Az interjúidban mindig szerényen fogalmazol saját magadról. Ez abból az alapvetésből indul ki, hogy ha egy színész elhiszi magáról, hogy jó, akkor már indul is lefelé a lejtőn?
Lehetséges. Amikor az ember már nem tesz fel kérdéseket arról, hogy jó-e és hiteles-e amit csinál, akkor baj van. Az alázatot nem jó elveszíteni. Rám jellemző, hogy küzdök azzal, hogy ha egy előadást ötvenszer eljátszom, akkor van kettő, amire azt szoktam mondani, hogy jól sikerült. A Beugró nagyon régóta megy már, és azóta három olyan jelenet volt, amire azt tudom mondani, hogy igen, ez az, ami felé menni kellene.
Mindössze három? És az a három miért volt jó?
Mert akkor azt éreztem, hogy maradéktalanul tudtam úgy figyelni az adott helyzetre, és úgy kinyílni a partnerem előtt, ahogy kellett. Máskor mindig nyakon csípem magam, hogy itt blokkoltam, ott paráztam. Állandóan figyelem, kontrollálom magam. Ha a jelenet közben eszembe jut, hogy úristen, ezt most nem így kellene csinálnom, akkor az már veszett ügy. Ez persze kívülről nem feltétlenül látszik. Épp tegnap dicsért meg az egyik producer az előadás után, én meg mondtam, hogy nincs is igazad, rossz voltam. Mosolygott erre: Lia, te mindig ezt mondod.
Kezdem érteni, miért hitted azt a műsor válogatásán, hogy nem vagy alkalmas erre a feladatra.
Azért hittem, hogy ez a feladat nem nekem való, mert nem vagyok egy kimondott vicces lány. Kapitány Iván, a producer azt mondta, nem viccesnek kell lenni, hanem egy jelenetet megoldani. Amióta erre törekszem, és megnyugodtam, azóta tudom, nem biztos, hogy minden mondaton nevetni fognak a nézők, de a lényeg az, hogy megtörténik-e valami két ember közt, vagy sem. A műfajnak a gyorsaság a bravúrja. Teljesen másfajta improvizáció az, amelyet Bácskai Júlia pszichoszínházában csinálunk: ott hosszú idő van ahhoz, hogy hagyjuk kifejődni a jelenetet. Vannak hosszú csendek is, és az nem baj. Itt pedig a gyorsaság a fontos, emiatt nagyon féltem eleinte. Ma is rettegek persze, de csak addig, amíg ki nem megyek a színpadra.
Melyek az improvizációs színjátszás legfőbb szabályai?
A legfontosabb az, hogy amit a másik mond, azt el kell fogadnom, nem szabad visszautasítani. Például ha az asztalra néz és azt dobja be, hogy ez itt egy lavór víz, és én azt tagadom, akkor blokkolok, ezzel buktam a jelenetet. Az elfogadáson túl pedig hozzá kell tenni valamit, például: igen, ez egy kék lavór. Ő azt mondja, a lavórban kacsák úszkálnak, én pedig hozzáteszem: imádom a kacsapörköltet, úgyhogy gyújtsunk alá!
Ez majdnem olyan, mint egy személyiségfejlesztő technika. Az életben is működik?
Nem. A színpadon az ember könnyebben megmutatja az indulatait, a hibáit. Képzeld el, hogy idejönne hozzánk egy ember, ahol most ülünk az asztalnál, és a fejemre borítana pohár vizet. Ebben az idegállapotban, amiben most vagyok - fáj torkom, fázom is, és azon gondokodom, hogy délután még mit kell elintéznem - fognám magam, felállnék, és kiabálnék: mégis mit képzel magáról? A színházban vicces is lenne, hogy felállok, lökök rajta kettőt, és beesik a székek közé. Az életben azonban ez nem működik. Ha van lehetőségem végiggondolni, hogy mit lehet tenni leöntött fejjel, akkor le kell, hogy hántsam az indulataimat, meg kell nyugtatnom magam, hogy amikor felállok, azt kérdezzem tőle: bocsánat, de miért csinálta?
Improvizálni magamon belül kell. Mindig azt a hangot hagyni megszólalni, ami a legnyugodtabb. Sok veszekedő hang van az emberben állandóan, az egyik fél, a másik erőszakos, a harmadik passzív. De ha jól akarunk valamit csinálni, akkor a kis fényes gondolatot kell hagyni megszólalni.
Laikusként az improvizációt gondolom a legnehezebb színészi technikának. Ez a műsor változtatott azon az érzéseden, hogy kívülállónak érzed magad a szakmában, mert nem végezted el a színművészeti egyetemet?
Ez az érzés már nem olyan éles. Magunk között viccelünk néha a Beugróban ezen, mert Szabó Győző és én vagyunk, akik nem végeztük el. Egyszer erénynek érzem, egyszer hátránynak, de még soha az életben nem kérdezte meg tőlem senki, amikor leszerződtetett egy szerepre, hogy mi volt a helyzet a főiskolával? Szakmai szempontból ez nem számít. Azok a színésztársak, akik kiváncsiak rám, és a kritikusok már valamilyen képet kialakítottak rólam a színházon keresztül. Nekem nagyon nem kell már bemutatkoznom.
Egy interjúdban azt mondtad, a színházi előadásaid és a tévés szereplések adta nyilvánosság sérülékennyé tesz. Ezt hogyan rendezted el magadban?
Alapvetően nincs semmi bajom a nyilvánossággal. Feladatomnak érzem, hogy azokról a dolgokról, amelyekben hiszek, beszéljek. Fontos nekem a sajtó érdeklődése is. Olyankor érzem magamat zavarban, és kiszolgáltatottnak, ha a magánéletemre terelik a szót. Akkor vagy nemet kell mondanom egy-egy kérdésre, vagy megpróbálok általánosságban fogalmazni. Nyilván az újságírók azokat a kérdéseket közvetítik felém, amelyekre az emberek kíváncsiak. Érzékenyen érint, ha valakinek nemet kell mondanom. Az egyik előző interjúmban felvetették a régi kapcsolataimat. Olyankor blokkot kap a torkom és a nyelvem, úgy érzem, mintha lezsibbadna. Nem dacolni akarok, hanem tényleg befeszülök önkéntelenül. A magánéletem nemcsak az enyém, hogy jövök én ahhoz, hogy az életem mostani, vagy egykori szereplőinek az intim dolgairól beszéljek? Az olyan témákról, hogy hogyan járunk oviba a fiammal, szívesen beszélgetek, de érzésekről már nagyon nehéz.
Olvasni sem jó ilyenekről. Mindig olyan szomorúan tapasztalom, hogy akár őrületes szerelmeknek is milyen hosszadalmas szenvedéssel lesz vége. Éppen elég fájdalma van olyankor az embernek, nem hiányzik, hogy ezt még a nyilvánosság előtt is ki kelljen vesézni. Aztán jön egy új szerelem, és kezdődik minden elölről. Nem lehet megfogalmazni, hogy két ember közt mi történik, az az ő legbelsőbb, egyedi történetük. Még a barátoknak is nagyon nehéz elmagyarázni. Ha össze akarod foglalni, abból mindig általános trutyik jönnek ki, sosem a valóság.
Azt is egy interjúdban vetetted fel, hogy ha tehetnéd, folyamatosan gyerekeket szülnél. Nem hiányozna eközben a színház?
Tényleg úgy érzem, hogy simán tudnék csak otthon lenni háztartásbeliként. Amikor megszületett Misi, a színpad egyáltalán nem hiányzott, boldog voltam, hogy otthon lehettem a fiammal. Inkább akkor voltam szomorú, amikor visszamentem dolgozni. Zokogtam. Ne érts félre, szeretem a munkám, próbálni, szeretem az előadásokat, de ha az a kérdés, mit csinálnék szívesebben: kölköket nevelnék, vagy színjátszanék, akkor a kölköket választanám.
fotók: marquez
