Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Igazi feminista húzásnak tartották annak idején Miss Marple karakterét, sok kortárs (férfi) író azt állította: csak Agatha Christie fantáziavilágában képes egy nő kinyomozni bármit. De valóban alkalmasabbak a férfiak a bűntények felderítésére?
Egyetlen krimirajongónak sem kell bemutatni Agatha Christie két legismertebb hősét: Poirot vagy Miss Marple történetei egyformán népszerűek, ahogyan a két kitalált figura is. De nem volt ez mindig így. Az olvasók első perctől megszerették a különös vénkisasszonyt, aki idővel egyre többször bukkant fel az írónő könyveiben. Christie kortársai közül azonban jó néhányan kritizálták, például Edmund Wilson Kit érdekel, ki ölte meg Roger Ackroydot? című műve ódivatú trollkodás a javából, és egyszerre sérti meg az olvasókat, az írónőt és a kitalált karaktereket, ráadásul lazán kijelenti, hogy a krimi műfaja halott. Más kritikák inkább csak a nyomozó vénlányt érték, mondván, hogyan is lenne egy nő képes megoldani egy bűntényt? Valószínűleg az ilyen kritikák megfogalmazói elfelejtették, hogy a sikeres Poirot-regényeket voltaképpen nő talált ki, és ilyen értelemben mindegyiket nő oldotta meg. Hogy kevésbé hihetőek lennének a történetek és a karakterek, mint ha férfi írta volna? Aligha, de nézzük a részleteket.
Agatha Christie az évek múlásával egyre jobban megutálta a saját nyomozóját, és Hercule Poirot-t egyszerűen csak egocentrikus görénynek nevezte egy hangfelvételen. Olvasói azonban 1920-as, első megjelenése óta annyira szerették az igényes Poirot-t – tökéletesen ápolt bajuszát, lakkcipőjét, kifinomult ízlését –, hogy ő volt az egyetlen kitalált karakter, akiről a The New York Times gyászjelentést írt. Christie számára megkönnyebbülés volt, hogy az 1930-as Gyilkosság a paplakban című regényével kezdődő írásaiban Miss Marple-ről, a vénlány hősnőjéről írhatott, akit a falusi élet eseményeinek és az emberi természet egyetemességének csendes szakértelme tett valószínűtlen mesterdetektívvé. Egyszer megkérdezték az írónőt, Miss Marple és Poirot miért nem oldottak meg soha egy rejtélyt sem, mert „Poirot, a hamisítatlan egoista, nem szerette volna, ha egy idős vénkisasszony kioktatja, vagy ha javaslatokat tesz neki”.
A legtöbb férfi hasonlóan reagált volna Christie idejében (talán még ma is), de az a csillogó irónia, amellyel Miss Marple a helyes irányba löki a fellengzős, nagyképű rendőröket, jól mutatja a bölcsességét és intelligenciáját. „Az intuíció olyan, mint amikor elolvasunk egy szót anélkül, hogy ki kellene betűznünk” – állította Christie, és ezt a tulajdonságot mindkét detektív hőse erényének tekintette.
Miközben a rajongók és kritizálók is vitatkoztak, ki a jobb, mennyire lehet komolyan venni egy nőt, mint detektívet, sokszor összehasonlították a jellemüket.
Hasonlóság
- a legkézenfekvőbb, hogy mindketten idősek, noha egyikük kora sem volt konkrét téma
- egyedülállóak, egyiküknek sincsenek igazi családi kötelékei. Még akkor is igaz ez, ha Miss Marple Raymond unokaöccse vissza-visszatér mint távoli rokon. Talán éppen az ilyen jellegű érzelmi terhek hiánya segít abban a két főhősnek, hogy az igazi célra, a bűntények megoldására összpontosítsanak.
- mindketten a pszichológiát – vagy másképp fogalmazva az emberi természet ismeretét – használják a bűnösök leleplezéséhez
- ügyesek a nyomok kiszűrésében és értelmezésében, de gyakran a különböző gyanúsítottak személyisége az, ami segít a kirakós utolsó darabkáját megtalálni
- Jane Marple a falusi élet közeli megfigyeléséből szerezte meg az emberi psziché megértését. Hercule Poirot a világról szerzett szélesebb körű tapasztalataiból és a belga rendőrségnél eltöltött időszakából, de mindketten úgy vélik, hogy az emberek alapvetően sémák szerint működnek.
- mindketten – Poirot egyik gyakran ismételt megjegyzését idézve – „helytelenítik a gyilkosságot”.
Különbségek
- eltérőek az élettapasztalataik: Miss Marple egész életében St Mary Meadben élt. Egyszer elutazik a Karib-tengerre, és időnként meglátogatja Londont és barátait az ország különböző részein, de ennyit utazik. Hercule Poirot ezzel szemben ellátogat Egyiptomba és Mezopotámiába, és különböző vonatokon és repülőgépeken járja be Európát. Ínyenc és kozmopolita – gyűlöli a vidéket, bár egyszer arra gondolt, hogy jó lenne visszavonulni egy kis faluba, és ott zöldséggumót termeszteni, aztán rájött, hogy ez rossz ötlet.
- Hercule Poirot ünnepelt detektív – az emberek aktívan keresik őt, hogy oldja meg a gyilkossági ügyeiket. És ő élvezi a hírnevét. Miss Marple sokkal kevésbé ismert, és utálná azt a fajta nyilvános elismerést, amit Poirot élvez.
Leszögezhetjük, hogy ezek alapján kár lenne kijelenteni, a nők vagy a férfiak jobb nyomozók. De nem csak a krimirajongók hasonlítják össze a két nem képességeit ezen a területen. Egy ausztrál magánnyomozó férfi létére például arról írt, hogy öt okot is tud mondani, miért lehetnek jobb nyomozók a nők.
„Vannak helyzetek, amikor igenis számít a megjelenés, hogy egy triviális példát hozzak: fura lenne, ha a játszóterek környékén fotóznék, vagy bemennék egy fehérneműboltba válogatni. Nyomozóként reálisnak kell lennünk, és nagyon is tisztában kell lennünk önmagunkkal és a környezetünkkel. Nem számít, hogy ki vagy, vagy hogy nézel ki, vannak olyan helyek, ahová elmehetsz, és vannak olyanok, ahová nem, ha a diszkréció a célod. De van öt okom, amiért egy női nyomozó lehet a jobb választás.”
Mutatjuk, mit szedett össze:
- Diszkréció: „Általánosságban elmondható, hogy egy nő sokkal jobban tisztában van azzal, hogy ki követi őt, és miért. Az én esetemben, ha kétszer látnak, az egy furcsa egybeesés, és nem valószínű, hogy észrevétlen maradok. Saját tapasztalatom, hogy engem soha nem követett egy nő. Ha mégis, akkor sem vettem észre, és ha rájöttem volna, hogy ő az, akkor sem érdekelt volna. Hogy őszinte legyek, lehet, hogy szokatlan, de az utolsó dolog, ami eszembe jutna, hogy biztosan magánnyomozó. Ha ezt az iparágat a férfiak uralják, és ez az iparág diszkréciót igényel, akkor a női mivolt óriási előny.”
- Női alanyok: „Visszatérve oda, hogy a hölgyek nagyon is tisztában vannak azzal, ki van körülöttük. Egy nő valószínűleg megkönnyebbül, ha kiderül, hogy nem egy férfi áll mögötte a sötét sikátorban. Továbbá vannak olyan helyek, ahová egy női alany vagy igénylő elmehet, ahová egy férfi nyomozó nem… Ha egy férfi egy csak nők számára fenntartott jógaórára megy, és diszkrét akar maradni, akkor az valószínűleg nem fog működni.”
- Nem fenyegető: „Sok megfigyelésemet járműről végzem. Ha valaki ellenőriz, az általában egy kíváncsi szomszéd az utcában, mivel nem parkolok le az alany társalgójában. Ideális esetben azt szeretném, ha az illető odajönne hozzám, és megkérdezné, mit csinálok, hogy megnyugtassam.”
- Empátia: „Ez a nyomozás minden aspektusára kiterjed, akár hiszed, akár nem. Ez nem egy meghatározható részlet, mert egy nyomozó feladata valójában csak a tények összegyűjtése, és az esetek 99 százalékában a véleményt ki kell hagynunk minden jelentésből, amit írunk. Az ügyfelek is emberek, akiknek sok titkára rálátunk, és az empátiát néha nehéz előhívni, a legjobb, ha annyit mondunk: »Srácok, minket ez privátilag nem érdekel.« Viszont az emberi oldala a munkánknak empátiát igényel, mert így tudunk jó kapcsolatot kialakítani a megbízóval.
- Férfi alanyok: „Végül beszélhetünk a férfi alanyokról vagy igénylőkről a munkától függően, és az első négy pont szépen kapcsolódik ehhez. Nem valószínű, hogy elhisszük, hogy egy nő követ minket, mert ez általában nem történik meg, hacsak nem vagyunk rendkívül jóképűek. Ritka, hogy fenyegetve érezzük magunkat, és ha valami rossz történik, értékeljük, amikor empatikusak velünk.”
„Összefoglalva: Az ügyfeleim és a megbízó cégek, amelyeknek dolgozom, sokszor megkérdezték tőlem, hogy ismerek-e női nyomozókat. Sok év után az iparágban el tudom mondani, hogy igen, és ők rendkívül hatékonyak, és sok esetben bizonyos körülmények között hatékonyabbak, mint férfi kollégáim.”
