Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Úttörő zseniként újrafogalmazta és megújította az amerikai balettet. De diktatórikus hajlamú, haragtartó vezetőként nagyon nem a kedvességéről volt híres, ráadásul négy táncosát is feleségül vette. Hogyan emlékezzünk az orosz–amerikai koreográfusra, George Balanchine-re?
„Nincs múltam. Folyamatos jelenem van” – mondta a nagy orosz–amerikai koreográfus, George Balanchine, aki az előrehaladásban hitt mindenekfelett. Amikor a hetvenes évei közepén egészsége romlani kezdett (1983-ban hunyt el), nem akart végrendeletet írni, nem gondolva arra, hogy az általa készített balettek százai tovább élnek nélküle. Hiába telt el 40 év Balanchine halála után, művei most is olyan népszerűek, mint amikor megalkotta őket. Az olyan mesteri előadásokat, mint a Serenade, a C-dúr szimfónia és az Agon, még mindig rendszeresen táncolják szerte a világon. Ez azonban nem jelenti azt, hogy alkotójuk ne lett volna finoman fogalmazva is ellentmondásos vezető.
Mr B útja a sikerig
Tavaly a táncosnőből lett történész, Jennifer Homans kiadta Mr B címmel (ahogy Balanchine-t emlegették) a koreográfus életrajzát, amiből kiderül, hogyan került a grúz zeneszerző apától és orosz anyától származó fiatal férfi a birodalmi Oroszországból, a háború és a forradalom, az éhezés és a tuberkulózis valós veszélyei közül Berlinbe. Fiatalon kezdte a balettet, hazájában magasra is jutott, ennek ellenére az 1924-es berlini versenyről nem tért haza, helyette Párizsba költözött, onnan készített koreográfiákat az Orosz Balett számára.
Balanchine ma már kritikákat is kap
New Yorkban a New York City Ballet megalapítása mellett megalapította a School of American Ballet-t. Az ő stílusába nem fértek bele a mesebeli történetek és a kidolgozott jelmezek, gyorsabbat és erősebbet akart, a dinamizmust magát a színpadon. Tény, hogy Balanchine-nak sikerült valami nagyszerűt alkotnia a szenvedéssel és halállal teli évszázadban. De a közelmúltban már teret kaptak a koreográfust érintő kritikák is. A The Turning: Room of Mirrors podcastsorozat a balett sötétebb oldalába nyújt bepillantást, megdöbbentő történeteken keresztül mutatja be, hogy a NYCB-nél nincsenek határok a személyes és szakmai kapcsolatok között. Alice Robb írónő, aki a 2000-es években a SAB-ban tanult, és érezte Balanchine elképesztő befolyásának erejét, kiadta a Don't Think, Dear (egy Balanchine-idézet) című könyvet, amely evészavarokkal, fájdalommal és sérülésekkel küzdő társai sorsát követi nyomon. Lehet, hogy Balanchine megtestesíti mindazt, ami csodálatos és rossz a balettben?
A balett elmosódott határai
A koreográfus annyira zseniálisat alkotott szinte minden alkalommal, hogy a művészek imádtak a közelében lenni, együtt alkotni vele. Olyan mély zeneiséget, életteliséget hozott a táncba, amit senki azelőtt. Ez a dinamizmus folytonos feszült figyelmet és aktív jelenlétet igényelt mindenkitől. Ahogy szinte egy magasabb erővel kerültek kapcsolatba a művészetben, úgy a táncosok gyakran istenítették a koreográfust, így nem is mondtak nemet semmire. A szenvedést szinte mártíri szintre emelték, ami azt eredményezte, hogy az egészségtelen irányba tolódott dinamikákban elveszett az érdekérvényesítő szerepük. A határok elmosódtak, így lehetett sok táncosával is viszonya a nagy művésznek, közülük négyet feleségül is vett.
„Ne gondolkodj, drágám, csak csináld”
De mindennek megvolt az ára. Balanchine művészetének alapvető eszközei voltak a táncosok. Vallásos emberként angyaloknak tekintette őket, akiknek nincsenek saját igényeik. A test határait kereste, így gyakoriak voltak a sérülések, a túlhajszoltság. Nem csak a színpadon irányította őket: a táncosnői nem élhettek kapcsolatban, minden udvarlónak az út feletti étteremben kellett várakoznia, látótávolságon kívül. Családot alapítani, szülni végképp nem volt szabad. A testalkatnál is az ultravékony, légies lányokat részesítette előnyben, s ha valakit „nagydarabnak” látott, azzal kegyetlenül közölte is a véleményét. Csontokat akart látni, így sok lány éheztette magát az elfogadásért, a szerepekért. Hatalmával visszaélt: a vele kapcsolatban álló táncosok kapták a legjobb szerepeket, de a kapcsolat múltával el is veszítették azokat.
Nem ő volt az egyetlen
A táncosok testi-lelki egészségére ma már sokkal jobban odafigyelnek Balanchine kora óta: senki sem tiltja meg a táncosoknak, hogy kapcsolatban éljenek, vagy markánsabban húzzák meg a határaikat, mint elődjeik tehették. Ezzel együtt azonban a balett olyan környezetet jelent, amelyben még mindig olyan dolgok történnek meg, amelyek más munkahelyen elfogadhatatlanok lennének. Minden táncos annyit küzd azért, hogy bekerüljön a legjobb helyekre, hogy aztán kötelezően hálás, kiválasztottnak, szerencsésnek érzi magát, így könnyebben válik hatalmi visszaélés áldozatává. A koreográfuson kívül sok múlik a rendszeren is: mit enged meg a művészet nevében és mit nem.
