az erdőben sétált, a nácik és a partizánok közötti tűzpárbajba keveredett. Menekülés közben megsérült, és a szanatóriumi lét sem nyújtott többé biztonságot: az a pletyka terjedt róla, hogy a németeknek kémkedik.
A szlovák hatóságok a magyar lakókat egy épület pincéjébe zárták, Mezei Máriát is innen vitték kihallgatásra a szovjet tisztek. Megverték, majd egy teherautón Lengyelországba szállították, és ki tudja, mi történt volna, ha egy rajongója – aki tolmácsként segített a partizánoknak – fel nem ismeri. Végül egy tehervonat tetején jutott vissza Budapestre, de nem vágyott többé arra, hogy ledér hölgyeket, csábító démonokat játsszon a színpadon. A Tátrában írott könyvét (Hoztam valamit a hegyekből) szerette volna színpadra vinni, de nem mutatkozott rá érdeklődés.
Sanzonok és szovjet operettek
Ekkor Sárospatakon teológiát kezdett tanulni, majd maradék vagyonából felújította a várat. Cserébe a rendelkezésére bocsátottak három szobát, és előadást rendezhetett a helyieknek a könyvéből. Megbukott. Végül visszatért Budapestre és a színpadra, de ez sem volt zökkenőmentes:
a Vígszínházban, előadás közben egyszer csak a szívéhez kapott, és azt kiabálta, hogy hagyják inkább meghalni.
Hisztisnek bélyegezték, pedig valószínűleg pánikrohama volt: „Súlyos pánikérzet, halálfélelem kapott el, s kénytelen voltam kimenekülni a színpadról” – emlékezett vissza.
Mindenesetre a színházból elbocsátották, ekkor a pesti éjszakában lépett fel: dizőzként sanzonokat énekelt. A kommunista hatalomátvétel után hamar a rendszer ellenségének bélyegezték: klerikális, reakciós, és még ki tudja, milyen jelzőket aggattak rá. Ráadásul nem szerződhetett szabadon: az Operettszínház társulatához irányították, ahol egy szovjet operettben kellett volna énekelnie, holott ekkor már komolyabb szerepekre vágyott. Az ajánlatra nemet mondott, inkább elszegődött a városligeti vurstliba sanzonénekesnőnek.
A régen várt elismerés
Mezei Mária 1953-ban ismét az Operettszínházhoz került. Lassacskán rendeződött helyzete a színházi és filmes világban, és az elismerés sem váratott magára. Különdíjat kapott Fábri Zoltán filmjében, az Édes Anna filmváltozatában nyújtott alakításáért, a kritikusok elismerően szóltak róla, érdemes művész, majd kiváló művész elismerésben részesült. 1958-ban házasságot kötött a nála húsz évvel fiatalabb Lelbach Jánossal, aki kamaszkora óta rajongott érte.
1970-ben lépett utoljára színpadra. Ezután egy betegség miatt oxigénpalackhoz kötve élte az életét budakeszi házában, visszavonultan, támogató férje mellett. 1980-ban még egyszer a nyilvánosság elé állt: a televízióban elszavalta Babitstól a Zsoltár gyermekhangra című verset. 1981-ben jelent meg Vallomástöredékek című önéletrajzi kötete az életéről, a hitéről és a színészetről. Mezei Mária 1983-ban, 73 éves korában hunyt el. Budakeszi otthona ma emlékmúzeum. (Borítókép: Fortepan)
