Őszinte leszek. Utálok játszótérre járni. Pedig a játszóterek többsége ma szuper, rég elfelejtettük a „beszorul a gyerek feje a kapaszkodók közé vasmászókát” meg a többi életveszélyes rémséget. És mégis. Utálom. Pedig játszótérre járni kell. Mert a gyerek imádja, mert a szocializáció egyik fontos terepe, ahol teljes valójában bontakozik ki csemeténk jelleme.
Jelenet: az öt és fél éves Gábor a homokozóban, a műanyag kislapát élével teljesen véletlenül fejbe vágja az előtte békésen homokozó szőke kislányt. A fiú édesanyja kétségbeesve rohan a homokozóba. Fiát karjánál fogva ráncigálja ki, miközben szinte sírva kér bocsánatot. A fiú először nem is érti, mi történt. De anyja idegessége miatt valóban bedurvul. A kislány se szívná mellre a dolgot, a jelentet látva némi késéssel ugyan, de sírni kezd. Mire édesanyja odarohan, ölbe kapja, vigasztalja. Ha a szülők nem lépnek közbe, a két gyerek valószínűleg játszana tovább. Jó, néha valóban közbe kell lépni. Le kell állítani a kis agresszort, és meg kell védeni az anyámasszony katonáját. De nem biztos, hogy annyiszor, ahányszor a felnőttek ezt teszik.
A konfliktusok dicsérete
Freud óta tudjuk, hogy az agresszió lényeges szerepet játszik az életben. Az agresszív impulzusoknak valamiképpen felszínre kell törniük, mert elfojtásuk belső robbanáshoz, betegséghez, személyiségtorzuláshoz vezet. Márpedig mindenkit ér frusztráció. A gyereket is. Néha épp a szülei által – a legbékésebb és legszeretőbb családokban is. Hiszen ahogy éntudatuk fejlődik, egyre több olyan dolgot szeretnének megtenni, amire még nem képesek. Illetve amit nem szabad. Ezért oly gyakori náluk a frusztráció, amely ha nem talál kiutat, elraktározódik és felhalmozódik. A folyamatos frusztráció pedig idővel agresszióba csap át. Sokkal rosszabb azonban, ha az agresszió befelé irányul, mondja Freud. Sok szülő, akinek erőszakos gyermeke a játszótéren örökké konfliktusokba keveredik a többiekkel, legszívesebben elbujdosna szégyenében, és szünet nélkül irigyli mások jól nevelt, szelíd, csendes kisfiát, kislányát. És tényleg sokkal könnyebb egy nyugodt, derűs, alkalmazkodó gyereket felnevelni. De valóban mindegyik gyerek ilyen, aki ilyennek látszik? A játszótéren rendszerint kiderül, hogy a félénk, jól nevelt, szófogadó kisgyerek is lehet agresszív. Pedig nem verekszik, csak sértődötten ül a sarokban, és nem játszik senkivel. Nem veszi el a másik gyerektől a dömpert, csak a körmét rágja, tikkel, gyakran elesik, valamiképpen önmaga ellen fordul.
Jó, kérdezed most, de mit lehet ezzel csinálni?
Hát néha hagyni kell a konfliktusokat kibontakozni. A gyerekeknek meg kell vívniuk saját csatáikat. Meg kell tanulniuk, hogy viselkedésük társaikból milyen reakciókat vált ki. Melyek azok a szerepek, amelyekkel jó helyezést érnek el a gyerekcsoporton belül. Erre otthon kevés lehetőségük van, hiszen még akkor is, ha testvér van a háznál, a státusuk nem azonos. Hiszen ők kisebbek vagy nagyobbak testvéreiknél, ezért a családon belüli helyzetük, feladataik, jutalmazott viselkedésük állandó. Gyerekcsoportban, ahol bár konfliktusok árán, de az együttműködés előbb-utóbb kialakul, levezetődnek az indulatok, kialakulnak a szerepek, az alá-, fölérendeltségi viszonyok. Érdekes és tanulságos ezt megfigyelni. Hogyan lesz a gyerekből bohóc, eminens, árulkodó vagy hangadó. Hamarosan beszélünk erről is.
Ha tetszett az a cikk, kattints ide is, érdemes lesz!
Miért kell elveszítenünk egy 9 éves kisfiút, pláne ilyen tragikus körülmének közt?! – gondolatébresztő írás mindannyiunk felelősségéről. || Az Aquaworld-tragédia margójára
Álmomban sem gondoltam volna, hogy egy szép napon besurranó tolvaj lép be lányom lakásának ablakán. Néhány tanács, hogy ne tartozz a károsultak közé. | Amikor kilesnek
