Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Még a legnagyobb legendák sem mindig elégedettek önmagukkal. Karinthy Frigyes hiába volt korának egyik legnépszerűbb írója, többre vágyott: jóképű szeretett volna lenni.
Talán egyetérthetünk abban, hogy az utánozhatatlan tréfamester, Karinthy Frigyes zömök testalkatával, görögös arcélével, széles, húsos szájával és félárbócra eresztett szemhéjával a magyar irodalom legjellegzetesebb alakjai közé tartozik. Nem szép, nem jóképű, és még csak nem is sármos, de munkáit ismerve semmiképpen sem gondolnánk rá csúnya emberként. Karakteres férfi, aki tökéletesen illik saját történeteinek világába. Őt mégis sokkal jobban foglalkoztatta a külseje, mint hinnénk.
A hiú humorista
„A keze húsos volt és puha, gyakran tette a szája és orra elé, mint valami szájkosarat, amely elfedte vastag ajkát és az orrát, amely mintha agyának előretolt nyúlványa lett volna” – írta Kosztolányi Dezsőné barátjáról, Karinthy Frigyesről című életrajzi munkájában.
„Ez a mindent megszimatoló, a világ minden érzékelhető jelenségét, de még érzékelhetetlen lehetőségeit is előre megérző és felszippantó orr volt Karinthy életének legfőbb megölő betűje. Állandóan, úgyszólván percnyi szünet nélkül érezte, hogy van, és érezte, hogy nagyobb a kelleténél, mivelhogy nem a nagyorrú, bölcs ókori Görögországban élt, hanem az akkora pisze ás ostoba Európában.
Örökösen azt érezte, hogy ennek az orrnak másnak kellene lennie, nem ilyen duzzadtnak és nem ilyen megnyúltnak, nem ilyen lazának, amely mintha még egyre tovább akarna nyúlni.”
Karinthy Frigyes hiú ember volt mind a munkáit, mind a külsejét tekintve. Barátja, Kosztolányi Dezső szerint második házasságának viharos veszekedései is a pár önbizalomhiányából fakadtak: mindketten önnön boldogtalanságuktól szenvedve gyötörték egymást.
Egy anekdota szerint Böhm Aranka, a megosztó szépségű feleség egyszer arra kérte Kosztolányit, hogy írjon róla egy verset, amelyben szerepel ez a sor: „Ki szenvedsz csúnya férjed oldalán.” A költő, aki mindig kapható volt a tréfára, azonnal költött egy versikét, amiben szerepelt az epés sor. „Hallja, Frici?” – fordult Karinthy felé Aranka. „Kérem, ne ízetlenkedjék” – válaszolta férje, aki szívére vette az élcelődést. Szerette a tréfát, de ki nem állhatta, ha a külsején gúnyolódtak. Kosztolányi meg is bánta, hogy belement az ugratásba, azonnal átkarolta barátját, hogy megvigasztalja.
Az orrplasztika
Karinthy leghőbb vágya volt, hogy szép legyen. Gyakran igazgatta nagy, kampós orrát, felfelé vagy lefelé nyomkodta, és a környezetében lévőket faggatta, hogy festene, ha így vagy úgy állna az az orr. Jószívű ismerősei azzal nyugtatták, hogy sokkal szebb úgy, ahogyan van, a tréfamesterek viszont azzal tréfálkoztak, hogy éppen olyan csúnya lenne, mint az általa kívánt változtatással.
A költő végül megműttette az orrát. Kosztolányi Dezsőné szerint a változás nem volt szembetűnő, Karinthynek mégis sokat jelentett. Egy alkalommal ő és a Kosztolányi-család együtt nyaralt Velencében, amikor Bartolomeo Colleoni lovas szobra körül sétálva megjegyezte: „Valamikor nagyon szerettem volna szép lenni, most ez is megtörtént, én nem találtam ebben semmi örömet.”
„Csodálkozva pillantottam rá – emlékezett vissza a jelenetre barátja felesége. – Nem volt se szebb, se csúnyább, mint máskor. Ez közvetlenül az után történt, hogy megoperáltatta az orrát kozmetikus orvossal. Cseppet sem változtatott rajta. Mi, akik szerettük őt és becsültük, egy percre sem láttuk csúnyának, igaz, hogy most szebbnek se.”
Borítókép és címlapkép: Csabai Kristóf / Dívány.hu
