Az internetes közösségeknek nagy haszna van, ha információkat szeretnénk szerezni valamiről. A közösségi médiából és videómegosztókból egy fél szakmára való ismeretet szedhetünk össze. És ugyanazzal a lendülettel el is vehetik a kedvünket a tudálékos maximalisták, egy hobbi önjelölt megmondóemberei, szektavezérei. Védekezzünk ellenük!
Mivel az internet eszköztára és azt itt felhalmozódó tudásanyag egy egyre táguló univerzum, és szinte bárkivel kapcsolatba lehet lépni pár kattintás után, gyakorlatilag bármilyen tevékenységet, a szabadidő hasznos eltöltését segítő foglalkozást tudományos mélységben és igénnyel művelhetünk. És mindig lesz készséges segítségünk, hogy minél professzionálisabb módszerekkel érjük el célunkat. A kezdő hobbisták vérszemet is kapnak ettől a lehetőségtől, és néhány hónapnyi kutatás után akár a tortakészítésből, elektromos kerékpározásból, magashegyi palackos hegymászásból is egy doktori disszertációra való információt raktározhatunk el a fejünkben.
Szektavezérek, megmondóemberek: a hobbik toxikus szakértői az interneten
Itt van például a kávézás tudománya. Egyik kedves barátom a kávéfőzés őrültje, ha tehetné, vagyis ha engedné neki az otthoni szociális rendszer hálójának közepe felett őrködő társa, akkor szemenként válogatná ki, és egyenként trenírozná a kávészemeket, hogy megfelelő ütemben pörkölődjenek meg, hasonló méretűre osztódjanak a kávédarálóban, és azonos hatékonysággal adják át lelküket, kvintesszenciájukat a forró víznek a kávéfőzőben. De nem teheti. Ha pedig valamiért nem sikerült a kávészemek tréningje, akkor láttam, ahogy a kávé istenének haragos, sötét aurája elopálosította barátom tekintetét.
A perfekcionizmus tudományban áldás, hobbiban viszont könnyen átokká válik: nem tűr pontatlanságot, nem ismeri az olyan szavakat, mint a nagyjából, körülbelül. A perfekcionista ember a legjobb, legoptimálisabb eredményt kívánja elérni, teljes joggal. Ám a perfekcionizmus egy hobbista közösséget élő pszichózissá tud változtatni. És a hobbink pont nem a teljesítménykényszerről, a maximalizmusról kellene szólnia, hanem a kikapcsolódásról, a töltekezésről, olyan tevékenységről, ami felszabadítja kreatív energiáinkat, ami megadja a mozgás örömét stb.
Apropó, mozgás öröme. Egy futókat tömörítő, zárt Facebook-csoport bejegyzéseinek olvasása közben egy régi, nyomasztó amerikai szektás film jutott eszembe, amiben a szekta vezére a legmanipulatívabb módszerekkel sajtolja szektája tagjainak lelkét, hogy a nagy közös ügyet szolgálják. A csoportban a futás közel sem arról szólt, hogy milyen jó, amikor a szabad levegő átjárja a tüdőnket, vagy milyen áldásos, amikor megmozgatjuk magunkat, hogy egészségesebbek és vidámabbak legyünk. Hanem arról, melyik a legjobb futócipő, applikáció, okosóra, vagy, hogy „te csak ennyit futottál adott idő alatt? Az kocogás...”, és társaik. Ám az egyik bejegyzés kifejezetten tanulságos: egy 50 év körüli hölgy posztolt. Mára már tudja, hogy nem lesz soha jó futó (pedig reggel, este, hidegben, melegben fut), de ezt írta:
nem jó futó vagyok, hanem boldog.
A hobbik kapitalizációja: az internet pénzre váltja a szabadidőt
Egy másik nagyon érdekes, a munka világából örökölt jelenség, amikor megszületik bennünk az az állandó kényszer hogy (apró)pénzre váltsuk azt, amit csinálni szeretünk. Ananya Chaudhari a Huntington Newsban megjelent cikkében hívja fel a figyelmet arra, hogyan kapitalizálja az internet a szabadidős tevékenységeinket.
Ha jó vagy a művészetekben, miért nem csinálsz pénzt belőle? Ha jól zenélsz, miért nem ugrasz be egy stúdióba? Ha jól főzöl, miért nem posztolod a TikTokon?
Mintha a hobbink beteljesedése, a végső cél az lenne, hogy pénzt keressünk, elismertek legyünk. Mintha az önmegvalósítás mérőszáma a forint (dollár, font stb.) lenne, vagy a lájkok, kattintások, követések száma, nem pedig az, hogy mi mennyire érezzük hobbinkban jól magunkat, mennyire tölt fel minket, mennyire kapcsol ki.
Az internet toxikussága helyett a hobbikban való kitelesedés
Egyáltalán mennyire műveljünk hobbinkat magunknak, és mennyit számít mások elismerése? A hobbiközösségek tagjaitól (legyen az online vagy offline) számos hasznos információt kaphatunk, de ezek a közösségek komoly identitásválságot is okozhatnak számunkra, aminek a kialakulását talán észre sem vesszük. Mikor feltesszük magunknak egy csendes pillanatunkban a kérdést, hogy a kávéfőzést, a futást, a tortasütést mennyire saját szórakozásunkra csináljuk, és azt a kérdést, hogy hobbinkban mekkora szerepe van mások véleménynek, elismerésének, akkor az első esetben a saját identitásunkra kérdezünk rá, második kérdésünkkel pedig felvett identitásunkat vizsgáljuk. Mikor elmosódik a határ aközött, amit igazán, gátlások nélkül szeretünk csinálni, és amit csak azért csinálunk, mert jó benyomást akarunk másokban kelteni magunkról, akkor egyfajta identitászavarba kerültünk.
A munka és magánélet közötti határ – dacára a cégek üres HR-szövegeinek – olyan könnyedén, észrevétlenül mosódik el manapság, ezzel együtt a kiégés akkora mértékben fenyeget egy egész generációt, hogy hobbijainknak egyre nagyobb szerepe lesz a regenerálódásunkban. Ezért annyira fontos, hogy a számunkra kikapcsolódást jelentő szabadidős tevékenységeinket ne a maximalizmus, ne a produktivitás, ne a pénzszerzés, ne a külső elismerés határozza meg, hanem csakis saját, egyéni örömünk. Pörköljük csak túl a kávét, készíthetünk ocsmány tortát is, futhatunk 5 perccel lassabban, mint tegnap; jó volt? De még mennyire!
Érdekel, mi most az egyik legmenőbb hobbi a világon? Kattints ide!
