Emlékszem, ahogy Kata a kopogós kiscipőjében sarkon fordult. Faképnél hagyott és értésemre adta, az új legjobb barátnője eztán a csípőficamos kis Ágika lesz. A szívem darabokra tört. Heteken keresztül vigasztalhatatlan voltam. Nem tudtam enni. Gyötört a magány. Kata azonban nem engedett. Végleg szakított velem.
A nagyok viszont nem szakítanak. Legalábbis nem ilyen egyértelműen. Barátokkal valamiért nem szokás „hivatalosan" szétmenni. A leggyakoribb forgatókönyv, hogy valamilyen kézzelfogható dolog miatt összevesznek. Egymásnak mennek. Szitkozódnak. Majd sosem hívják egymást többé. De megesik, csak az egyik félnél törik el a mécses, elhidegül a másiktól és egyenes beszéd helyett mondvacsinált kifogásokkal igyekszik kikopni a másik életéből. A tiszta helyzet helyett inkább angolosan távozik.
Nagy „szerelem" volt a miénk
A munkahelyi nyelvtanfolyamon ismerkedtünk meg közel hat éve. Eleinte csak ebédelni jártunk együtt, majd később minden csajos dolgot közösen csináltunk: fodrász, torna, bevásárlás, főzés, kirándulás és utazás. Az évek során jó barátnők lettünk, fontosak egymás számára. Támaszok voltunk egymás nagy pillanataiban: én kísértem, mint tanú, mikor férjhez ment, ő az államvizsgákra tanult velem. Fogtam a kezét, amikor vajúdott, ő pedig főzött nekem, amikor hetekig a kórházban feküdtem. Biztos pontok lettünk egymás életében.
Minden úgy alakult közöttünk, ahogy az egy párkapcsolatban szokott: a kezdeti rajongást felváltotta a szeretetteljes megszokás, majd egyre jobban ki-és megismertük egymást. Kölcsönös volt a bizalom, de vitatkoztunk és hisztiztünk is, ha kellett. Voltak időszakok, amikor ki nem állhatunk egymást, a nagy kibékülést követő napokban pedig nem lehetett szétválasztani minket. Kapcsolatunk görbéje egyszer fent volt, másszor lent, mégis mindig sikerült együtt kormányozni. Aztán hirtelen mindennek vége lett.
Három éve már
Mindenről egy félreküldött e-mail tehet. Nem lett volna szabad megkapnom. Rólam szólt. Őszintén és nyersen. Nagyon fájt. Elárult.
Soha nem mondtam el neki, hogy megkaptam azt a levelet. Nem vontam kérdőre. Nem vetettem a szemére. Nem tisztáztam. Nem magyaráztam el. Nem tartottam többé fontosnak, hogy barátságunk megmentéséért akár csak egy lépést is tegyek. Hiába kérdezte, mi lelt. Miért nem találkozunk. Miért mondom le állandóan. Miért nem veszem fel a telefont. Nem értette, egyik napról a másikra mitől változott meg minden. Én mindig a rossz hangulatomra és a munkára fogtam mindent. Talán akaratlanul is a legelviselhetetlenebb büntetést választottam: kétségek között hagytam, magyarázatok nélkül.
Háromnegyed évbe került mire megértette, hiába keres. Tudom, nem akarom többé látni, mégis mind a mai napig bennem van a tüske, hogy nem jól zártam le a dolgot. Annyi kurázsi sem volt bennem, mint egy ovisban, hogy elé álljak, és egyenesen a szemébe mondjam: „Nem akarok többé a barátnőd lenni!"
