Nem gondoltam volna, hogy valaha hasonló témájú cikket írok, de úgy érzem, eljött az ideje: meguntam a fast fashiont és teljesen le is szoktam róla. A folyamat több évig tartott, de mivel a 2015-ös évben összesen két pár cipőt vettem (ebből az egyiket egy hét után vissza kellett vinni, mert szétszakadt), így szinte biztosan állíthatom, hogy vissza nem igazán fordul majd. Ha kíváncsi a miértekre, olvasson tovább.
Hogyan jött a kattanás?
Pár évvel ezelőtt (divat)blogot vezettem, így (sajnos) kötelezőnek éreztem, hogy mindig újabbnál újabb ruhákat szerezzek be. Bár a legtöbbször ezt megoldottam a leárazások keretében, sajnos még így is sokba került a mutatvány, amit utólag nemcsak bánok, de kicsit szégyellek is. Az akkori ruháim nagy részét kifogytam, így elajándékoztam és tényleg csak azokat tartottam meg, amik minden szempontból jók voltak rám. Idén márciusban viszont elkezdtem vezetni egy Excel-táblába a költéseimet (ha lemaradt a technikámról, ide kattintva pótolhatja) és ahogy az erről szóló posztban írtam is, elkezdtem jobban odafigyelni arra, hogy a „csupán pár ezer forintos, így belefér”, felesleges költéseket kiiktassam az életemből. Mivel ezek nagy része azelőtt a ruhákból állt össze, így azoknak kellett mennie. Ebbe annyira belelovaltam magam, hogy a végén már versenyeztem magammal, hogy vajon többet tudok-e spórolni a következő hónapban, így eszembe sem jutott, hogy a szabadidőmet felesleges ruhák vásárlásával töltsem.
Miért nem érdekel már a fast fashion?
Az egyik legfontosabb talán az, hogy mindig ugyanazok vannak: le merem fogadni, hogy ha lefagyasztanának és 2048-ban kiolvasztanának, akkor a C&A-ban ugyanazokat a nagypapazakókat, a Springfieldben ugyanazokat a lumberszexuális ingeket, a New Yorkerben pedig ugyanazokat az értelmetlen feliratos cuccokat találnám. Persze van jó oldala is ennek, hiszen ha valaki egyszer rátalál a stílusára, akkor nem kell a következő szezonban új márkát keresnie, ha történetesen elszakad a farmerje vagy kinyúlik a pulóvere. Mivel a ruháim egész jól bírják, így elhasználódás miatt még nem kellett új ruhát vásárolnom, és szerencsére arról is leszoktam, hogy „a biztonság kedvéért” három ugyanolyan sötétkék farmert tartsak otthon.
Bár a budapesti üzletek és a webshopoknak köszönhetően bárki feltöltözhetne kreatívan, mivel akinek van pénze (de nem milliomos), az a H&M-Inditex tengelyen öltözködik, ezért mindenki ugyanúgy néz ki: ez akkor a legszembetűnőbb, amikor csoportosan jönnek szembe fiatal lányok vagy srácok és nem lehet őket megkülönböztetni egymástól. Nike cipő, feszülős farmer, fekete bőrdzseki, derékra kötött kockás ing – sajnálhatja az, aki ilyen ruhában tűnik el, ugyanis csupán ezek alapján nem lesz könnyű rátalálni.
A császár új ruhája 2.0
Ha szereti a dokumentumfilmeket és érdekli a téma, akkor ajánlom Russel Brand A császár új ruhája című filmjét, amit tavasszal mutattak be az Egyesült Királyságban és ami nemcsak szociológiai, de pénzügyi szempontból is feszegeti a kizsákmányoló és pazarló ruhaipart. Mondjuk nekem az a rész kicsit túlzó volt, amikor kisiskolásokkal mondatta a „nem igazságos, hogy a felső 1 százalék birtokolja az összvagyon felét”, de mindenképpen elgondolkodtató az egész film.
IMDB: 7/10
Az utolsó ok, amiért nem érdekel: drága. Lehet, hogy valaki szívesen kifizet 15 ezer forintot egy farmerért és tízezret egy pulóverért, viszont nekem ezeknek a lélektani határa jóval alacsonyabban van – pláne úgy, hogy előbbit akciósan kimondottan a farmerről híres, arra szakosodott üzletekből is beszerezhetik az emberek – csak ugye abban nem Pull&Bear vagy Zara címke lóg.
Akkor hol vásárolok?
Egyáltalán nem akarok ökoanyunak vagy -apunak tűnni, de mióta felfedeztem pár turkálót, azóta ha szükségem van valamire, akkor először itt nézem meg, hogy van-e. Természetesen a fehérneműket nem itt szerzem be, de ha úgy érzem, kéne egy szürke pulóver, akkor körbejárom a kedvenc használtruha-üzleteimet – igaz, én szerencsés típus vagyok és általában az elsőben rátalálok arra, amit keresek, ráadásul a méretemben. Szeretem az izgalmat, hogy vajon rábukkanok-e arra, amiért indultam – ha pedig nem, akkor a legtöbb esetben néhány óra barangolás után rájövök, hogy igazából nincs is szükségem az adott dologra. Továbbá elképesztően izgalmas, hogy milyen kincsekre lehet bukkanni: én az elmúlt hetekben egy COS, egy Zara és egy River Island pulóverre, illetve egy Levi's kardigánra és egy Hugo Boss farmerre bukkantam – 100 ezer forint helyett mindössze 10 ezerből letudtam a téli „ruhatár-frissítésem”.
Régebben ódzkodtam attól, hogy elhozzam azokat a ruhákat, amik valahol nem stimmelnek, de az előbb említett farmer esetében nem tehettem ezt: mindenhol passzolt és mivel csak a térd alatti lábszárrész állt el kicsit és tudtam, hogy azt könnyű orvosolni, így megvettem és elvittem egy közeli varrónőhöz. Alig 3 ezer forintért rám szabta, így összesen 4 ezer forintért lett egy Hugo Boss farmerem – nem mintha érdekelne a márka, ha egyszer jól áll, de azért megmosolyogtató, hogy más ezért nagyjából tízszer ennyit fizetett.
Egyébként igyekszem odafigyelni az apró dolgokra: szelektíven gyűjtöm a szemetet, elzárom a csapot fogmosás közben és hasonlók, így arról az oldaláról is szimpatikus a turkálóban történő vadászat, hogy ezzel nem terhelem a környezetet. A márkák környezettudatos kampányai pedig jópofa dolgok, de amíg keleten, egydolláros órabérért készítik a gyerekek az árukészletük 90%-át, addig nem érdekel, hogy a másik tízet régi anyagok bezúzásával alkották meg.
Esélyt sem adok
Tavasszal bringára pattantam és egészen október végéig tekertem munkába és haza, így lehetőségem sem volt arra, hogy esetleg hazafelé útközben leszálljak és körülnézzek a Váci utcán vagy valamelyik plázában, hogy mi a helyzet a kínálatot illetően. Mivel vasárnap nem vásárolhatunk, így a szombat maradt, akkor viszont igyekeztem értelmesebben eltölteni a szabadidőm, mintsem neonlámpák alatt a ruhakupacokat túrva.
Ha néha meg is inogtam, arra gondoltam, hogy a pulóver árából, amit csak azért megvennék, hogy legyen otthon még egy, simán elrepülhetek Koppenhágába vagy Malmöbe, a farmer ára pedig simán fedez egy éjszakát valahol a világban. Illetve ilyenkor felsejlettek az elmúlt évek költözései, amikor a ruhazsákokra pillantva megfogadtam, hogy csak akkor vehetek új ruhát, ha kettő másiktól megszabadulok cserébe. Most már csak akkor megyek el valamiért, ha tényleg szükségem van rá – mivel részben a túlhalmozásnak köszönhetően egész jól felépítettem a ruhatáram, így sok dologra nincs szükségem, maximum akkor, ha elszakad, összemosom valamivel vagy lába kél.
Mindent összevetve lassan egy éve folytatom ezt az „életmódot” és nemcsak több pénzem marad hó végén, de az átgondoltabb vásárlások miatt megszűnt a „nincs semmim, amit felvehetnék” tanácstalanság reggelente. Ajánlom!
