Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Vajon honnan merítette az ihletet Agatha Christie a Közel-Keleten játszódó regényeihez? Milyen játékban bizonyult tehetségesnek Tolsztoj? És hogyan kapcsolódott ki Hemingway?
Milyen szerencséseknek tartjuk azokat, akinek a hobbijuk a munkájuk. A világirodalom híres írói éppen ebbe a kivételezett helyzetbe kerültek, amikor munkájuk az asztalfiókból a nagyközönség elé került. Persze megírni egy regényt komoly feladat, ami mellett nem árt néha lazítani. Voltak, akik ehhez a leghétköznapibb hobbit választották maguknak, mások meghökkentő módon kapcsolódtak ki.
Agatha Christie, az archeológus
A detektívregények koronázatlan királynőjét nem csak a megoldásra váró rejtélyes bűnesetek hozták lázba. Ámbár ha úgy tekintünk rá, mint a személyre, aki a rendelkezésére álló tárgyi bizonyítékokból és információkból rak össze egy történetet, akkor az archeológusok munkája sem tér el nagyban a detektívekétől.
Miután 1930-ban Agatha Christie hozzáment az archeológus Max Mallowmanhez, elkísérte őt közel-keleti útjaira, és asszisztált az általa végzett régészeti ásatásokon. Az élmények később az És eljő a halál..., a Találkozás a halállal, a Gyilkosság Mezopotámiában és a Gyilkosság az Orient expresszen című könyveit inspirálták.
Victor Hugo, a festő
Victor Hugo regényeit – A nyomorultakat vagy A párizsi Notre Dame-ot – mindenki ismeri, azt azonban kevesen tudják, hogy az író nem csak írással ütötte el az időt. Tehetsége más területen is megmutatkozott: életében több mint 4000 rajz és festmény kerül ki a keze alól.
Bár a festéssel csak hobbiként foglalkozott, műveit a kor neves művészei magasztalták. Mivel azonban Hugo félt, hogy képei árnyékot vethetnek irodalmi munkásságára, csak nagyon kevesen láthatták őket.
Sylvia Plath, a méhész
Az összes író közül talán Az üvegbura szerzője hódolt a legkülönösebb szabadidős elfoglaltságnak: Sylvia Plath méhészkedett. Férjével, Ted Hughes-val 1962-ben kezdtek el méheket tartani. Az ötletet az írónő édesapja, Otto adhatta, aki entomológus volt, és a méhekre specializálódott.
Az eseményről Sylvia levélben számolt be édesanyjának: „Ma, nem fogod elhinni, méhészek lettünk! A múlt héten vettünk részt a helyi találkozón... Mind maszkot viseltünk, nagyon izgalmas volt... Mr. Pollard ránk hagyományozta az egyik régi kaptárát, amit zöldre és fehérre festettünk, ma pedig elhozta az olasz hibrid méhrajt, hogy beköltöztessük őket. Rém tudatlannak érzem magam, de mindent elolvasok és megtanulok róluk, amit csak tudok.”
Nem sokkal tragikus halála után az írónő megverselte a méhekkel való kalandjait.
„Hogy engedjem ki őket? / Elsősorban a zaj riaszt, / Az érthetetlen szótagok. / Mint a római plebs: / Egyenként – senkik, de így együtt, úristen!”
– írta A méhes láda megérkezik című versében.
Lev Tolsztoj, a sakkjátékos
Nehéz elhinni, hogy Tolsztojnak volt ideje bármilyen, hétköznapi emberek által űzött elfoglaltságra a Háború és béke vagy az Anna Karenina megírása mellett. Az író azonban gyerekként megtanult sakkozni, és attól kezdve szívesen kapcsolódott ki a tábla felett. Számtalan játékát feljegyezte, hogy tanulhasson belőlük.
Ernest Hemingway, a vadász
A Nobel-díjas író, ha éppen nem az írógépe mellett ült, a szabadban szellőztette ki a fejét: halászott és vadászott. Több vadászaton is részt vett Afrikában, és kipróbálta magát mélytengeri halászként a Karib-tengeren. Kalandjaiból könyveihez és novelláihoz merített ihletet. Hitvallása szerint „ha az életről akarsz írni, ahhoz előbb meg kell élni”.
Mark Twain, a feltaláló
A Huckleberry Finn és Tom Sawyer kalandjait megéneklő író közeli barátja volt Nicola Teslának és Thomas Edisonnak, nem csoda, ha vonzották a modern tudományok. De az érdeklődésen túl ő maga is előállt olyan találmányokkal mint az öntapadó oldalakkal ellátott jegyzetfüzet vagy a „memóriaépítő” elnevezésű oktató játék. A füzetekből több mint 25 000 darabot sikerült eladnia.
Murakami Haruki, a dzsesszrajongó
A híres japán író életében nem telik el úgy nap, hogy ne fordítana időt testedzésre vagy zenehallgatásra. Murakami Haruki rajong a dzsesszért, akár tíz órát is eltölt kedvenc dallamaira hangolódva. Egy esszéjében így írt szenvedélyéről: „Paradoxonnak tűnhet, de ha nem lennék a megszállottja, talán nem vált volna belőlem regényíró. Még most, harminc évvel később is sokat tanulok az írásról a jó zenétől. A stílusomat éppúgy inspirálják Charlie Parker ismétlődő, rögtönzött ritmusai, mint F. Scott Fitzgerald elegánsan áramló prózája. És továbbra is úgy gondolok a Miles Davis zenéjében jelen lévő folyamatos önmegújulásra, mint követendő irodalmi modellre.
