A háború mindig meghatározza azok életét, akik átélik. Nem csupán azokét, akik a fronton harcolnak, hanem a családtagokét, az otthon maradottakét és a művészekét is. Ady Endre életének utolsó öt évében naponta szembesült az értelmetlen vérontással.
1914 júniusának végén a 36 éves Ady Endre jelentős lépésre szánta el magát: nősülni készült. Nagy műgonddal fogalmazta leánykérő levelét Boncza Miklósnak, választottja, a 20 éves Boncza Berta apjának (és egyben nagybátyjának). Június 27-én Nagyváradra utazott, ahol a Polgári Radikális Párt gyűlésére volt hivatalos, onnan átment barátaival egy kávéházba, itt érte Ferenc Ferdinánd meggyilkolásának híre. Állítólag erre csak annyit mondott: „Itt a világháború.”
Amíg Adyék az apa engedélyét várták (Csinszka hivatalosan kiskorúnak számított, így vagy szülői, vagy gyámhatósági engedély kellett a házasságkötéshez), egyre zaklatottabban követték az eseményeket. Egy hónap múlva, 1914. július 28-án együtt érte őket a hír: a monarchia hadat üzent Szerbiának. Ady nagyon rossz lelkiállapotba került a hír hallatán, állítólag azt mondta az öccsének: „Ha elveszítjük, akkor elvesztünk, mint Magyarország, s szét fognak szaggatni bennünket. Ha megnyerjük, akkor meg egy év múlva német lesz itt nemcsak a katonaság, a vasút, a posta, hanem talán még a közigazgatás is.”
„Vagy megházasodok, vagy elzüllök, vagy meghalok”
Ezt a zaklatottságot tükrözik Adynak a barátaihoz írott levelei is: „Megint hetek óta készülök a levélírásra, s közben fölrobbant a világ” – írja például Hatvany Lajosnak. „Néha megütközve, de egyben nevetve is kérdem magamtól: miért kell ez a harc, s miért sújtott rám a romantika, mely (…) az Emberiség két legnagyobb csapása.” Úgy érzi, minden bizonytalan lett az életében: „Semmi bizonyosság a holnapban, a hogyleszben, a kenyérben, semmiben.” Levelei arról is tanúskodnak, hogy afféle kapuzárási pánik vehetett rajta erőt a házasságkötés előtt: „Utálom a háborút, az emberi fajzatot, nem tudom, s nem bánom, mi lesz a világgal. No és velem – ámbár nekem mindegy: vagy megházasodok, vagy elzüllök, vagy meghalok.”
1914 őszén Magyarország zajos volt a háborút támogató propagandától. Az írók és újságírók többsége lelkesen kiállt a háború mellett. Meggyőződésük volt, hogy mindez nemzeti érdek, és a háború jó ügyet szolgál. „Harci zajtól szalad a múzsa” – vélte a hírlapíró Rákosi Jenő, arra utalva, hogy a legjelentősebb műveket (pl. az Iliászt) háború ihlette. Még Krúdy Gyula és Gárdonyi Géza is megszédült, lelkesedésük azonban rövid ideig tartott: egy év múlva, amikor már világosan látszott, hogy elhúzódó harcokra lehet számítani, és a katonák sem tértek haza a falevelek lehullásáig, megjelentek a sebesültek tömegei, és számukra is nyilvánvalóvá lett, hogy a háború nem hozhat mást, mint pusztulást.
Ady a háború első hónapjaiban jórészt Erdélyben tartózkodott. Mivel az oroszok betörtek a szomszéd faluba, szüleivel és menyasszonyával együtt felkészültek a menekülésre, de erre végül nem került sor, az orosz csapatokat visszafordították. Éjszaka ágyúzás hallatszott, ijedt cselédek hozták a híreket arról, hogy Máramarosszigetet felperzselték a „muszkák”, és érkeznek a menekültek. A pár még mindig a házassági engedélyre várt, ami sehogy sem akart megérkezni. Ady Csucsa, Érmindszent és Budapest között ingázott, közben forró hangú szerelmes leveleket váltottak Boncza Bertával. 1914 novemberében megkapta az első behívóját, amelyet még számos másik követett. Ilyenkor mindig meg kellett jelennie a sorozóbizottság előtt, végleges felmentést nem kapott.
„Nincs más szenvedésem, mint a háború”
A házasságkötésre végül 1915 februárjában került sor. Ady idegeinek azonban már kevés volt az a megnyugvás, amit ettől remélhetett. „Nekem nincs más szenvedésem, mint a háború, s nem lehet írnom, csak akadozott lélegzetvételeket. De ezt muszáj” – írta egy levelében öccsének. Altatóval aludt, alig evett, napi 50-60 szál cigarettát szívott, leveleiben többször felmerül az öngyilkosság gondolata. 1915 októberében a már említett Rákosi Jenő hírlapíró egy éles hangú cikkben támadta a háborúellenes költőket, Adyt és Babitsot, azzal vádolva őket, hogy frontszökevények. Ezután névtelen feljelentésre hivatkozva csendőrök keresték fel Adyt, hogy előállítsák mint katonaszökevényt. Tisztázta ugyan magát, de lelkileg megviselte az incidens.
A sorozások gyötrelmei
A sorozások továbbra is rendszeres gyötrelmet jelentettek Adyék életében. Csinszka naplójából tudjuk, hogy 1915 novemberének végén „borzasztó időben, éjszaka, vékony városi ruhákban” utaztak a sorozóbizottság elé. „Bandi olyan, mint egy őrült, csak itallal lehet féken tartani. (…) Legvadabb tél. Köd és hó. A szán órák hosszat tévelyeg.” Végül kiderült, hogy tévesen sürgönyöztek, egy hónap múlva újra kellett jelentkezni, akkor viszont Adyt alkalmasnak találták a hadviselésre, annak ellenére, hogy a költő 39 fokos lázzal jelent meg. „Ugyanakkor féllábúakat is bevesznek” – jegyezte meg keserűen Csinszka. A Nyugat elintézte, hogy a költőt ezúttal is felmentsék, de az erről szóló irat nem érkezett meg időben, ezért 1916 januárjában be kellett vonulnia Kolozsvárra. Ekkor született az Őrizem a szemed, a félelmetes bizonytalanság és a társba kapaszkodás remekműve.
Sebesültek, menekültek, vonatok
1916-tól kezdve Adyt állandó izgalomban tartotta a berukkolás kérdése. „Ha nincs kezében az új hivatalos cédula, lázban gyötrődve nem mer az utcára kimenni, még kocsin se” – írta visszaemlékezéseiben felesége. A költő egyre rosszabb idegállapotba került, csucsai otthonuk előtt félóránként süvítettek el a katonákat, sebesülteket és menekülteket szállító vonatok. „Minden emberi gyötrelem előttünk fekszik, Ady éjszakákon át számolja a vonatokat, cigarettát cigaretta után szív” – olvashatjuk a visszaemlékezésben.
1916 márciusában Budapestre utaztak, hogy részt vegyenek a Nyugat matinéján. Az esemény valóságos béketüntetéssé alakult, itt hangzott el Babitstól a Húsvét előtt c. vers is, amit a közönség tomboló lelkesedéssel fogadott. Ady befeküdt egy szanatóriumba, ahol kisebb szerelmi kalandba is bonyolódott, majd ismét hazautazott feleségével Csucsára. Közben Románia is hadat üzent a monarchiának, és ekkor fordultak igazán nyomasztóvá a körülmények.
A menekülők áradata végeláthatatlanul özönlött, Ady, „ahogy tehette, segített, élelmet, pénzt, útbaigazítást adott, de néha nagy szenvedése volt, hogy mindezt végigélje, felment a kastélyba, elbújt a szobájába, és sírt” – olvashatjuk Fehér Dezsőné visszaemlékezésében. A történtek nagyon megviselték, gyomor- és szívproblémái adódtak, de sorra születtek a háborút elítélő versei. A frontokon a helyzet egyre kilátástalanabb volt, Ady egyre-másra kapta kézhez a behívókat, és ez minden alkalommal megviselte. Apósa halála után 1917-ben feleségével együtt Budapestre költöztek, de túl sokáig már nem élvezhették a Veres Pálné utcai lakás kényelmét: Ady egyre rosszabb bőrben volt, egyre többet ivott. Barátai és ismerősei sokat látogatták, de tömeg- és tériszonyban szenvedett, feleségével is egyre gyakoribbak voltak az összezördülések. A katonai behívók továbbra is érkeztek, utolsó, szüleinek írott levelében arról számol be, hogy 1919 februárjáig megkapta a felmentést. Erdély román megszállása után, 1918 novemberétől rohamosan romlott az állapota, 1919. január 27-én meghalt. Utolsó versében (Üdvözlet a győzőnek) a háború értelmetlen veszteségeinek állít emléket.
