Marilyn Monroe leghosszabbra sikerült házasságát a drámaíróval, Arthur Millerrel kötötte. Állítása szerint soha senkibe azelőtt nem volt ennyire szerelmes. Kapcsolatuk mégis válással végződött.
Képzeljük el a világ két legkülönbözőbb emberét: a szöszi szexszimbólumot, akinek minden vágya, hogy Hollywood a keblére ölelje, és a nála több mint tíz évvel idősebb, szemüveges drámaírót, aki akkor is képes megőrizni a hidegvérét, amikor minden férfi vágyálmát kísérheti el egy partira. Ha fogadnunk kéne, valószínűleg arra tennénk, hogy soha semmi nem fog kettejük között történni. Pedig Marilyn Monroe-ról és Arthur Millerről van szó, akik végül mégis egymás karjai közt kötöttek ki.
Fő a hidegvér!
Marilyn Monroe 1950-ben még csak reménykedett benne, hogy egyszer a hírnév felé vezető, göröngyös útra léphet. Ekkoriban Elia Kazan rendezővel volt viszonya, aki Los Angelesben dolgozott együtt a már sikeres drámaíróval, Arthur Millerrel.
Kazan maga sem sejtette, mi lehet abból, ha arra kéri munkatársát, kísérje el kedvesét egy partira. Sőt valószínűleg azért esett rá a választása, mert úgy érezte, Monroe-t biztonságban tudhatja mellette. És valóban, Miller a partin tökéletes úriemberként viselkedett, semmi sem utalt arra, hogy lázba hozná a nő, akinek egyetlen pillantásáért más férfiak fél karjukat odaadták volna.
Monroe sohasem találkozott még hasonló férfival. Miller távolságtartását az iránta tanúsított tisztelet bizonyítékának tekintette. Egy barátjának azt mesélte, a drámaíró úgy hatott rá, mint egy pohár hűs víz egy lázas emberre.
A színésznő aztán 1951 januárjában látta Millert, ahogyan felszállt a New Yorkba tartó járatára, mielőtt évekre elváltak. A férfi elmondta neki, hogy boldogtalan a házasságában, és úgy hiszi, hamarosan visszatér Los Angelesbe. Addig is Monroe az íróról készült fotóját az ágya fölötti polcon tartotta.
Hírességek viszonya
Monroe és Miller váltottak néhány levelet, de a férfi végül New Yorkban maradt. Négy évig nem is látták egymást. A nő volt az, aki megelégelte az író távolságát. 1955-ben New Yorkba költözött, hogy az Actors Studióban fejlessze színészi képességeit, és ha már ott volt, összekötötte a kellemeset a hasznossal.
Alig egy évig tartó házassága Joe DiMaggio baseballjátékossal véget ért, ismét szingli volt, és még mindig érdekelte Miller. Olyannyira, hogy felvette a kapcsolatot a barátaival, Norman és Hedda Rostennel, hogy közelebb kerülhessen hozzá.
Ugyan Miller nem vált el azóta, hogy utoljára látta a színésznőt, de ez nem akadályozta meg abban, hogy viszonyt kezdjen vele. Időközben Monroe-ból igazi filmcsillag vált, ami egyúttal azt is jelentette, hogy egyetlen lépést sem tehetett a magánélete minden részletére éhes újságírók fürkész tekintete nélkül. A viszony így hát hamar kitudódott.
De Monroe-t ez egyáltalán nem érdekelte. Millerrel akart lenni. Úgy tűnt, végre megtalálta a férfit, aki megadhatja neki a biztonságot és szeretet, amire mindig is vágyott. Ráadásul a gondolat is imponált neki, hogy a híres drámaíró oldalán végre komoly színésznőként tekintenek majd rá. Miller vonakodott elhagyni a feleségét, de szerelmes volt Monroe-ba.
Azt hiszem, tényleg meg kéne halnom, ha elveszítenélek
– írta egy levelében. 1956-ban aztán döntött: elhagyja a feleségét.
Újabb akadály a szerelmesek előtt
Az író elindította a válást, és útlevelet igényelt, hogy Marilynnel tarthasson Angliába a következő filmje forgatására. Biztos volt benne, hogy többé semmi sem állhat szerelmük útjába. De a dolgok mégsem úgy alakultak, ahogyan remélte.
Elia Kazan – ugye mindenki emlékszik még a fickóra, aki bombázó barátnőjét Miller gondjaira bízta? – feljelentette a drámaírót: megvádolta, hogy kommunista gyűléseken vesz részt, ezért meg kellett jelennie az Amerika-ellenes tevékenységeket vizsgáló bizottság előtt Washingtonban, hogy feleljen a vádakra.
Bár Miller sosem volt a kommunista párt tagja, a párt munkájához kapcsolódó találkozókon valóban megjelent. A bizottság követelte, hogy nevezze meg a többi résztvevőt, de nem volt hajlandó beárulni őket. 1957 májusában törvénysértés címen bűnösnek találták, és harmincnapi börtönre, hollywoodi feketelistára és 500 dollár pénzbüntetésre ítélték, ráadásul útlevele használatát is megtiltották. Végül 1958 augusztusában felmentették a vád alól.
Kazannal való barátsága véget ért – 10 évig nem is beszéltek egymással –, Monroe azonban végig mellette állt annak ellenére, hogy tudta, ezzel veszíthet a népszerűségéből. Hűséges maradt Millerhez, a rajongói pedig nem tudtak sokáig rossz szemmel nézni a férfire, aki elnyerte Amerika szexszimbólumának a szívét.
Sok boldogság és még több hányattatás
1956. június 29-én már semmi sem állta Miller útját, hogy oltárhoz vezesse Marilyn Monroe-t. Együtt utazott feleségével Angliába, hogy a színésznő együtt dolgozhasson Laurence Olivier-vel A herceg és a kóristalány című filmen. Monroe eleinte lubickolt a boldogságban.
Ez az első alkalom, hogy igazán szerelmes vagyok
– mondta a házasságáról.
A filmes munka viszont nem ment zökkenőmentesen: összezördült Olivier-vel, és a gondok egymást követték. Miller sokszor kínosnak tartotta felesége viselkedését, és ez egyre több veszekedésre adott okot. „Valamiféle angyali teremtésnek hitt, de most rájött, hogy tévedett” – panaszolta Monroe Lee és Paula Strasbergnek.
Elvesztett kisbabák
Házasságuk csendesebb pillanataiban idilli életet éltek. Monroe megpróbálta felölteni a háziasszony szerepet, de a gondok elől otthonukban sem menekülhettek el. A színésznő nem tudott életet adni közös gyermeküknek.
1956-ban elvetélt, 1957-ben méhen kívüli terhessége volt, majd 1958-ban, nem sokkal azután, hogy befejezte a Van, aki forrón szereti című film forgatását, ismét elvetélt. Legutolsó magzatuk haláláért önmagát vádolta az alkohol és a pirulák bűvkörében élő színésznő.
Mindeközben Miller csak nyugodt környezetre vágyott, hogy írhasson, amiért Monroe neheztelt a férjére. Az sem tetszett neki, hogy a Szeressünk! című filmben gyenge jeleneteket írt neki, amikor pedig viszonyt kezdett filmbéli partnerével, Yves Montand-nal, Miller nem harcolt érte, még csak nem is ellenezte a kapcsolatukat.
Egy házasság vége
Monroe és Miller házassága a Kallódó emberek című film forgatása közben érte el holtpontját. A Miller regényén alapuló forgatókönyvnek az lett volna az eredeti célja, hogy segítsen abban, hogy az emberek komoly színésznőként tekintsenek Monroe-ra, de a színésznő szavai másról árulkodnak: „Arthur azt mondta, hogy ez az ő filmje. Nem hiszem, hogy látni akar benne engem. Mindennek vége. De együtt kell maradnunk, mert ha elválnánk, az rossz fényt vetne a filmre.”
A forgatást Monroe számára az is megnehezítette, hogy férje az utolsó pillanatban írta újra a forgatókönyvet, ezért nehezen tudta megtanulni a szövegét, és a filmen a folyamatos kábítószer-fogyasztása sem segített.
Egy hétre kórházba került, és bár visszatért befejezni a munkát, a házasságát már nem lehetett megmenteni. Válásukat Kennedy beiktatásának időpontjára időzítették, hogy a lehető legkevesebb figyelem irányuljon rájuk.
A temetés
Monroe később beismerte a házasságáról: „Nem voltam mindig bűbájos. De a szörnyeteget is szeretnie kellett volna. Talán túl nagyok az igényeim. Talán nem is létezik olyan férfi, aki el tud engem fogadni teljes egészében. Sok mindennek kitettem Arthurt, tudom. De ő is sok mindennek kitett engem.”
A színésznő 1962. augusztus 5-én kábítószer-túladagolásban vesztette életét. Miller nem vett részt a temetésén, azt mondta: „Ő úgysem lesz ott.” A látszólagos közöny ellenére azonban az íróban mély nyomot hagyott egykori felesége.
Az 1964-ben bemutatott, Bűnbeesés című darabjában az egyik karakter, Maggie hasonló háttérrel és önpusztító hajlammal rendelkezik, mint Monroe. Az író kemény kritikát kapott azért, amiért exfelesége problémáit tárgyiasítva színpadra vitte. Mégsem ez volt az utolsó alkalom, hogy Monroe ihlette karakterek tűntek fel munkáiban: emléke utolsó, 2004-es Finishing the Picture című darabjában is tetten érhető.
