Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
A kör tagjai rajta kívül: Rudenz Ulrich, Gessler Hermann és Stüszi vadász. Mai kattintásvadászat-paródiánk főhőse a makk felső címlapsztárja, Tell Vilmos.
Svájc leghíresebb „szülötte” valójában sohasem létezett, mégis mindenkiben élénken él a kép, ahogy Tell Vilmos nyílvesszővel lelövi fia fejéről az almát. A legenda szerint az ominózus eset 1307. november 18-án délelőtt, Altdorf városának főterén történt – de vajon mi a történet háttere, és hogyan került egy svájci hős a magyar kártyára?
A legenda szerint a vadászattal foglalkozó Tell Vilmos a három legősibb svájci kanton egyikében, Uriban élt a 14. század elején – testi ereje, büszkesége és hajózási tudománya mellett arról volt híres, hogy kiválóan bánt a számszeríjjal. Amikor egy ízben fiával a tartomány székhelyére, Altdorfba látogatott, a nemes férfiú nem volt hajlandó tisztelegni a Habsburg helytartónak, Hermann Gesslernek a város főterén egy botra feltűzött kalapja előtt, holott a rendelkezések szerint a fejfedőt éppúgy kellett köszönteni, mintha maga a helytartó állna ott. Gessler emberei azonnal őrizetbe vették a tiszteletlen vadászt, akit a helytartó büntetésből végzetes döntés elé állított: vagy lelő egyetlen nyíllal fia, Valter fejéről egy almát, vagy kivégzik. Ha sikerül a rizikós mutatvány, mindketten szabadon távozhatnak.
Kultbait – ez a cikk meg mi a szösz?
Csak görgettél az információáradatban, és egyszerre megakadt a szemed ezen a címen? Elkapott a csúsztatás, a féligazság, beszippantott a botrány reménye? Nem vagy egyedül. Ennyi inger között már sokszor csak arra kapjuk fel a fejünket, ami igazán üt, ami kilóg a többi közül. Nem véletlenül van tele a net kattintásvadász címekkel, amik mögött általában semmi értékeset nem találsz, míg a tényleg alapos, minőségi tartalmak gyakran elvesznek a hírversenyben.
Nekünk fontos, hogy kapj is valamit az idődért, ahogy az is, hogy észrevedd, ha át akarnak vágni, hogy tudatosítsd, hogyan is érdemes felelősen fogyasztani az online írásokat. Így született meg új sorozatunk: napi kultúraadag, címében korunk ingerszintjéhez igazítva. Ez a kultbait.
Saját képességeiben bízva Tell az első lehetőséget választotta, a főtéren összegyűlt nép pedig lélegzet-visszafojtva figyelte a kegyetlen produkciót. A mutatvány sikerült: Tell nyílvesszője százméteres távolságból keresztülhasította az almát. Gessler gratulált a nagyszerű lövéshez, de érdeklődve tudakolta, miért készített elő egy második nyílvesszőt is. Tell így felelt: „Ha az első lövés megölte volna a fiamat, a másodikat te kaptad volna, és biztosítalak, hogy nem hibáztam volna el”. A feldühödött helytartó erre azonnal elrendelte Tell letartóztatását, és katonáinak azt parancsolta, hogy szállítsák a küssnachti várbörtönbe.
A Luzerni-tavon keresztül, hajóval vitték a börtönbe hősünket, az utazás alatt azonban vihar tört ki. Mivel a katonák hallottak Tell kiváló hajózási képességeiről, levették a láncait és arra kérték, kormányozza biztonságba a bárkát, a béklyóitól szabadult vadász azonban szökésre használta fel ezt a lehetőséget. Gessler kastélyához lopakodott, a közelben bevárta a helytartót, majd a megmaradt második nyílvesszővel kioltotta az életét. Az esemény hatására a három svájci őskantonban lázadás tört ki, a szabadságharcból végül az 1315-ös mortgarteni csatában a helyiek kerültek ki győztesként, így sikerült megszilárdítani Svájc autonóm státuszát a Német-római Birodalmon belül.
A svájciak sokáig hittek nemzeti hősük létezésében, és felléptek azok ellen, akik kétségbe merték vonni a legenda valóságát. Idővel azonban a történészek egyre inkább arra a következtetésre jutottak, hogy Tell Vilmos kitalált személy volt, akit a népi szájhagyomány teremtett meg és tartott életben. A történet magja valószínűleg a germán mitológiából származik – több nép (angol, német, dán, norvég, izlandi) körében létezik hasonló íjászfigura, egy dán mondában pedig konkrétan megjelenik a fia fejéről almát lelövő hős karaktere. Tell Vilmos legendája először az 1474-ben keletkezett Sarmeni Fehér Könyvben bukkan fel először írott formában, hamarosan pedig ballada és színmű formájában is elterjedt a nép körében.
Ma ismert formájában a Tell Vilmos-történetet a svájci Aegidius Tschudi 1570-es krónikájában jegyezték le, ezt használta forrásként Friedrich Schiller, amikor belefogott, hogy színpadi drámát írjon a sztoriból. Schiller darabjának ősbemutatóját – melynek célja a német nép lelkesítése volt a napóleoni háborúk idején – 1804-ben tartották Weimarban, ezt követően Európa-szerte, Magyarországon is sikerrel tűzték műsorra. A színdarab hatalmas sikere ihlette meg Schneider József pesti kártyakészítő mestert, amikor harminc évvel később megalkotta a máig használatos magyar kártyát. A lapokra a történet alakjait festette, állítólag azért, hogy így lovagolja meg a reformkori fokozódó Habsburg-ellenes hangulatot. Így vált a svájci szabadságharc legendás – és fiktív – alakjából a magyar szabadságharcot ihlető hős. Schiller műve nyomán Gioachino Rossini írt operát, melynek nyitánya máig az egyik legnépszerűbb, legtöbbször felcsendülő zenei kompozíció.
Tegnapi kultbaitünkben a nagyszerű olasz–amerikai filmrendezőről, Martin Scorseséről írtunk, születésnapja apropóján.
