Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
A nagy játékosok fantasztikus szimattal rendelkeznek azzal kapcsolatban, hogy kit mivel lehet megfogni. Ha túlságosan lelkiismeretes vagy, a tisztességedre fognak hatni, ha szorongó és önostorozó vagy, akkor meg a bűntudatodra. Ha féltékeny típus vagy, a nagy játszmás folyton féltékennyé tesz majd, hogy beleszédülsz, ha kiskorodban a fejedbe verték, hogy a kisdobos ahol tud, segít, akkor meg te leszel a két lábon járó hitelbank, míg hajléktalanná nem válsz. És így tovább – áldozat maradsz, míg csak megálljt nem parancsolsz. Hogy hogyan? Mindjárt kiderül.
Én, háromszor
Eric Berne amerikai pszichiáter szerint háromféle énállapot létezik: a szülői én, a gyermeki én és a felnőtt én, függetlenül attól, hány évesek vagyunk. Hogy mikor melyik a domináns, attól függ, milyen érzelmeket vált ki belőlünk a másik ember, illetve a szituáció.
Ha éppen a szülői énünk szólal meg belőlünk, az azt jelenti, éppen olyan lelki állapotba kerültünk, mint valamelyik szülőnk szokott lenni, úgy reagálunk, ahogy ő reagálna. A szülői énünk gondoskodik, utasít, szid, jutalmaz.
Ha a felnőtt énünk nyilvánul meg, tárgyilagosan értékeljük a helyzetet, előítélet-mentesen, indulatok nélkül. A felnőtt énünk a fennmaradáshoz szükséges. Adatokat dolgoz fel, számításokat végez, valószínűséget kalkulál: segítségével birkózhatunk meg sikeresen a külvilággal.
A gyermeki én annyit jelent: reagálásunk éppen olyan, mint lett volna kislány/kisfiú korunkban. A gyermeki énünk lázad, dacol, spontán örül vagy keseredik el, de az alkotótevékenységet is ő irányítja.
Melyik énem beszéljen?
Vegyünk egy példát. A pasid így szól hozzád egy szép vasárnap reggelen:
– Le kéne vinni a szemetet, már nincs hova dobálni.
Vajon melyik énje szólalt meg? Sok függ persze a hangsúlytól, a testhelyzettől, a gesztusoktól, de tegyük fel, indulat nélkül – mint puszta tényt – közölte a fentieket. Nyilvánvaló, hogy a felnőtt énje szólt.
Mit válaszolsz erre te?
Ha te is „felnőtt” vagy, azt mondod:
– Igen, már én is gondoltam rá. Két tejesdoboz, és már tele is a kuka. Ha leviszed, én kimosom a vödröt, és teszek bele új zacskót.
Vagyis tényt közölsz, megoldást keresel.
Ha a gyermeki éned kerekedik felül, így válaszolsz:
– Nehogy már megmondd, hogy mit csináljak! Te dobálod mindig tele az ásványvizes flakonjaiddal, vidd le te!
Vagyis megsértődsz, felcsattansz.
Ha a szülői éned van soron, így felelsz:
– Ha most szépen leviszed a szemetet, este lesz meglepi.
Vagyis nevelsz, utasítasz, jutalmazol.
Különböző énállapotaink hatással vannak a másikra, vagyis a legtöbbször az egyik énállapot a másik emberből egy konkrét énállapotot csalogat elő. Ha a felnőtt énünk közöl valamit, nagy valószínűséggel a másik félnek is a felnőtt énje válaszol majd. Ha a szülői énünk szól, a másikból a gyerek jön elő. Ha viszont a gyermeki énünk nyilvánul meg, a másikból a felnőtt ént csalogatjuk elő.
Ha elegünk van az áldozatszerepből meg a konfliktusokból, egyszerűen le kell állítani a játszmát. De nem ám úgy, hogy:
– Idesüss, apukám! Olvastam ám a Díványon a játszmákról, és te most jól lebuktál, hogy folyton csak játszmázgatsz velem, és azt is tudom már, hogy kell ennek véget vetni, hát vedd tudomásul, hogy én nem játszmázgatok tovább, játszmázgassál csak egyedül!
Ebből nem fog kisülni semmi jó.
Hanem valahogy így:
– A francba már, hogy folyton tele a szemetesvödör, és sose viszed le!
Vagyis a pasi förmedt egyet a szülői énjével. Leszidott, bűntudatot keltett, haragszik. Ilyenkor általában mi a gyermeki énünkkel válaszolunk, így:
– Elegem van, hogy folyton cseszegetsz, ha még egyszer így ordítasz, világgá megyek.
Vagyis zsarolunk, hisztizünk, sértődünk.
Ehelyett nagy levegő, kifúj-befúj, és jöhet a felnőtt én:
– Valóban tele van a kuka. Mindketten ráérünk éppen, mit gondolsz, melyikünk vigye le? Egyikünk leviszi, másikunk főz, rendben?
Na miben fogadunk, hogy pasi szépen (lehet, hogy duzzogva, gyerekénjét dédelgetve, de) leviszi a szemetet?
Összegezve tehát: ha figyelsz arra, milyen reakciókat, cselekvéseket, gondolatokat váltanak ki belőled mások szavai, cselekedetei, hamar észre fogod venni a játszmákat. Pusztán arra figyelj, jól vagy rosszul érzed-e magad különböző szituációkban. Ha észreveszed, hogy játszmába kényszerítenek, ne engedd szabadjára az indulataidat, sőt, a bűntudatodat, félelmeidet sem. Vegyél nagy levegőt, számolj magadban háromig, és kotord elő a felnőtt éned. A higgadt, tárgyilagos reakció, mely nem minősíti a másik felet, mindig kizökkent a játszmából. Mit mondasz? Hogy ez is egy játszma? Igen, lehet. Na és?
Eric Berne meg a tranzakcióanalízis
Az emberi játszmák felismerője és kutatója Eric Berne, az 1970-ben elhunyt, amerikai pszichiáter. Berne az ún. tranzakcióanalízis szülőatyja. Ez egy olyan pszichológiai módszer, amely az emberi pszichét nem önmagában, hanem társas érintkezései függvényében vizsgálja.
Magyarországon is megjelentek művei, köztük a legnépszerűbbek az Emberi játszmák és a Sorskönyv, melyek nélkül ez az írás sem születhetett volna meg.
Az előző cikk a témában: Ne játssz velem!
