A szétesés ötven árnyalata - elköteleződési válság a párkapcsolatokban

Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!

Hogyan mennek tönkre a párkapcsolatok? Miért nem tudjuk megbeszélni a problémáinkat?Miért futjuk le újra és újra ugyanazokat a köröket? Life coach rovatunkban olvasói levelekre válaszolunk.

Jó lenne elköteleződni egy párkapcsolatban… Szépen hangzik, tudjuk is, hogy ezt kellene tennünk, de tényleg jó lenne? Ha nézegetjük egy kicsit magát a szót, elkezd vészjóslóan hangzani. Kötél, kötelezettség, kötelező… Mégiscsak van ebben valami ijesztő. Szeretnénk magunkat biztonságban érezni egy jól működő kapcsolatban, de egy ilyen kapcsolat csak akkor maradhat fenn, ha mi magunk is elköteleződünk. Hoznunk kell egy döntést, hogy ezzel a partnerrel képzeljük el a jövőnket, mellette akarjuk folytatni az életünket. Sternberg elmélete szerint egy kapcsolat minőségét három tényező határozza meg: az intimitás, a szenvedély, és az elköteleződés. Ha mindhárom jelen van, az a hosszú távú, biztonságos beteljesedett szerelem. Ha viszont bármelyik ezek közül sérült, vagy hiányos, az alapvetően befolyásolja a kapcsolat formáját, menetét, és a benne megélhető elégedettség mértékét. 

Ha nem tudjuk saját magunk, és a partnerünk számára sem megválaszolni a kérdést, hogy benne látjuk-e a saját boldogulásunk kulcsát, akkor a kapcsolat folytonos veszélynek lesz kitéve. Lehet, hogy egy gyerek érkezése, vagy bármely más nehéz helyzet lesz majd az a krízis, ami megingatja az eddig is bizonytalan elhatározásunkat. Vagy megjelenik majd valaki, aki mégis vonzóbbnak tűnik. De az is lehet, hogy hosszú éveket töltünk majd a „se veled se nélküled" helyzetben, a döntésképtelenség csapdájában. Olvasói levelekből válogattunk, amelyek – sok más mellett – az elköteleződés válságáról is szólnak.

Kérlek, segítsetek a problémám megértésében!

Tavaly májusban megszületett császárral a kislányom, én ezt nem fogadtam el, és gyermekágyi depresszióba lovalltam magam. Ennek folyományaként elhidegültünk egymástól a férjemmel, állandósultak november környékére a nem veszünk tudomást a másikról hozzáállások.

A fordulópont szintén november végén következett be, amikor a férjem elvitt egy pszichológushoz. Majd elmentem egy mentálhigiénés tanácsadóhoz, és végül egy pszichiáterhez. Ekkorra már december végén jártunk, és csak egymás mellett aludtunk. Férjem nem jött időben haza a munkából, én este is inkább a gyerekkel foglalkoztam.

Vízkeresztkor hazajött, hogy elköltözik. Most ott tartunk a folyamatos húzd meg ereszd meg után, miszerint "Én nem megyek vissza panelba! Nekem kertes ház kell" mantrák után teljesen kiábrándult. Mire túl későn rájöttem, hogy én vele vagyok boldog, és nagyon hiányzik, és költözzünk megint össze, igen a panelba, szerdán közölte, hogy válni akar. Testvére eddig mediált köztünk, úgy tudom, el szeretne menni pszichológushoz a férjem is, mert tudja, hogy problémái vannak.

Én most itt vagyok 30 évesen egy 9 hónapos kislánnyal, egy normális pszichiáterrel, akit januárban találtam. Úgy érzem rengeteg időt pazaroltam el. Sajnos, a férjem közölte, nem szeret. Kértem, hogy még ne adja be a bontópert, abban bízom, hogy elmegy pszichológushoz és rájön, hogy neki is fontos a család, és visszajön hozzám.

Van esély? Mit gondolnak Kedves Szakértők? Tudom, hogy talpra kell állnom, és erőt kell merítenem a lányunkból. Most is ezen vagyok. De sokszor el is bizonytalanodom. Abban reménykedem, hogy ha már én így jártam, más házassága még megmenthető.

A leveléből úgy tűnik, ez a válság a gyermek születésekor kezdődött, de ez nem feltétlenül van így. A gyermekvállalás minden kapcsolatban krízis, hiszen komoly erőfeszítést igényel mindkét féltől. Át kell alakítani a hétköznapi életet, munkával, alkalmazkodással, és a pár korábbi életéhez képest lemondással jár. Az anya dolga mindenki számára világos ebben a helyzetben, de egy férjnek és apának legalább ennyi felelőssége van. Neki is részt kell vennie a hétköznapi feladatokban, és – lehet, hogy csak átmenetileg – de tudnia kell lemondani. A gondoskodást, a törődést, a kizárólagos figyelmet most egy darabig valaki más fogja kapni. Akár egy gyerek érkezésekor, de bármely más helyzetben is a terhek, a felelősség, és a nehézségek megosztásának képtelensége a kapcsolat sérülékenységének, és az elköteleződés hiányának jele. Ez a sérült elköteleződés ott lehetett a háttérben korábban is, csak eddig nem kellett ekkora próbának kitenni.

Ehhez képest ön egy személyben magára vállalja a válságuk kialakulásának teljes felelősségét. Azt írja, gyermekágyi depresszióba lovallta magát, aminek folyományaként elhidegültek egymástól. Nos, ez nem így működik. Bármi is történt, nem egyedül ön, hanem a kapcsolatuk, kettőjük közössége nem boldogult a helyzet megoldásával. Egy párkapcsolati krízisben egyébként is szinte törvényszerűen elindul a felelős keresése. Vonzónak és kényelmesnek tűnik az egyik fél számára, ha kiderül, hogy a másik okozta az egészet, ő beteg, ő lett depressziós, ő nem bírta. Pszichológusként gyakran találkozom a helyzettel, hogy valakit „hoznak” a hozzátartozók, azzal a megrendeléssel, hogy „valami nem stimmel vele, tessék ŐT meggyógyítani!” A segítő szándék mellett (vagy néha helyett) ebből ki kell hallani a felelősség áthárításának igényét is.

Érdemes néhány szót ejteni a szülés utáni depresszióról is. Számos különböző ok állhat mögötte: ezek lehetnek hormonálisak, pszichológiaiak, de akár párkapcsolati eredetűek is. Minden nő különbözőképpen reagál a hormonszintek változására, de azok is veszélyeztetettek, akik problémás, bántalmazó családból érkeznek, vagy akik a kapcsolatukban nem éreztek már a szülés előtt sem megfelelő támogatást és biztonságot. Számos oka lehet tehát az ön állapotának is, de egy biztos: nem hibás, és egy személyben nem felelős még ezekért sem.

Hogy van-e esély, természetesen nem tudjuk megmondani. Mindenesetre bíztató (és mellesleg alátámasztja a fent leírtakat), hogy a férje is pszichológushoz készül, mert tudja, hogy neki is problémái vannak. Lehet ez a megoldás egyik útja, hogy mindketten először egyéni munkában dolgoznak azon, hogy megértsék, mi történt, hogyan reagáltak a krízisben, és milyen személyes akadályokkal küzdenek. És lehet ez egy felkészülés egy későbbi párterápiás munkára is. Ha ez egyszer megvalósul, itt is rengeteg kérdésre kell majd választ találni: Hogyan vezetett el egy válsághelyzet a „nem szeretlek”-ig? Miért nem volt elég erős a közösség, és elköteleződés, amikor hirtelen szükség lett volna rá? Miért nem voltak erőforrásaik, tartalékaik a közös megoldáshoz? Arra is lehet választ keresni, és találni is, hogy mindezek a hiányok pótolhatók-e. Egy újjáépített kapcsolat a korábbi válság ellenére – vagy éppen arra építkezve – magasabb szintre léphet.

Tisztelt Segítségnyújtó! Nekem párkapcsolati problémám van. Másfél éve húzódik, hogy a 13 közös év után nem tudjuk eldönteni, hogy vele, vagy nélküle (gyerek nincs). Nem tudjuk megbeszélni a problémákat, érzéseket... A párom nem tud megnyugtató szavakat mondani felém, és ha felhozom a megbeszélendő dolgokat, akkor veszekedés van. Ellenkező esetben úgy tesz, mintha semmi probléma nem lenne. Emiatt az érzés miatt nem szültem gyermeket eddig, mert nem érzem, hogy az lenne a megoldás. Úgy érzem, egyedül lennék akkor is. Milyen fajta szakemberhez forduljak, hogy megszűnjön az életembe az effajta idegtépő döntésképtelenség?

A párkapcsolati terápia kezdetén minden alkalommal ugyanarról panaszkodnak a párok: „visszatérő veszekedéseink vannak, évek óta ugyanarról vitatkozunk”. Ahogy ön is, mások is ugyanattól szenvednek: „nem tudjuk megbeszélni a problémáinkat”. Akkor válik sematikussá, és folytonosan visszatérővé egy vita, ha az egyik fél nem kap megfelelő, megnyugtató választ, ezért újra és újra előhozza ugyanazt a témát. Így az eredetileg fontos kérdésekről szóló beszélgetések lassan egy állandó forgatókönyvet vesznek fel, és párkapcsolati játszmává egyszerűsödnek. Ezek a játszmák már természetüknél fogva alkalmatlanok az eredeti kérdés eldöntésére, a probléma megbeszélésére, és törvényszerűen nem hoznak megoldást, akárhányszor is játsszuk újra őket. Jellemző és visszatérő a párkapcsolati játszmák szereposztása is. A kapcsolat működését és minőségét érintő dilemmákat általában a nők érzik fontosabbnak, ezért ők is vetik fel. Sok férfi kevésbé szenved a kapcsolat érzelmi minőségének romlásától, ezért nem is szívesen vesz részt ennek megbeszélésében, vagy megoldásában. Inkább nem is vesz róla tudomást, vagy ingerültséggel válaszol ennek „felhánytorgatására”.

De a játszmák léte, a tartalmuk, és a lefolyásuk módja csak a felszín, az önök esetében is. Sokkal fontosabb lenne tudni azt, hogy mi az alapkérdés, amelyet sem a kezdetekben, sem azóta nem tudtak megválaszolni. A levelének néhány mondatából is nyilvánvaló, hogy ön az, aki szenved valamitől, aki megnyugtatásra és biztonságra vár.

Persze nem törvényszerű, hogy gyereket kell szülni egy kapcsolatban, de mégis nagyon beszédes az a jel, ha ez egy ilyen hosszú együttélésben elmarad. Azt írja, „nem érzem, hogy az lenne a megoldás”, és „egyedül lennék akkor is”. Ezekből a mondatokból is nyilvánvaló, hogy a gyermekvállalást egy olyan dolog akadályozza, ami a kapcsolat lényegét érinti. Bizonytalannak, elhanyagoltnak érzi magát a partnere mellett? Nem érzi, hogy elköteleződött volna ön és a kapcsolatuk iránt? Emiatt bizonytalan a kapcsolatuk jövője is?

Ezeket a kérdéseket csak ön tudja megválaszolni, és ez az egyetlen módja, hogy feloldja saját döntésképtelenségét. Ebben egy párkapcsolati ügyekben jártas pszichológus természetesen tud segíteni. Ha meg tudja fogalmazni a saját szenvedésének és hiányának forrását, akkor jöhet a következő lépés: annak eldöntése – akár az ő bevonásával – hogy a partnere tud-e vagy akar-e tenni ezek megoldásáért.