Miért akarnám mindig posztolgatni a ruhámat meg a reggelim? Senki nem kíváncsi rá, tényleg.
Újabban mindenki divatblogger szeretne lenni: már képzések is indulnak, ahol ezt a „tudományt” lehet elsajátítani, méghozzá nagy sikerű képzések, ahol túljelentkezés van. De mégis, mi olyan vonzó a divatbloggerségben?
Lassan egy éve, hogy különös kísérletbe kezdtünk: divatbloggernek álltunk. Jobban mondva kreáltunk szerkesztőségileg egy karaktert, akinek blogot indítottunk, egyik kolléganőnk lett a dolog arca és vártuk a csodát – avagy azt, hogy sikerült-e befutnunk, leszenk-e követőink, a PR-osok elhiszik-e nekünk, hogy érdemes ajándékokkal bombázniuk. Azért persze tettünk is a sikerért rendesen, nem csak posztoltunk serényen, hanem bevetettük a követővásárlást is – mint kb. mindenki –, de persze a dolog nem ilyen egyszerű. Bármennyire is gyerekjátéknak tűnik, a bloggerség nagy elhatározást, sok szabadidőt és elképesztően excentrikus személyiséget igényel, ezek nélkül ön se vágjon bele!
Tehát belevágtunk, megvettük az 500 követőt, összeszedtünk még 200 embert oda-vissza követéssel és ott álltunk 2015. szeptemberének végén egy 700 fős Instagrammal: de a blogger nem blogger blog nélkül, úgyhogy létrehoztuk azt is. A cél: minél több emberrel, főleg PR-ossal elhitetni, hogy létezünk és közben építeni egy közösséget. A dolog elég rosszul ment: körülbelül 10 olyan ember volt a 700-ból, aki nem ismerős volt, de létezett és érdekelte, mit csinálunk. Elég rossz arány.
Kinek kell ez?
Biztos minden kezdő blogger keresztülmegy azon a fázison, amikor tulajdonképp saját magának csinálja a blogot és a kutyát se érdekli, amit csinál – rosszabb esetben ez a fázis állandósul. Én legkésőbb itt adtam volna fel. Viszont ez a kísérlet nem a feladásról szól, úgyhogy folytatni kellett, méghozzá bloggal, amire lefényképeztünk – hogy még jobban beleéljük magunkat a kezdő élethelyzetébe – egy csomó „outfitet” telefonnal.
Ha megy a szekér, az embernek már van pénze megfizetni egy fotóst, és ez egy idő után elengedhetetlen is, de kezdőként valószínűleg nem nagyon tud senki rávenni arra egy embert, hogy lefényképezze a ruháit (előnyben azok, akik fotóssal vagy hobbifotóssal járnak). Az outfitfotózások mellett elkezdtem lelkesen sajtóeseményekre járni meg fotófalak előtt pózolni, ami szintén nem nekem való, és csak azt mélyítette el bennem, hogy nem könnyű dolog divatbloggernek lenni: egyrészt mindig ki kell fenned magad istentelenül, ha eseményre mész, másrészt mindig újabb és újabb „outfiteket” kell kitalálnod és megvenned, harmadrészt nem árt, ha mindenféle kisebbségi érzés nélkül képes vagy pózolgatni bárhol.
Outfit = üzlet?
Ettől még ennek a divatblogolásnak nem sok köze van a divathoz, mint művészethez, ez a fajta outfit-mánia a divatot inkább, mint ipart közelíti meg. Az nem művészi teljesítmény, hogy felveszek egy fast fashion hacukát, lefotóztatom magam benne, odaírom, mit hol lehet megvenni, aztán kiteszem a képeket, ez nettó magamutogatás. Már szerintem. Akit nem borzaszt el, hogy saját magát posztolgassa, biztos jól szórakozik vele, és ha kitartóan csinálja és bejön a blogolás, kedvenc boltjaitól talán kap ingyen is pár dolgot.
A boltoknak jó és olcsó reklámfelületet biztosítanak a bloggerek azzal, hogy az ő holmijaikban parádéznak a több ezres követettségű közösségi oldalaikon, tökéletes a blogger-PR szimbiózis.
És pont, amikor feladnám...
.. akkor befut az első siker. Jobban mondva inkább "sikerecske", mégpedig az, hogy beengednek a Fashion Week Budapestre. Bloggerként töltöttem ki a regisztrációt, ami így két hónapnyi próbálkozás után minimum túlzásnak tűnik, de úgy látszik, a szervezők nem nézték át eléggé munkásságom, és beengedtek 3 bemutatóra. Ez persze nem valami nagy kiváltság, olyan időszakra és olyan bemutatókra kaptam helyet, ami egyébként kongott az ürességtől, de tényleg beengedtek.
Ugyanakkor ha nem lennének ebben a közegben ismerőseim, pokolian éreztem volna magam a sok posztókalapos huszonéves Zara-lány között, akik mind ugyanúgy néztek ki. Mindenki feketébe öltözött és kisebb csoportokban diskurált, ismerkedésre csak extrovertált alakoknak megfelelő: mégis, mit csinálok, odaállok valaki mellé, hogy helló én vagyok Naomy, dumáljuk? Nem tettem meg, pedig valószínűleg ez lett volna az egyetlen oldódási lehetőség. Midnenesetre ha szeretne ingyen fashion weekre menni, csináljon blogot, menni fog.
Igazából még mindig nem érdeklek senkit
Miután az ismerősök kiszórakozták magukat rajtam és a Fashion Weeket is megtekintettem, mint Naomy, kicsit leült a hangulat. Őszintén, az 500 vásárolt követő mellé kínkeservesen sikerült még 200-at gyűjteni és ez a szám az istennek se akar nőni. Néha felment a követők száma 726-ra, de gyorsan vissza is zuhant 710 köré.
Tartalmat is egyre nehezbb gyártani, hisz minden napra kéne valami, de ezt idétlen inspirációs üzenetek és halloweenes picsáskodás nélkül lehetetlen, pedig ezeknek nem sok köze van a divathoz. Szóval ha úgy dönt, elvégez egy bloggertanfolyamot és blogot indít, azért ezzel számoljon: egy ilyen blog az égvilágon senkit nem érdekel. Még a kicsit jobban átgondolt és tematikus blogokkal is küzdeni kell, hogy az érdeklődők száma 1000 fölé menjen: a Facebookon egyre többször szembe olyan divatblog, amit max 3000 ember lájkol – aztán ki tudja, azok közül mennyi a valódi. Szóval az ember a fióknak gyártja ezeket a posztokat, ami elég nyomasztó és sokaknak el is veszi a kedvét pár hónap után – nekem is.
De továbbra se adjuk fel: a következő cikkben megmutatjuk, számokra bontva hogyan nézett ki Naomy in style 8 hónapos vergődése!
