5 ok, ami miatt mindig balul sülnek el az előzményfilmek

Általában az történik, hogy egy nagyszerű lehetőségekkel teli történethez is gyengébb előzményfilm készül. Az eredettörténetek, a filmes univerzumot visszafelé kiterjesztő alkotások ritkán tudnak nagyot mondani, inkább keserű szájízzel szállunk ki a moziszékből. De mik azok az állandó hibák, amikbe két lábbal botlanak bele a filmkészítők?

„Mi lenne, ha John Wicknek lenne egy újabb oka arra, hogy kétszáz embert lekaszaboljon?” – nagyjából ilyen indokkal készítenek folytatásokat, miközben a producerek szeme előtt a sok-sok zöldhasú lebeg. Az előzményfilmek egy fokkal bonyolultabb filmes vállalások, ugyanis azok általában csak kiszélesítik az eddigi történetet, újabb aspektusokat behozva a képbe. Általában bele is törik a készítők bicskája a feladatba: ritkán készül olyan prequel, ami méltó a már ismert részhez. A Cracked.com összeállítása alapján megnéztük, hogy mégis milyen állandó hibákat vétenek a filmírók?

#1 A folytonosság a kényelem oltárán

A kontinuitás az előzménytörténetek egyik nagy áldozata. Ez azt jelenti, hogy a sztori olyan jelentős változtatásokon esik át a szereplők, a helyszín, az idővonal stb. terén, amik a tudatos nézőt egyértelműen zavarják – és közben a film úgy tesz, mintha mindez tökéletesen rendben lenne. Csak nézzük meg a Harry Potter-előzményfilmeket, a Legendás állatok-sorozatot, amelyben például a casting egy az egyben kiölte a folytonosságot a sorozatból. A forgatókönyv egyrészt olyan szereplőket mutatott be, akiknek még nem sem kellett volna születniük akkor, másrészt egyszerűen átkok és varázslatok alapvető szabályait változtatta meg, de tátongó, megmagyarázhatatlan időrést is kreált az idővonalon. Tegyük hozzá, hogy az egyik főszereplő azt mondta, a harmadik rész „nagyobbat fog szólni, mint az első kettő együttvéve”. Úgyhogy nincs minden veszve, ez majd biztosan mindent helyretesz!

A legnevetségesebb példák ugyanerre az Ördögűző előzményfilmjei a 2000-es évek elejéről. Mindkettő 1947-ben játszódik, mindkettő Merrin atyával a középpontban. Miért kellett hát kettő? Egyszerű a válasz: a producerek utálták Paul Schrader rendező Dominium című (valóban borzalmas) filmjét, ezért inkább berendeltek egy másik rendezőt, és leforgattak egy másik verziót ugyanazzal a stábbal, ugyanazokkal a forgatási helyszínekkel. És ebből lett aztán az Ördögűző: a kezdet című förmedvény, amely után aztán a Dominiumot is kiadták, ha már készen volt. És mindebben a káoszban már senki nem tette fel a kérdést, hogy az akkor 53 éves Stellan Skarsgård hogy a viharba játszhatta el mindkét filmben Max von Sydow siheder verzióját, amikor ő 44 éves volt a klasszikus Ördögűző forgatásán. Kéne még egy előzmény, ahol kiderül, hogy Merrin atya igazából egy Benjamin Button.

#2 Kérdések, amikre senki sem kíváncsi

Bizonyára te is azon tűnődtél a legelső Star Wars-film megtekintése közben, hogy honnan szerezte Han Solo a pisztolyát? Vagy hogy Csubakka honnan kapta a hevederét? A legutóbb mozikba került Solo: egy Star Wars-történetnek köszönhetően többek közt ezekre az égető kérdésekre kaptunk választ.

Amikor a Dumb és Dumbert nézted, morfondíroztál azon, hogy Lloyd és Harry hogyan találkoztak? Vagy hogy eredendően dilisek voltak, vagy akkor lettek dilisek, amikor találkoztak? Olyan hihetetlen fontos kérdések ezek, hogy tényleg hálát rebeghetünk azért, hogy 2003-ban elkészült az előzményfilm, amelyben minderre választ kaptunk.

Nehéz nem azt gondolni, hogy néha csak azért tesznek fel ezek a történetek értelmetlen, érdektelen kérdéseket, hogy épkézláb sztori hiányában kitöltsék a játékidőt. Vagy éppen azért, mert az alkotó annyira beleássa magát a történetbe, hogy nem tud elengedni apróságokat, amik pedig nem elengedhetetlen részei a sztorinak. Túlbonyolítja, így aztán a végére nehezére esik elengedni azokat az ellentmondásokat is, amik totálisan keresztbe tesznek az eredeti filmnek, vagy éppen elveszi a varázsát és a misztikumát. Így történt például a Star Wars: Baljós árnyaknál, amikor Qui-Gon Jinn Jedi mester a behatárolhatatlan, rejtélyes Erőt földhözragadt számokkal, matematikával magyarázza meg, megalkotva a midiklorián mértékegységét. A rajongók nem is voltak elragadtatva George Lucas ötletétől.

#3 Háttérsztori a főgonosznak, aki így jóval kevésbé ijesztő

A horror műfaja leginkább pont azért működik, mert az ismeretlentől félünk, amelynek kapcsán megválaszolatlan kérdéseket teszünk fel. Halottak..., mégis járnak! Igen, de hogyan? Ezek a kérdések addig jók, amíg nincs rájuk válasz.

A horror franchise-ok készítői sokszor abba buknak bele, hogy eredettörténetet gyártanak a gyilkosnak, szörnynek, gonosznak, közel hozva ezzel a nézőhöz a személyét, lényét, amivel némileg értelmet és okot adnak a létezésének. Pedig sosem szabad elfelejteni az alapvető szabályt: minél kevesebbet van képernyőn a főgonosz, annál ijesztőbb tud maradni. Éppen ezért tudnak olyan horrorok örökké jól működni, mint például a Ragyogás. Ki a hotelben lakó gonosz erő, mi az az entitás, ami gerjeszti, létrehozza a ragyogás erejét? Ha lenne egy előzményfilm, ami minderre választ adna, akkor máris eltűnne a megfoghatatlantól való félelem. (Reméljük, a most érkező folytatás, az Álom doktor nem ezt teszi.)

Vagy nézzük például A texasi láncfűrészest, ahol a híres Bőrpofa azért volt félelmetes, mert az egyetlen dolog, amit hozzá köthettünk, a könyörtelenség, a gyilkosság, a sok-sok vér, a fűrész hangjai, na meg persze a sikítozó tinédzserek hisztijei voltak. De persze Hollywood, ahogy megnézte a filmet, már látta is a sok-sok dollárbankót, amiben meghempereghetne, ezért aztán csettintve kijelentették: kell nekünk egy előzmény, ami mindezt megmagyarázza!

Szóval elkészült a remake, és annak a folytatása, amiből már komplett életrajzi regényt írhattak volna Bőrpofa élete és munkássága címmel. De nem volt elég, mert két éve Bőrpofa címmel újabb eredetfilm jelent meg, egy újabb történettel, még inkább elbagatellizálva a karakter misztikumát. De hasonló történt Hannibal Lecterrel is a Hannibal ébredésében, ahol az időben visszarepülve megtudtuk, hogyan is lett a doktor kannibál. És miután láttuk, ahogy a fiatal és Anthony Hopkins zsenialitását legkevésbé sem idéző fiatal Hannibal Lecter második világháborús traumái miatt kannibállá válik, így állva bosszút lánytestvére halálán, már nem is félelmetes az a Lecter, aki csak azért szereti az emberhúst, mert jól illik a nagy szemű babhoz és a chiantihoz.

#4 Egy egyszerű dolog, ami pillanatok alatt bonyolult lesz

Volt a földönkívüli szörnyeteg A nyolcadik utas: a halálban, amitől azért félt Ellen Ripley és a hajó legénysége, mert annak egyetlen célja volt: ölni és szaporodni. És persze féltünk mi is, és velük együtt tettük fel a kérdést, hogy miként lehetne megállítani ezt a látszólag kicselezhetetlen gyilkológépet. Ez így működött is nagyjából az első négy részben: újabb és újabb megnyilvánulásait ismertük meg a xenomorphnak, mégis megmaradt az az egyszerű borzalom, ami elől maximum csak futhatsz, de előbb-utóbb darabokban végzed.

De az alkotók nem nyugodtak meg ennyiben, az Alien vs. Predator, a Prometheus és az Alien: Covenant már továbbgondolta a sztorit, és elkezdtek olyan válaszokat adni, amikhez nem volt kérdés. Így lettek az alienek a Predator-filmekből ismert szörnyek zsákmányai, vagy az ember biológiai fegyvere, vagy éppen egy robot őrült kreálmánya. Így aztán ki is veszett az a botegyszerű képlet a filmből, ami miatt oly rettenetes módon rettegtünk a csápos idegenek bármilyen jelenlététől.

Persze nem arról van szó, hogy a filmproducerek ne tudnának erről a dologról. Itt csupán közbeszól az a csúfos tény, hogy ők minden lehetőséget kihasználnak arra, hogy még több bőrt lehúzzanak egy sikeres sorozatról, és ez manapság egyre gyakoribb: nem újabb és újabb misztikumokat gyártanak, hanem a régi, bevált recepteket gyúrják újra, vagy adnak neki eredettörténetet.

#5 Fókuszban a rossz karakter

Sokszor olyan szereplők kapnak rivaldafényt, akik korábban éppen csak egy rövid jelenetnyi teret kaptak. A legszembetűnőbb ilyen példa az Óz, a csodák csodája, amiben hiába címszereplő a nagy varázsló, mégis csupán egyetlen jelenetben ismerjük meg. Mégis, Hollywood 74 évvel a klasszikus után úgy gondolta, ennek a csekély kis karakternek kell csinálni egy teljes filmet, hogy megismerjük, honnan jött és miként került abba a függöny mögötti székbe. A kissé bárgyú, és mindenképpen felesleges Óz, a hatalmas James Francóval mozikba került, és a biztonság kedvéért belepasszíroztak három boszorkányt, hogy ne csak Óz kalandozzon a varázslatokkal teli színes földön. Pedig sokkal több lenne ebben a határtalan világban, nem? Ugyanígy nagy lehetőség volt a színfalak mögé nézni a Harry Potter-filmek varázslóvilágában, egy ismeretlen mágusra és az ő tetteire fókuszálva, de ehelyett az írók inkább jobbnak látták Albus Dumbledore-t behozni a sztoriba, hogy elvigye a show-t Scamander elől.

De ugyanez történt a három A hobbit-filmmel is, ahol indokolatlanul, a könyvtől eltérően jelent meg Legolas, vagy a Star Wars-filmekkel, amiknek az utólag elkészült első három részében legalább annyi felesleges szereplő és momentum van, mint amennyire felesleges BMW-be irányjelzőt tenni.

Ellenpéldák

Ezen a ponton már lassan úgy hangzik, mintha lehetetlen lenne jó előzményfilmet csinálni. És tényleg: nagyon kevés filmet tudunk felsorolni, ahol jól sült el ez a próbálkozás – de azért van néhány. Az X-Men-filmek előzménye, Az elsők kiváló film lett, ahogy a folytatása, Az eljövendő múlt napjai szintén. De A hobbit első része is egészen élvezetes, bár nem ér az eredeti AGyűrűk Ura-filmek nyomába, és érdemei leginkább Tolkient dicsérik. Christopher Nolan Batman kezdődik című akciómozija is kiváló, itt viszont valószínűleg a rendező zsenialitása a kulcs.

Vajon milyen lesz a héten megjelent első Star Wars-tévésorozat, a The Mandalorian, vagy a Trónok harca közelgő előzménysorozata? Lesz értelme a Mátrix 4-nek, ami a pletykák szerint a nagy klasszikus előtti időkbe kalauzol minket? A nagy számok törvénye alapján nem valószínű, de mindig jó kellemesen csalódni, nemde?

Mustra