Az előző forduló (a nyitott kapcsolatról és a szerelem nélküli szexről) ott ért véget, hogy Berni megkérdezte Obakut, el tudja-e képzelni a fordítottját, vagyis a szex nélküli szerelmet (sőt, még a férfiagy korlátoltságára is célozgatott). Ha részletesebben érdekel, megtalálod itt: Van-e nyitott kapcsolat? Amennyiben az egész sorozatra ránéznél, kattints ide: Vibrátorológia.
Bármit el tudok. Mondjuk, attól még nem feltétlenül létezik.
Van egy lány, egyszer a kertemben lufiztam vele. Ne héliumosat képzelj (tudod, amitől fejhangon beszélsz, és olyan érzés, mintha úszósapkát húztak volna a fejedre), de körülbelül annyira elszálltam, mintha. Fejjel passzolgattuk, egész közelről, mert hiába bólintasz bele, száll vagy másfél métert. Belépett a terembe, beléptem a terébe. Érthetetlen fokú gyönyört okozott, amit csak akkor érzel, ha a másiknál is működik. Láthatatlan kezek ujjacskáztak a gerincem mentén… talán megvan neked is: libabőr, teljes ellazulás és képtelenség arra, hogy kilépj a jelenből.
Nagyon biztos, hogy belezúgtam. Nagyon valószínű, hogy nem feküdtem le vele.
Nagyon rejtélyes, hogy mi az a szex.
Hiszek a szerelem nélküli szexben, de a végére mindig szerelmes leszek.
Hiszek a szex nélküli szerelemben, de a végére mindig kiderül, hogy mégis szex volt.
Ami a nyitott kapcsolatot illeti, az egy határ áthelyezése a szerződéses kereteken belül. A definíció módosítása. Ha azt mondom, legyen „orálisan nyitott kapcsolat” (ahol ugye feltételezhetően nyalni-szopni ér, de répázni nem), akkor érzed, hogy képtelenség. De bárhol van a határ, a helyzet ugyanilyen képtelen: ezeket ér, amazokat nem.
A nyitottság személyes ügy. Soha nem két ember ügye. Nyitott vagy zárt vagy-e te magad – ez az egy valóban feltehető kérdés. Ha nyitott vagy, akkor nincsenek szabályok, de attól még tervezhetsz valakivel hosszú távra. A tervezés alapja a bizalom. Nem abban, hogy a másik betartja a szabályokat, hogy a kapcsolat valamilyen mederben folyik majd, hanem… az összetartozás sorsszerűségében. Ez nagyon megnyugtató érzés, mert nem lehet kijátszani, félreérteni vagy kisiklatni.
Ne izgulj, Berni, nem hajtok az önmegtartóztató prédikátor címre. Bort prédikálni és vizet inni – ez nagyon perverz lenne.
Elméletben (mondjuk, ha matematikai képletbe írnánk az álláspontodat) talán igazad lenne. De az érzelmeknek épp az a sajátja, hogy megbuktak matekból. Az én valóságom szerint kivitelezhetetlen, amit mondasz. Utópia. Az összetartozásról ódázol, miközben az összevisszatartozást, sőt a sehovasetartozást ecseteled.
Talán megtalálhatod (megtaláltad) azt a nőt, akivel közös megegyezéssel leverhetitek a cölöpöket, kimérhetitek a határokat, de mondd, mi értelme lenne? Te magad mondod, hogy bárhol van is, a határ akkor is határ marad. Aki a határokat figyeli, folyton csak rácsokat lát. És bárhol vannak is, addig nem nyugszik, míg le nem rombolja őket.
Ha viszont a másikra figyelsz, őrá fókuszálsz, nem látsz mást, csak őt – és őbenne magadat. Határok? Milyen határok? Ha őt nézed, nem látsz határokat. Amit a lufis csajról írsz, számomra nem más, mint lufi. Azért láttad meg őt, mert épp a kerítést skubiztad.
Ha szeretek valakit, a határaim leomlanak, és leomlanak az ő határai is, és ketten, együtt alkotunk egy közös határt, amely nem elválaszt, elzár, hanem megvéd. Ez a határ nem valami különálló, mozgatható, meghatározható dolog. Mi magunk vagyunk a határ. Azonos kettőnkkel, és magától értetődő, amilyen a levegő.
Nem hiszek az olyan szerelemben, ahol a felek szépen leülnek és megdumálják, milyen erkölcsi normákat tartsanak kötelezőnek. Ab ovo nem tudnék összetartozni valakivel, akivel alkudozósdit, egyeztetősdit kellene játszanom. Az összetartozás érzelmi kategória, és nem tűri az ésszerű szerződéseket.
Kényelmetlen nekem ez a beszélgetés, mert véletlenül sem szeretném megítélni vagy kritizálni a te valóságodat. De nem bólinthatok rá, mert innen nézve, ahol én ülök, ez az ideológia több sebből vérzik. Úgy érzem, hogy az intellektusodat használod arra, hogy ürügyet találj az igazi, mély érzésekkel szemben, énhatáraid feladása ellen. Izgalmas gondolatcirádákat lövöldözöl, hogy megóvhasd az egódat.
A szerelemben felolvadnak az egók, és ha nincs egó, nincs, aki méricskéljen, határokat rajzolgasson – mert azt csak az egó tud. És ahogy nincs önmagában vett határ, a szerelemben szex sincs, hiszen azonos vele. Ezeket a kategóriákat a nem szerelmesek találták ki, akik inkább intellektualizálják az érzelmeket, minthogy átéljék őket. Önvédelemből. Mert félnek, hogy felolvadnak, eltűnnek, összemosódnak, elveszítik az egójukat.
Ne félj, Obaku!
Ha szeretek valakit, a határaim leomlanak. Eszembe sem jut, hogy ennek örömére közös határokat alkossak vele, még ha ez amolyan berögzött automatizmus is, ahogy nézem. Nem hiszek abban, hogy az ember élete alku tárgya. Nem is értem, az előzmények után miért feltélezed… talán valamiért szükséged van rá, hogy fenntartsd néhány hiedelmedet. Ha nem férek a fiókba, nem lehet szükség esetén rám csukni.
Hétéves voltam, amikor kedvenc indiánregényemben a cölöptologatókról olvastam. Áthelyezték a sivatagon átvezető cölöpöket, így a tikkadt zsákmány kerekeskutas-folklórestes pihenő helyett a raktárba sétált. Már akkor realizáltam, hogy a tökös cowboyt ez nem érinti, ő átgaloppoz a sivatagon, mondjuk, a csillagok állása alapján.
Ha tehetem, nem telepítek és tologatok cölöpöket, és nem is hidalom át a köztük lévő szintkülönbséget lejtős ösvénnyel. Továbbá amikor azt mondom, hogy az ember egyedül van, akkor megállapítok egy tényt. Egy tény megállapítása semmilyen összefüggésben nincs azzal, jól vannak-e az énhatáraim, és küzdök-e a megtartásukért.
Határtalanságról, megnyílásról, felolvadásról beszélsz, arról a területről, ahol véget ér a logika, és nincs egó… mondd, kedves Berni, miért gondolod, hogy ennek a tartománynak körvonalazható a megnyilvánulási formája? Ez az állapot bármilyen lehet… nem kell azt a formát öltenie, amelyet te neki tulajdonítasz. Az a forma a fejedben nincs útban a mindennapokban?
Ezen az elméleti vonalon évekig szájkaratézhatunk. Mesélj nekem inkább valami izgalmasat, nagy szerelmet, aztán majd én is neked. Nézzük meg, hogyan is megy a gyakorlatban. Érdekel, miért annyira mások a tapasztalataid, és miért értesz mást ugyanazon.
Na ez a baj, kedves Obaku, hogy fogod magad, és megállapítasz egy tényt. És még ki is nyilvánítod, mint örök érvényű axiómát. Jelesül, hogy az ember egyedül van. Nos, ha mindenféle, általad lecölöpözött tények közé kényszeríted magad, valóban gyakran érezheted úgy, hogy egyedül vagy. Pedig nem vagy. (Senki sem sziget, mondá Hemingway). Hát jó, ha ennyire nem akarsz közös határokat azzal, akit hited szerint szeretsz, ne erőltessük. De akkor hogy akarsz a nagy szerelemről beszélgetni velem? Tologasd csak a cölöpöket, uff.
Ami innen nézve egyedüllét, az onnan nézve határtalanság. Csak egy tánc. Szeretsz táncolni, Berni? Táncolsz egyszer velem, ha drasztikusan lecsökken a kilométerben mért távolság kettőnk között? Füledbe súghatom-e, hogy persze, akarok a nagy szerelemről beszélgetni veled?
Az, hogy ennek ellentmond a kétszemélyes sáncok iránt táplált hitetlenségem, csak a te cölöpöd, indiánlány.
