Vajon melyik lendít nagyobbat egy rászoruló helyzetén, ha huzamosabb ideig kisebb, de rendszeres összeggel támogatják, vagy ha egy egyszeri, de nagyobb juttatást kap? A többségi társadalom tagjai szerinti mire költene egy hajléktalan, ha egyszerre milliók fölött rendelkezne? …és mi történik ilyenkor a valóságban?
A fentieknek már eleve a felvetése is rossz érzéseket kelthet az emberben, tele van előítélettel, vagy szomorú élettapasztalattal? Pedig sem a szituáció, de még csak az ötlet sem teljesen új keletű.
A fikció
Mark Twain, született Samuel Langhorne Clemens, Amerika két leghuncutabb csibészének megalkotója az 1893-as megjelenésű Az egymillió fontos bankjegy című művében már feszegetett valami hasonlót. Az 1953-ban Greogory Peck által a filmvásznon is megformált főhős Henry, a Londonban nincstelenül bóklászó San Franciscó-i, Twain történetében egy fogadás áldozatává válik. Egy dúsgazdag testvérpár egyebek mellett furcsa „kísérletével” arra keresi a választ az amerikain keresztül, boldogulhat-e valaki egy egymillió dolláros bankjegy puszta birtoklásával, anélkül, hogy felváltaná azt. Henry végül okosan sáfárkodik a sokat ígérő, de valójában nesze semmi, fogd meg jól bankó kínálta lehetőségekkel, és sikerül életét hosszú távon is szerencsés mederbe terelni.
Efféle kérdések manapság is foglalkoztatják nemcsak az élénk fantáziájú írókat és a naponta hajléktalanok szomorú látványával sokszor szembesülő hétköznapi embereket, de a tudományos élet képviselőit is.
A hipotézis
Egy tudományos igényű kanadai vizsgálat során egyszeri, feltétel nélküli 7500 (kanadai) dolláros (közel 2 millió forintnak megfelelő) átutalásban részesítettek 50 hajléktalant. A juttatásban részesítetteket egy éven keresztül figyelték, képezték, vizsgálták életformájukat, az abban bekövetkező esetleges változásokat, költéseiket, fogyasztói szokásaikat. Kontrollcsoportként 65 másik hajléktalant is ugyanazokban a képzésekben részesítettek, mint a kísérlet alanyait, csak éppen őket mindenféle anyagi támogatás nélkül.
A hajléktalanvizsgálat
Nemcsak arra voltak kíváncsiak, képesek-e hosszabb távon is érzékelhető változást generálni az egyszeri adománnyal lakhatásukban, szokásaikban, de azt is kutatták, az anyagi források biztosítása, vagyis a könnyebb hozzáférhetőség növeli-e köztük a különböző tudatmódosító szerek fogyasztását. Ezt annál is inkább firtatták, mert korábbi kutatási eredmények arra mutattak rá, a társadalomban széles körben elterjedt a sztereotip előítélet, miszerint a könnyen jött pénzt csak az élvezeti cikkek nagyobb arányú beszerzésére fordítják majd.
Az eredmények
Az eredmények egyrészt cáfolták a társadalmi prekoncepciókat:
az anyagi lehetőség megteremtése után nem növekedtek ugyanis a tiltott szerekre költött összegek.
Másrészt bizonyította azt a korábban már ugyancsak kutatás tárgyát képező hipotézist, hogy
az egyszeri nagyobb összegű támogatás hosszú távon érezhetőbb, átgondoltabb döntések meghozatalára ösztönzi a támogatottakat,
míg a kevesebb, de rendszeres juttatás biztosítása elkényelmesíti a rászorulókat, biztosítva látják tőle középtávú megélhetésüket, de kitörési esélyt nem kínálva csak a juttatás felélésére ösztökéli őket.
Az aggályok
A szerhasználattal kapcsolatos kedvező következtetések levonásával a dötéshozók figyelmét is igyekeztek felhívni az anyagi támogatás mint működőképes megoldás gyakorlatba emelésének mérlegelésére. Az örömteli tapasztalatok ellenére a valódi helyzet azonban feltehetően árnyaltabb, mint ahogyan az a kísérletből látszik, annak alanyait ugyanis 22 menhely 732 hajléktalanjából komoly szűrések után választották ki, anélkül, hogy a hajléktalanok tudták volna, mire tesztelik őket. A kiválasztási kritériumok között nemcsak az szerepelt, hogy 2 évnél nem lehetett régebb óta az utcán a 19 és 65 év közötti személy, vagyis visszafordíthatatlan személyiségtorzulást talán még nem szenvedhetett el, de kizáró ok volt a súlyos szer- vagy alkoholfogyasztás és a mentális zavarok megléte is. Ezeknek a 732 vizsgált fedél nélküliből mindössze 229 felelt meg, és még közülük is a folyamat során mintegy 114-nek nyomát veszítették. Az így fennmaradó 115 jelöltből került tehát ki az 50 juttatásban részesült és a 65 kontrollcsoporttag is.
A megoldásért kiáltó realitás
Becslések szerint jelenleg világszerte mintegy 150 millió ember él az utcán, a világ népességének tehát hozzávetőlegesen 2 százaléka hajléktalan. A fedél nélkül élők fokozottan kitettek traumáknak, mentális betegségeknek és a különböző szerhasználatoknak, így élettartamuk az átlag lakosságénál 8-13 évvel rövidebbre várható. A tragikus áron túl, amit ezek az emberek saját életükkel fizetnek meg, a társadalomra sem „csak” súlyos lelki, de anyagi terhet is ró ellátásuk. Megdöbbentően nagy arányuk tehát nemzetközi szinten is azonnali fellépést sürget.
Ha a témában további érdekes olvasmányra vágysz, egy korábbi cikkünkben érdesek információkra bukkanhatsz.
