megbocsátás pszichológia haragtartó

A megbocsátás sosem jelentette azt, hogy egyszerűen csak el kell felejtenünk, amit ellenünk elkövettek. Ez eleve képtelen felvetés. Ugyanakkor azt sem értjük alatta, hogy a minket megsértő illetőnek egyáltalán nem kell felelősséget vállalnia a tetteiért. A megbocsátás sokkal inkább önmagunk felé irányul, magunkat szabadítjuk fel a negatív érzések súlya alól.

A megbocsátás kiről szól?

A Psychology Today egyik elemző cikkében arra mutat rá, hogy minél érettebbek vagyunk, annál inkább teret engedünk a megbocsátásnak. De nézzük, hogy milyen mozgatórugói vannak ennek a nehezen megragadható lelki folyamatnak.

A kutatások szerint külső és belső motivációk is szerepet játszanak a megbocsátás folyamatában. Ha valaki már jelenleg is fontos a számunkra, vagy legalábbis számítunk rá, hogy a jövőben is az életünk része lesz, akkor a kapcsolat fenntartása érdekében könnyebben megbocsátjuk neki az okozott sérelmeket. Azokat is hajlamosabbak vagyunk könnyebben feloldozni, akikről elhisszük, hogy önhibájukon kívül bántottak meg minket. 

Ez jelenthet pénzügyi, fizikai tényezőket, de már a családi és érzelmi biztonság elvesztésének lehetősége is befolyásolja döntésünket.

A megbocsátás az érzelmi gyógyuláshoz szükséges lépés

A múltbéli események miatti keserűség nem más, mint hogy a megtörtént sérelem továbbra is negatív irányítást gyakorol az életünk felett. Ez fennállhat hónapokig, de akár éveken keresztül is elhúzódhat.

A kutatások azt mutatják, hogy a negatív érzések, például a keserűség és a megbocsátás hiánya negatívan hat a fizikai egészségünkre is. Mintha az érzelmi teher fizikailag is rátelepedne a szívünkre, megnöveli a vérnyomást és a szívritmust, növeli az anyagcsere-betegségek és az elhízás kockázatát. Nem is beszélve arról, hogy a sérelmeken való rágódás stresszes állapotban tarthatja a testünket, a megnövelt kortizol, vagyis a stresszhormon termelésével.

Egyesek úgy érzik, hogy a haragot megtartva nyerik el az igazolást – mintha a haragjukkal képesek lennének kárt okozni, vagyis büntetni a másik személyt. Azonban az a döntés, hogy a harag tüzét táplálja, csak annak a személynek okoz kárt, aki nem hajlandó elengedni a másik iránti negatív érzéseit, vagyis önmagának. Bármennyire is fontos számára a saját igazsága, azzal, hogy sértett félként azonosítja magát, megakadályozza magát a teljesebb élet és a szabad fejlődés lehetőségében. Azaz,

Hogyan lépjünk a megbocsátás útjára

• Fogadjuk el, hogy ami történt, megtörtént. Bármennyire is szeretnénk, a múltat soha nem tudjuk meg nem történtté tenni.
• Fogadjuk el azt is, hogy az eset után kellemetlen érzésekkel kell megbirkóznunk. Feldühödünk, megbántódunk, és ez rendjén is van. De el kell azt döntenünk, hogy ezeket az érzéseket nem fogjuk élethosszig dédelgetni, vagyis nem köteleződünk el az önsorsrontó szenvedés mellett.
• El kell ismernünk azt is, hogy többre megyünk azzal, ha mihamarabb átvesszük az irányítást az érzelmeink felett, mint ha hagyjuk, hogy a múlt befolyásolja a mindennapokban a hangulatunkat.
• Hozzunk mihamarabb döntést: vagy beszéljünk őszintén azzal, aki bántott minket, vagy engedjük el az egészet, és fordítsuk figyelmünket inkább olyan társainkra, akik sokkal fontosabbak számunkra.

A megbocsátás művészete és tudománya

A megbocsátás nem lehet más, mint személyes folyamat. Amint megvan a hajlandóság, már csak meg kell találnunk, hogy hogyan lépjünk az útjára. Robert Enright PhD, a „megbocsátás úttörője”, több mint 30 éve tanulmányozza a megbocsátást. A következőket mondja a folyamatról:

„A megbocsátás folyamata segíthet növelni az önbecsülésünket, belső erőt és biztonságérzetet adhat. Megfordíthatja azokat a hazugságokat, amelyeket mondogatunk magunknak, ha megsértettek minket. Olyan hazugságokat, mint például, »legyőzött és gyenge vagyok«, vagy »nem vagyok méltó a jobb sorsra«. De a megbocsátás meggyógyíthat minket, és megnyitja az utat az értelmes és céltudatos életvezetés felé.  A megbocsátás nagyon is fontos dolog, aminek mi magunk vagyunk az elsődleges haszonélvezői.”

Tanulmányok kimutatták, hogy a másoknak való megbocsátás erős pszichológiai előnyökkel jár annak, aki megbocsát. Kimutatták, hogy csökkenti a depressziót, a szorongást, az egészségtelen haragot és a PTSD tüneteit. De nem csak azért bocsátunk meg, hogy magunkon segítsünk. A megbocsátás persze vezethet pszichológiai gyógyuláshoz, de lényegét tekintve nem rólad szól vagy a másikért történik. Ez olyasvalami, amit egy másik ember felé nyújtunk, mert idővel felismerjük, hogy ez a lehető legjobb válasz a helyzetre.

A megbocsátás nem jellemgyengeség

A kutatók közt nagyobb az egyetértés abban, hogy mi nem a megbocsátás, mint abban, mi az. Közelítsük meg tehát a fonákjáról. Aki engesztelhetetlen, annak életében nem megengedhető a hiba vagy a gyengeség. Ezzel szemben, ha valaki vagy valamilyen folyamat megbocsátó, akkor az teret ad a hibázásnak, de legalábbis nem alkalmaznak szigorú büntetéseket, ha egy adott kritériumot nem sikerül pontosan teljesíteni. Tehát, ha ezeket az építő jellegű meghatározásokat használjuk a megbocsátás aktusának leírására, akkor jobban megérthető, hogy hogyan is kell feloldanunk az engesztelhetetlenségünket. El kell ismernünk, hogy a másik hibázott vagy rosszat tett, és el kell fogadnunk, hogy ez a szerencsétlen esemény megtörténhetett – és sajnálatos módon most épp velünk történt meg.

A megbocsátás megtanulása időbe telhet. A kutatások azt sugallják, hogy érésünk folyamatával párhuzamosan egyre inkább képesek vagyunk a megbocsátásra és mások hibáinak elfogadására. Idővel belátjuk, hogy ha a dolgok elengedése mellett döntünk, akkor ennek egészségügyi előnyeit élvezzük majd. Nem tesszük ki testünket és elménket a folyamatos stresszhatásnak, valamint kisebb eséllyel töltjük ki a felhalmozódó dühünket a legalkalmatlanabb pillanatban vagy a legesetlenebb módokon. A kevesebb harag és a kevesebb stressz jobb életminőséget és jobb kapcsolatokat eredményez azokkal az emberekkel, akik számítanak az életünkben. Ez pedig a végső cél.