Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Az előbb kiszámoltam, ha reggel 6-ig nem fekszem le, be tudom hozni a lemaradást. Tizenkét óra fordítás, és készen vagyok. De már négy napja nem jutok el az anyag végére. Esélytelen. Kimerült vagyok és nyűgös. Ráadásul rettentő meleg van, az izzadtságtól gyöngyözik a homlokom, a laptopom okádja a meleget, régi bérlakásomban pedig áll a levegő. Képtelen vagyok ráhangolódni a melóra. Helyette zsame történetét olvasom. Mesélnem kell valamit!
Van egy férfi az életemben. Erős és nagy. Hangja bariton, mozgása kicsit lomha. Bőrének, nyálának ízében mindig ott a nikotin, testének illatát izzadtsága és citrusalapú parfümjének keveréke adja. Üzletember, agya zseniális, néha kicsit arrogáns, és hajlamos nagyon hülyének nézni másokat – ezért egyszer valaki nagyon agyonveri majd. Pár év kihagyás után most újra betoppant az életembe. Nem véletlenül.
Két éve nagyon fontos része volt az életemnek. Ha rá gondolok, mindig az jut eszembe, hogy mindig nagyon vártam rá. Sokszor olyan izgatottan, hogy hasmenésem lett. Ritkán volt velem. Hetente egyszer-kétszer találkoztunk, majd napokra eltűnt. Találkozásaink kivétel nélkül a szexről szóltak. Soha nem voltunk kávézóban, moziban, étteremben, színházban, vidéken vagy tóparton. Csak szexeltünk. Ő dugott, én szeretkeztem, és úgy igazán naivan reméltem. Hogy mit is pontosan? Talán azt, hogy frontálisan ütközik a Szentlélekkel, minek hatására majd felismeri, én vagyok a zsákja – vagy a foltja, tökmindegy. Pedig egyértelmű volt, csak használ, belém élvez, aztán hazamegy – vagy máshoz. De ezt nem akartam elfogadni. Egyszerűen nem ment. Nagyon hatott a kémia – minél inkább távolodott tőlem, annál jobban akartam.
Mivel egy év után se sikerült megbarátkoznom a valósággal, a Szentlélek elérkezettnek látta az időt, hogy közbelépjen, és velem ütközzön, de kurva nagyot: egy banális véletlen folytán kiderült, nem én vagyok az egyetlen nő az életében, egy rég nem látott barátnőm a másik. Ugyanazon a férfin osztoztunk. Enyém volt a kedd, övé a szerda, enyém a vasárnap délután, övé az este. Ugyanabban az ágyban feküdtünk, ugyanabban a kádban tusoltunk, sorolhatnám. Ahogy már mondtam, frontális ütközés volt, olyannyira, hogy fél évig nem bírtam magamhoz térni. Nőiességemben darabokra hullottam, beszürkültem, lefogytam. Esténként magamban sírdogáltam, sokat ittam, éjszakánként pedig álmatlanul, émelyegve forgolódtam az ágyamban. Minden kicsúszott a kezem közül. Padlóra küldtek. Akkor tudtam meg, mit is jelent a csalódás és a megcsalás. Azt hittem, begolyózom.
Két év hallgatás után nemrég újra találkoztunk. Munkát ajánlott. Sokat beszélgettünk. Harag nem volt bennem, csak valami lelki fásultság, bénaság. Mindazt, ami történt, nem sikerült feldolgoznom, a teher bennem maradt – két éven át némán cipelni nagyon nehéz az ilyet. Eleinte ránézni se bírtam, de mindketten tudtuk, valahogy fel kell oldani, meg kell beszélni a történteket.
Gyakran találkoztunk. Éreztem, ő se tudja egyedül helyrerakni ezt az egészet. Mintha feloldozásra várt volna, mintha azt akarta volna hallani, hogy nem haragszom. De nem bírtam kimondani. Undorodtam. Nagyon megviselt, ha találkoztunk. Megmakacsoltam magam, mindig elutasítottam, csak azért is ellenszegültem. Aztán egy idő után belefáradt, végül csak annyit mondott, nem akar mást, csak annyit, hogy bosszút állhassak, hogy elégtételt vehessek rajta. Nem érdemel ő mást, csak egy kiadós verést. Akkor – talán viccből, talán tudat alatt – helyeseltem: „Verést érdemelsz barátom, egy kurva kiadósat!”
Már a találkozásunk előtt is gyakran éreztem, valami extrém szélsőségre van szükségem ahhoz, hogy végre felverjem belső fásultságom. Ordításra, szitkozódásra és fizikai kimerültségre vágytam, csak hogy újra érezzek, levegőhöz jussak, hogy így adhassam ki mindazt, amit szavakkal nem sikerül. Bokszolni jártam, százasával csináltam a fekvőtámaszokat, a párnámat a számra tapasztva ordítottam, ájulásig úsztam a Komjádiban a hosszokat. Semmi nem segített.
Rákaptunk a témára. Eleinte csak viccből, elmondtam, hogyan verném el úgy igazán, hogyan pofoznám fel, hogyan mennék el a fizikai fájdalom határáig. Szó szót követett, a beszélgetésbe hamar belemosódott a kötél, a fekete lakk, az ostor és a bilincs. Erről szóltak a napi chatek, az e-mailek és a beszélgetések. Így ment ez közel két hónapon keresztül. Aztán a tettek mezejére léptünk. Ő beszerezte az eszközöket, én pedig összegyűjtöttem minden bátorságomat. Egyetlen kikötésem volt: nem akarok lefeküdni vele.
Nagyon idegesek voltunk, sokat ittunk, beszélgettünk, aztán pár óra oldódás után elérkezett a pillanat.
A sokadik sör után teljesen ellazultam, magabiztos lettem. A fürdőben fekete combfixbe, tűsarkú cipőbe és feszes fekete felsőbe bújtam. Úgy éreztem magam, mint egy vadász, aki ölni készül. Tetszett a gondolat. A tükörben megnéztem magam, izgató voltam és szexuális, a gondolattól, hogy ez a pasi soha többé nem kaphat meg, kéjes vigyor ült ki az arcomra.
Határozottan léptem be a szobába, szájon csókoltam, majd megkértem, hogy vetkőzzön le, és feküdjön az ágyra. Kezére bilincset csatoltam, lábát fekete ragasztószalaggal kötöztem össze. Kezembe vettem az ostort, és elkezdtem ütni. (Előre megbeszéltük, ha kimondja a biztonsági szót, abba kell hagynom a verést, amíg nem szól, szabadon üthetek). Mozdulataim tudatosak voltak és határozottak, mintha ezerszer csináltam volna már. Eleinte csak finom ütéseket mértem rá, aztán valami bekapcsolt az agyamban, és egyre durvább lettem. Ő az ágyon feküdt, én fölötte térdeltem, néha felálltam, oldalra másztam, és csak ütöttem, ahol értem. Gyakran mondta ki az egyezményes szót, ilyenkor kicsit abbahagytam, majd újra kezdtem.
Alig kaptam levegőt, az erek a kezemen megduzzadtak, izmaim megfeszültek, patakokban folyt rólam a veríték, és csak ütöttem, keveset beszéltem. Erős csapásokat mértem rá, ütöttem a hasát, a hátát, a lábát, véresre haraptam a mellkasát, sebesre karmoltam a hátát. Miközben az ágyon vergődött, fel-felordított, a biztonsági szót ismételgette, és láttam, feláll neki. Majd amikor már nem bírta tovább, egy heves pillanatban tehetetlenül az ölemre tapasztotta a száját, és nyelvével elégített ki. Nyüszítettem, vergődtem, ziháltam, akár egy lucskos állat. Kiesett a kezemből az ostor, és halálosan kimerülten álomba zuhantam.
A másnapi ébredés rettentő zavaros volt. Szótlanul méregettük egymást, képtelenek voltunk megtalálni a megfelelő szavakat. A testén az ütések nyoma nem látszott, de a mellkasán ott éktelenkedett fogsorom véres lenyomata, a hátán pedig körmeim éle. Kimerültek voltunk és feldúltak. Tudtam, fáj minden porcikája, de nem zavart. Visszakapta. Én pedig kezdtem elengedni a terhemet.
Napokig nem tudtam feldolgozni a történteket. Másnap a munkahelyemen egy idétlen jogi szöveg fölött görnyedve lopva néztem szét az irodában, azt hittem, látni lehet rajtam, hogy mit tettem. Sokáig annak az éjszakának a képkockáival keltem és ébredtem, néztem magam a tükörben, próbáltam felidézni, mivé vedlettem át akkor, honnan és milyen mélyről jöhet ez az egész. Zavart és megrémisztett, hogy lakik bennem egy másik én, aki féktelenül vad, szabad vagy egyszerűen csak őrült.
Persze rákaptunk a dologra. Ritkán, de találkozunk, és akkor nagyon kikapcsolunk. De erről majd legközelebb.
Kattints ide, ha a Dívány HOT! gyűjtőjére mennél további, témába vágó cikkekért!
