Marie és Pierre Curie még csak 20 éve fedezte fel a rádiumot, amikor divatossá vált órák számlapját azzal festeni. Kis kezű lányok százait alkalmazták gyárak a munkára: ekkor még senki sem tudta, hogy ez szó szerint az életükbe kerül.
A rádiumlányok sorsa egytől egyig tragikusan alakult azt követően, hogy elvállalták a gyári munkát. A feladat az volt, hogy órák számlapjainak számjegyeit fessék meg vékony kis ecsettel: az tette divatossá ezeket az időmérő eszközöket, hogy a rádiumos festés miatt számlapjuk a sötétben világított. Ez ma már valószínűleg elővigyázatossá tenné azt, aki egy hasonló hatású, ám meglehetősen ismeretlen anyaggal kezd dolgozni, akkoriban azonban ez másként volt, ráadásul következetesen azt sulykolták beléjük, hogy munkájuk tökéletesen biztonságos.
Akkor biztonságosnak mondták a rádiumot
A lányokra azért volt szükség, mert kis kezükkel ügyesen el tudták végezni ezt a feladatot – de ez még nem volt elegendő. A számok megfestéséhez egy különleges technológiát alkalmaztak:
minden egyes számjegy rádiumos festését követően ajkaik közé vették az ecsetvéget, hogy összenyomják, így a következő számnál ismét nagyon pontosan tudják felvinni az anyagot.
Egy lány akár kétszáz óralapot is megfestett egy műszak alatt: a tizenkét számjegy elkészítése során nem kis mennyiségű rádium szívódott fel szervezetükben.
Mai fejjel nem értjük, a sugárzó anyag hogy tűnhetett biztonságosnak, akkoriban azonban az új felfedezésre mindenki lecsapott, aki egy kis hasznot akart magának hajtani. Készültek radonos innivalók, de fokrém, fürdősó, és Magyarországon még kétszersült is készült a veszélyes anyaggal dúsítva. A rádiumtartalmú vizek eleinte még a legjobbat jelentették, mivel az anyag felezési ideje gyors, így mire a legtöbb ember elkezdte inni azt, elillant belőle a hatóanyag. Az amerikai élelmiszeripari hivatal ugyanakkor nagy szigorral csapott le a radonosnak árult vizek gyártóira, így egy idő után
elkezdtek olyan ballonokat készíteni, amelyekben az esti feltöltést követően reggelre lett kész és iható a sugárzó víz
– az uránnal dúsított kerámia gondoskodott erről.
Talán a vadhajtások közül is a legvadabb William A. Bailey ötlete, a rádiummal átitatott papír, melyet a termékenység növelésére kellett a herékre rögzíteni. Szegény feltaláló maga is hitt a dologban, használta a papírlapokat, és el is vitte a rák.
Ez lett a lányok veszte
Ebben a környezetben nem csoda, hogy a rádiumlányok gondtalanul végezték munkájukat – sőt, olyannyira tetszett nekik a világító hatás, amelyet a veszélyes szer okozott, hogy egy idő után igyekeztek kihasználni azt. Sokan a legjobb ruhájukat vették fel munkába, hogy azt beterítse a rádium, így amikor a nehéz műszak végeztével mulatni mentek, tánc közben ellenállhatatlanokká váltak a csillogó szettekben. Itt nem álltak meg: mivel a fogakat egyébként is érintette a rádiummal való munka,
be is festették fogsorukat az anyaggal, amely így szintén csillogóvá vált.
Bőrükre is jutott belőle, és természetesen be is lélegezték a rádiumos festéket: mindezek után nem csoda, hogy annak hatásai igen hamar megmutatkoztak szervezetükön.
Amit a rádiumról hittek, az azonban korántsem volt igaz: az anyag nagyon is veszélyes, különösen, ha az ember folyamatosan ki van téve annak. Marie Curie is ebbe halt bele, akárcsak az anyaggal kísérletező tudósok közül mások is – és az sem telt bele sok időbe, hogy a rádiumlányok is szembesüljenek az anyag hatásaival.
Borzalmas kínokat éltek át
Az elsők közt volt Amelia Maggia, akinek a foga kezdett el fájni, így hát fogorvoshoz fordult. A fogat ki kellett húzni. Aztán a mellette levőt is. A húzások helye nem gyógyult, fekélyek alakultak ki a lány szájában, és genny szivárgott a lyukakból. Kisvártatva a nő teljes alsó állkapcsát el kellett távolítani, végül a Mollie becenevű lány elvérzett. Az orvosok nem értették a történteket, és tévesen a szifilisznek tulajdonították halálát.
A következő két évben egyre több lány tapasztalta ugyanezeket a tüneteket. A Radium Luminous Materials Corp. üzemeltette gyár tagadta, hogy a munkával lenne összefüggésbe hozható az állapot, ami egyre-másra érte utol dolgozóit, végül kénytelenek voltak vizsgálatot indíttatni, amely bebizonyította, hogy a rádiumnak való kitettség okozta a dolgozók vesztét. Ők azonban ezt elutasították, további vizsgálatokat követeltek.
1925-ben azonban Harrison Martland patológus megállapította, hogy az anyagnak való kitettség voltaképpen belülről emésztette fel a lányok testét.
A gyár pedig tagadott
A gyár ekkor sem ismerte el felelősségét: a rádiumlányok ugyanakkor annak dacára, hogy tudták: napjaik meg vannak számlálva, ügyvédet kerestek.
A perekben általában megegyezés született, mivel a haldokló nőket nem volt nehéz erre rábeszélni.
A kifizetéseket rendszerint temetésükre költötték, Catherine Wolfe Donohue volt az első, aki 1938-ban győzelemre tudott vinni egy pert. Eddig azonban egyre több nő betegedett meg a veszélyes munka miatt.
A szerencsések szűk táborába tartozik Mae Keane, aki pár napot dolgozott csak a veszélyes gyárban. Már elsőre sem tetszett neki a festék íze, így nem volt hajlandó az ecsetet a szájába venni, néhány nap múlva pedig főnöke megkérdezte, biztos tovább akar-e dolgozni velük, hiszen látható, hogy nem szíveli a munkáját. Mae boldogan mondott föl – és bár rossz fogakkal, állandó migrénnel és két alkalommal rákbetegséggel küzdött, 107 éves kort élt meg, 2014-ben elhunyva.
Mae úgy fogalmazott, hálás volt főnökének a kérdésért: sajnálja, hogy sosem ment el hozzá megköszönni, hogy megmentette őt a biztos haláltól.
A rádiumlányok sorsa tragikus, ugyanakkor harcuk, még ha elsőre reménytelennek is tűnik, valójában nagyon értékes volt. Ha ők nem álltak volna ki így magukért, a munkahelyek biztonságával kapcsolatos szabályozások talán nem lennének annyira szigorúak, mint amilyenekké váltak.
