Spanyolországban tűnt fel először, hogy bármelyik farmer, amit felpróbálok, ha a fenekemen jó is, legalább húsz centivel túllóg a lábamon, egy ilyen nadrágot pedig lehetetlen megvásárolni.
Nálunk szerencsére nem ennyire vészes a helyzet, de itt is állandó problémám a felpróbált farmerekkel, hogy túl hosszúak – pedig én nem vagyok kifejezetten alacsony. Én hosszú nadrágot elvből nem veszek, először is azt gondolom, ha már ennyi pénzt elkérnek egy farmerért, ne nekem kelljen vele még varrónöhöz rohangálni, másrészt pedig a felvarrott farmereket nem szeretem. Eltűnik alulról a koptatásuk, és úgy érzem magam, mint egy kisiskolás, aki nem nőtt még bele testvérétől megörökölt nadrágjába, ezért anyukája felvarrta.
Ha elkeseredésemben mégis megveszek egy hosszú farmert, maradt tehát a hajtás. Na de merre? A befelé felhajtott nadrágnál idétlenebb dolog szerintem nincs, nekem legalábbis mindig apukám jut róla eszembe, akit bár nagyon szeretek, és sok mindenben példakép, de pont öltözködésben nem. Ráadásul több éves tapasztalataim alapján a befelé hajtott farmer ritkán marad úgy, főleg, ha egy vékony, nyári farmerről van szó. Marad tehát a kifelé hajtás – lehetőleg egy nagy, mint több kisebb mozdulattal – erről viszont saját gimnazista éveim jutnak eszembe, és hát azt az öltözködési stílust sem szívesen utánzom ma már. A végeredmény nálam mindig ugyanaz, a felhajtott farmerekben feszengek, bénán érzem magam, és pár hét után a szekrény aljában végzik mind. De ha ennyire hosszúra varrják a nadrágokat, kell hogy legyen valami oka. Hajtani tehát, vagy nem hajtani, és ha igen merre? Mi a tökéletes megoldás?
