Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Ez volt az utolsó, ugye? – kérdezte apám minden tetoválásom után, a nagymamám pedig azzal próbált hatni rám, hogy képzeljem el, hogyan nézne ki ő, ha ki lenne varrva. És tudom, hogy ezzel közel sem vagyok egyedül.
Nehéz eltávolítani, örökre szól és mi van, ha megbánjuk? Ezek a leggyakoribb érvek, amikkel a szülők megpróbálják lebeszélni a gyerekeiket a tetoválásról – változó sikerrel. De vajon tényleg megbánjuk? És tehetünk-e valamit annak érdekében, hogy évek múlva is büszkén viseljük magunkon a mintát?
Megbánni? Én? Ugyan!
A tetoválások aranykorukat élik, a társadalom közel 40 százaléka hord valamilyen mintát a testén. A legtöbb belvárosban lassan nincs olyan utca, ahol ne futnánk bele egy-egy tetoválószalonba, ahol szerencsére már szigorú higiéniai szabályokat betartva, legtöbbször profi művészek dolgoznak. Ennek ellenére még mindig lehet sok olyan tetoválóval találkozni, aki nem ad kielégítő tájékoztatást, nem megfelelő minőségű termékekkel dolgozik, vagy egyszerűen csak eltűnik, ha korrekcióra lenne szükség.
Egy kutatás eredményei szerint a megkérdezettek 75 százaléka bánta meg legalább az egyik tetoválását. Leggyakrabban azért, mert még túl fiatalok voltak, azóta megváltozott a személyiségük, már nem érzik magukénak az adott mintát. Az okok között van még, hogy valaki olyan emberről szól a tetoválás, akivel időközben megromlott a viszony, de az is gyakran előfordul, hogy a művész mégsem olyan profi, mint amilyennek elsőre gondolták – így pedig az eredmény is nagy csalódás. Ha pedig testrész alapján listázunk: leggyakrabban a felkaron, a hát felső részén, a csípőn, az arcon és a fenéken lévő tetoválásokat bánjuk meg.
Rengeteg ember van, aki évekkel, évtizedekkel később is örömmel nézegeti a tetoválását, míg mások már a következő napon szabadulnának a mintától. Azok közül, akik ilyen rövid időn belül meggondolják magukat, majdnem mind spontán tetováltattak. Egyáltalán nem mindegy, hogy melyik szalont és művészt választjuk, ha tetoválásra adjuk a fejünket, hiszen hiába a jó elképzelés és a gyönyörű minta, könnyen lehet, hogy a végeredmény siralmas lesz. Persze tökéletes recept nincs arra, hogy mi minden kell ahhoz, hogy később ne bánjuk meg a tetoválásunkat, de van néhány szempont, amit érdemes szem előtt tartani, mielőtt tű alá fekszünk.
# Okosan válassz területet
Érdemes átgondolni, hogy a testünk mely részére szánjuk a mintát, hiszen amellett, hogy egy nyaktetoválást viszonylag nehéz elrejteni, bizonyos testrészeinken, például a könyökünkön, az ujjainkon vagy a lábfejünkön könnyebben kikophat a festék – de egy profi művész erre is felhívja a figyelmet.
# Nem éri meg a divatot követni
Oké, a tetoválás mostanában már önmagában is divatosnak mondható. Mégis érdemes kerülni az éppen trendi mintákat, az álomfogót, végtelenjelet, semmibe szálló madársziluetteket, hiszen éppúgy, ahogy ma már nem szívesen megy az ember egy derékra tetovált nonfival strandra, pár év, és hasonló sorsra jutnak a horgonyok és pitypangok is.
# Aludj rá egyet
Mit egyet, inkább hónapokat! Ha már biztos vagy abban, hogy melyik minta az, amelyiket magadon szeretnéd viselni, légy türelmes. Egyrészt nagy eséllyel nem kapsz a következő hétre időpontot, másrészt pedig könnyen lehet, hogy ami ma tetszik, az két hónap múlva már nem tűnik olyan jó ötletnek. Ha viszont hetekkel, hónapokkal később is úgy ébredsz fel, hogy tetszik, amit elképzeltél magadra, akkor irány a szalon!
Ennek ellenére persze előfordulhat, hogy nehezen barátkozol meg a mintával a testeden, hiszen sok-sok éven keresztül másképp néztél ki. Ez főleg nagyobb tetoválások után jellemző, de fontos, hogy hagyj időt magadnak, hogy megszokd az új külsődet. Ha pedig sehogy sem tudsz megbarátkozni a tükörképeddel, bármikor dönthetsz úgy, hogy eltávolíttatod vagy eltakarod egy másik mintával. Azt azért tudni kell, hogy a lézeres eltávolítás nemcsak drága mulatság, de sokkal több fájdalommal is jár, mint maga a tetoválás.
A testem a vásznam
Pont én írom ezt a cikket, aki a szerkesztőség tagjai közül bőven a legtöbb tetoválással rendelkezik. 17 éves voltam, amikor megcsináltattam az elsőt, és bár nem áll tőlem távol, hogy érzelmi impulzusok hatására cselekedjek, azt hiszem, kijelenthetem, hogy nem bántam meg egyiket sem. Volt egy-két rosszabb évem, amikor szinte hetente jártam tetováltatni. Ilyenkor majdnem mindegy volt, hogy mi kerül rám, az egész rituálé lényege az volt, hogy az így megélt fizikai fájdalom elterelje a figyelmemet a lelkiállapotomról. Kontrollt adott a kezembe, én dönthettem el, hogy mikor és mennyire fájjon. Ma pedig, ha ránézek ezekre a képekre, látom, hogy honnan jöttem, mérföldkőként jelzik a fejlődésem különböző szakaszait. Persze azóta lettek rajtam olyan minták is, amik vidámabb dolgokat szimbolizálnak, a történetüktől függetlenül viszont annyira a részemmé váltak, hogy egyiktől sem szívesen szabadulnék meg.
És hogy hogy vannak ezzel a szerkesztőség kevésbé elfogult tagjai? Megkérdeztem őket:
„Nehéz ügy, mivel nem vagyok még öreg és nincs tetoválásom sem, de outsiderként úgy gondolom, hogy nem bánnám meg. Szerencsére azért a legtöbben nem a szerelmük nevét, meg az anyám, illetve a »kórház«/»temető« feliratokat varratják, és szerintem ma már azért nem akkora stigma a tetkó. Jó, biztos vannak olyan közösségek meg munkakörök, ahol ez nem fér el, de egy freskóval a hátán az ember remélhetőleg nem is akar mindenáron besimulni ezekbe. És hogy hogy fest egy idősebb emberen a tetoválás? Valószínűleg nem úgy, mint egy feszes testen, de hát ahogy idősödünk, minden más is másképp néz ki majd rajtunk, szóval ezt sem gondolom feltétlenül tetkóproblémának. Ami engem például visszatart, az nem az, hogy vénségemre megbánom-e, hanem az, hogy mondjuk már másnapra igen. Hogy zavarni kezd, hogy mégsem tetszik, vagy ilyesmi, és akkor azért nem sok mindent tudok vele csinálni. Ma még viszonylag kevés idős embert látni tetkóval (ha a 70-75 felettieket számítjuk ide, a hatvanas évekre eső fiatal korukban azért még nem volt ilyen népszerű a tetoválás, mint most), eddig még nem öregedett meg olyan generáció, amelynek a tagjain annyi tetkó van, mint a mostani húszasok-harmincasok testén, szóval szerintem néhány évtizeden belül eljön az az idő, amikor nem is lesz különösebben furcsa, ha tetovált idősebb embert látunk.”
„Nekem csak azért nincs egy kaméleon a bal vállamon, mert amikor kivettem az automatából a pénzt 17 évesen, hogy induljak a szalonba, egy banda kifigyelt és kiraboltak. Ezt intő jelnek tekintettem, ráadásul akkoriban sem volt egyszerű ennyi pénzt előkeríteni újra, úgyhogy végül csak egy piercing lett a nagy elhatározásból. Ami ugye a tetoválással ellentétben kivehető... és ennek nagyon örülök. A kaméleonomat azóta sem hiányolom, mert az akkori identitásválságomat jelképezte, ami így 36 évesen már nem annyira jellemző rám. Ez az oka annak, hogy nem tetováltatok: időnként elmerengek egy-egy szebb mintán, de nem tudom garantálni, hogy akár egy hét múlva nem érzem majd azt, hogy egy hozzám mégsem illő jelet hordok magamon, amit már nem tudok levakarni. Viszont a tetoválás idős embereken szerintem elképesztően menő, teljesen függetlenül attól, hogy ráncos-e a bőrük, vagy sem. Mind ráncosak leszünk, de tetoválással ez sokkal izgalmasabb. Számomra egyfajta szembenállást jelent a hagyományos öregedési mintákkal, egy olyanfajta vagányságot, amit én is képviselni szeretnék. Úgyhogy nem kizárt, hogy ha megérem, ötvenévesen fogom magamra varratni, hogy »csápoljatok, fiatalok!« :)”
„Nem tudom, hogy általában hogy vannak ezzel az emberek, én az egy apró tetoválásommal biztosra mentem: a gyerekeimhez kapcsolódik a mintám, ami ugye a legjobb dolog az életemben, és nem kérdés, hogy soha nem fogom megbánni. Egyébként meg nyilván az a jó tetoválás, amit nem bánunk meg soha – se a tartalmát, se a formáját. Ha nem gondoltuk át eléggé, és mondjuk magunkra varrattunk egy szimbólumot, amivel később nem tudunk azonosulni, az biztos nem jó érzés, de ezt még felfoghatjuk úgy, hogy az életünk egy szakaszát jelképezi, és vállaljuk. De az is simán előfordulhat – sőt nagyon simán, hiszen az ember ízlése változik –, hogy később egyszerűen rondának tartjuk azt, amiről korábban azt gondoltuk, hogy tök szép. Ezért én a pusztán esztétikai okokból készülő tetoválásoknak egyáltalán nem vagyok híve. Ha meg valaki csak a divat után megy, vagy egy identitást vállal mondjuk a kigyúrt testére tetovált óriásmintákkal, akkor legalább a többieknek segít, hogy első látásra be tudják sorolni abba a szubkultúrába, ahova tartozik (vagy tartozni akar). Szóval szerintem nem az öregkor az érdekes, annak a ráncos bőrnek már tök mindegy, hogy van-e rajta tetkó, vagy nincs. Különben is a sok mai tetovált fiatal egyszerre fog megöregedni, tehát fel se fog tűnni, hogy jé, azon az öregemberen tetkó van, hogy néz már ki...”
