Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Mai kattintásvadászat-paródiánk címével Martin Scorsese Taxisofőrjében járunk, mely tulajdonképpen elhozta rendezőjének a világhírt.
Martin Charles Scorsese 1942. november 17-én született New York Queens városrészében, második generációs szicíliai bevándorlócsalád gyermekeként – olasz gyökerei egész életében és munkásságában is meghatározók maradtak. A család hamarosan Manhattan olasz negyedébe költözött, ahol a szülők a ruhaiparban dolgoztak, szabadidejükben pedig amatőr színészettel foglalkoztak. A környéken, melyet később úgy írt le, mint „kis szicíliai városka a nagyváros szívében”, Scorsese nap mint nap szembesült a bűnözés világával, amit később gyakran megörökített a mozivásznon. Martin gyerekként asztmával küzdött, és betegsége megakadályozta benne, hogy sportoljon vagy a többi gyerekkel a friss levegőn rohangáljon, így fő szórakozása a mozi lett: amikor csak lehetett, szülei vagy bátyja társaságában nézte a legújabb filmeket.
Kultbait – ez a cikk meg mi a szösz?
Csak görgettél az információáradatban, és egyszerre megakadt a szemed ezen a címen? Elkapott a csúsztatás, a féligazság, beszippantott a botrány reménye? Nem vagy egyedül. Ennyi inger között már sokszor csak arra kapjuk fel a fejünket, ami igazán üt, ami kilóg a többi közül. Nem véletlenül van tele a net kattintásvadász címekkel, amik mögött általában semmi értékeset nem találsz, míg a tényleg alapos, minőségi tartalmak gyakran elvesznek a hírversenyben.
Nekünk fontos, hogy kapj is valamit az idődért, ahogy az is, hogy észrevedd, ha át akarnak vágni, hogy tudatosítsd, hogyan is érdemes felelősen fogyasztani az online írásokat. Így született meg új sorozatunk: napi kultúraadag, címében korunk ingerszintjéhez igazítva. Ez a kultbait.
Két út állt előtte: vagy Isten szolgálja lesz, vagy a maffia kötelékékébe lép. Ő az előbbit választotta, érettségit követően fel is vették a katolikus szemináriumba, az első év után azonban kicsapták az intézményből. Elhatározta, hogy megvalósítja nagy álmát és filmezni kezd: egyik amatőr rövidfilmje révén elnyerte a New York-i filmfőiskola ösztöndíját, majd diplomája kézhezvétele után tanársegédként folytatta ugyanott. Nemsokára már nagyjátékfilmmel mutatkozhatott be: az 1967-ben készült Ki kopog az ajtómon? egy olasz–amerikai katolikus fiatalember (Scorsese későbbi állandó színésze, Harvey Keitel) drámája, aki rájön, hogy menyasszonyát a múltban megerőszakolták, és képtelen megbirkózni ezzel a „szégyennel”. A kis költségvetésű debütáló alkotást a kritikusok lelkesen fogadták, így beindulhatott Scorsese rendezői karrierje.
A ’70-es évek elején Roger Corman, a B filmek pápája számára rendezett a ’30-as évekbeli Délen játszódó bűnfilmet (Boxcar Bertha – A lázadók ökle), majd a független film legjelentősebb rendezője, John Cassavetes tanácsára úgy döntött, inkább személyesebb témát választ. Az Aljas utcák (1973) hazai pályán, New York olasz negyedének sikátoraiban játszódik, és kíméletlen realizmussal jeleníti meg a balhés környék jellegzetes figuráit és történéseit. Ez volt az a film, amelyik nemcsak Scorsese, de az ifjú Robert De Niro számára is az igazi kiugrást jelentette. Az Alice már nem lakik itt (1974) meglepő módon női történet, azon ritka kivételek egyike, amikor Scorsese nem erős férfiközpontú dramaturgiával dolgozott – el is hozta az Oscart a főszereplő Ellen Burstyn számára.
Scorsese hírnevét az 1976-os Taxisofőr betonozta be, amely végleg megszilárdította a helyét Hollywood új generációs vezéregyéniségei között. A közönséget sokkolta ez a kegyetlen látomás a New York-i metropolisz pokláról, amit a Vietnámból hazatért Travis Bickle szemén keresztül látunk (De Niro ikonikus alakítása), aki háborús rémálmai miatt képtelen aludni, ezért éjszakai munkát vállal a taxivállalatnál. A férfi keresi, de nem találja a helyét a világban – merényletet tervez egy elnökjelölt ellen, majd összeakad egy kiskorú prostituálttal (az alig több, mint 12 éves Jodie Foster), akit végül hatalmas vérfürdő árán menekít ki futtatója (Harvey Keitel) karmai közül. A film befejezése ambivalens üzenetet közvetít: úgy tűnik, felmagasztalja Travist a tettéért, megszállottból hőssé változtatja, és azt mondja, a nagyváros szennyével szemben a gyilkosság is jogos cselekedet. Érdekesség, hogy a forgatás idején éppen sztrájkoltak a New York-i szemétszállítók, így a mocsok a vásznon teljesen valódi.
A Taxisofőr elnyerte a cannes-i filmfesztivál fődíját, hazájában pedig négy Oscarra jelölték, azonban ennél jóval bizarrabb „elismerésben” is része volt: öt évvel a film bemutatója után egy zavart elméjű fiatalember, John Hinckley sikertelen merényletet követett el a frissen megválasztott elnök, Ronald Reagan ellen. Hinckley saját bevallása szerint több mint tizenötször nézte meg moziban Scorsese filmjét, és megszállott szerelmet érzett Jodie Foster iránt, ezért próbálta a színésznő figyelmét felkelteni azzal, hogy filmbéli megmentőjét utánozva felfegyverezte magát és politikai gyilkosságra vetemedett.
Miközben Scorsese karrierje a csúcsra jutott, magánélete romokban hevert: már túl volt egy váláson – első házasságából egy lánya is született –, majd újra megnősült, második házasságát azonban egy év alatt tönkretette egyre jobban elhatalmasodó kábítószer-függősége. A beszámolók szerint előfordult, hogy a cannes-i fesztiválon a teljes magával hozott adagot pár nap alatt elfogyasztotta, és külön repülővel hozatott utánpótlást. Következő filmje, a Liza Minnelli főszereplésével készült New York, New York című musical a pozitív kritikák ellenére hatalmas bukás volt, és a lesújtó eredmény elől a teljes függőségbe menekült, annyira, hogy már szinte csak öntudatlanul vegetált. Végül egy brutális elvonókúra mentette meg az életét.
A drogok poklából kilábalva Scorsese rendezői karrierje is újra sínre került: a Jake LaMotta bokszoló életét feldolgozó, bravúros Dühöngő bika (1980) afféle anti-Rocky, melyben a nép hőseként a nyomorból kiemelkedő bokszoló végül szánalmas emberi ronccsá válik. Ez volt az a szerep, amelynek kedvéért Robert De Niro harminc kilót szedett magára – átalakulása meg is hozta számára az Oscar-díjat. Scorsese színészvezetési képességeit dicséri, hogy szintén aranyszobrocskával jutalmazták A pénz színe című filmje (1986) főszereplőjét, Paul Newmant.
Sikerei Scorsesét a legnagyobb amerikai filmmogulok közé emelték, minek következtében szabadon választhatta meg a témáit és projektjeit. Így készíthette el Nikos Kazantzákis botránykönyve, a Krisztus utolsó megkísértése filmadaptációját. Az evangéliumi történet szabad értelmezését nyújtó mű Jézust gyarló emberi lényként ábrázolja, aki meginog, és a keresztfán engedni látszik a Sátán kísértésének. A rendező már azzal meghökkentette a közönséget és a kritikusokat, hogy jellegzetes amerikai arcokat – Willem Dafoe, Harvey Keitel, Harry Dean Stanton – választott az újszövetségi figurák eljátszására, a blaszfémikusnak ítélt cselekmény azonban végleg kiverte a biztosítékot a hívőknél. Világszerte, így Magyarországon is tiltakoztak az egyházak a botrányfilm ellen, sőt már évekkel a film eredeti bemutatója után a Magyar Televízió, később pedig az RTL Klub is kénytelen volt levenni műsoráról a Krisztus utolsó megkísértését. Pedig művészileg Scorsese egyik legjobb alkotásáról van szó, melynek szalonképessége ma már jóval kevésbé vitatott, mint néhány évtizeddel ezelőtt.
Martin Scorsese életművében mindig fontos szerepet játszott a zene: több koncertfilmet is rendezett, és Michael Jackson egyik leghíresebb dala, a Bad videóklipjét is ő dirigálta. A pop- és rockzenei kíséret meghatározó elem volt az 1990-es Nagymenőkben is, amelyben a rendező visszatért az olasz–amerikai maffia világához: az igaz történeten alapuló filmdráma a brooklyni gengszterből besúgóvá vált Henry Hill életét dolgozza fel. Ezúttal a hiperaktív és erősen pszichopata, a trágár szavakkal és a golyókkal nem fukarkodó gengszterfigurát alakító Joe Pesci játéka ért Oscar-díjat, egy kisebb szerepben pedig a rendező édesanyja is felbukkant a vásznon. A Las Vegas aranykorát megörökítő, eposzi hosszúságú Casino (1995) folytatta a sort, mely – habár nem éri el a Nagymenők színvonalát – szintén kultikus maffiamozivá vált.
A gengszterzsáner mellett Scorsese rengeteg műfajban kipróbálta magát, és biztos kézzel nyúlt változatos témákhoz: A rettegés foka (1991) vérbeli thriller, Az ártatlanság kora (1993) 19. századi kosztümös darab, a Kundun – Tibet végnapjai (1997) a tizennegyedik dalai láma életét mutatja be. Közben olykor színészként is elvállalt kisebb szerepeket, Kuroszava Akira Álmok című filmjében például Vincent van Gogh alakját öltötte magára. Magánélete továbbra is mozgalmasan alakult, három újabb feleséget is elfogyasztott, köztük Isabella Rossellinit. Rendezői és produceri munkássága mellett az örök mozirajongó Scorsese mindig nagy hangsúlyt fektetett az amerikai és európai filmklasszikusok megőrzésére és új nemzedékekkel való megismertetésére, és Itáliai utazásom címmel dokumentumfilm-sorozatot készített az „óhaza” mozgóképes történelméről.
A rendező a szintén eposzi terjedelmű New York bandáiban (2002) dolgozott együtt először Leonardo DiCaprióval, aki ezt követően állandó kedvenc színészévé vált. Az Aviátor (2004) a rejtélyes milliárdos, Howard Hughes életét dolgozta fel, a dél-koreai Szigorúan piszkos ügyek remake-je, A tégla (2006) pedig öt jelölést követően végre elhozta Scorsese számára a legjobb rendező Oscarját. Hősünk még a hetvenhez közeledve is az új kifejezési formákat és műfajokat kereste, amire bizonyíték a 3D-s formátumban forgatott, a némafilm hőskora előtt tisztelgő mesefilm, A leleményes Hugo (2011). Érdemes még megemlítenünk a szintén DiCaprióval forgatott és szintén közönségsikert és kritikusi elismerést aratott Viharszigetet (2010) és A Wall Street farkasát (2013). Az idők szavát meghallva Scorsese legutóbbi munkáját, Az ír című filmet (2019) már a Netflix számára forgatta. Régi cimboráit, De Nirót, Keitelt, Pescit plusz Al Pacinót hadrendbe állítva (és a film jelentős részében digitális technikával megfiatalítva) a rendező ismét régi témájához, a maffiához nyúlt.
Martin Scorsese kiválóan ötvözte az európai modern művészfilm újításait a hollywoodi műfaji film hagyományaival, a mozi fenegyerekéből idővel biztos kezű mesterré vált, akinek munkáiért ugyanúgy lelkesedik a közönség, mint a vájtfülű kritikusok serege (bár azért nem mindenki osztozik a dicséretben, Peter Greenaway, a posztmodern művészfilm brit nagyágyúja például egyenesen a legkártékonyabb rendezőnek nevezte Scorsesét).
A ma hetvennyolc éves rendező semmi jelét nem mutatja a kifáradásnak, és esze ágában sincs nyugdíjba vonulni, tehát biztosan várhatunk tőle még néhány remekművet a jövőben is.
Tegnapi kultbaitünkben a Nobel-díjas portugál írót, José Saramagót köszöntöttük születésnapján.
