Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Rettegjen Pieter Bruegel béka- és farkasszerű korcs lényeitől, és ismerkedjen az amerikai tájjal, az ürességgel!
Az osztrák főváros is abba a szerencsés-szerencsétlen helyzetbe került, ami eddig csak a magyarokat tényleg érdeklő kérdéseknek járt ki (lásd foci és politika), azaz minden magyarnak kortól és nemtől függetlenül van róla véleménye. Ebben ráadásul az átlag véleménytulajdonost az sem tudja különösebben megingatni, ha netán még soha nem járt volna Bécsben. Van, aki szerint unalmas, más azt mondja, élhető, van, aki szerint drága, valaki erre azzal jön, hogy a minőséget meg kell fizetni. Az viszont vitathatatlan, hogy nagyon törődnek a kultúrával.
A Ring mentén egy nap alatt könnyedén besétálhatóak a legfontosabb múzeumok a Kunsthistorisches Museumtól az Albertinán keresztül, a MuseumsQuartier érintésével a Kunsthalléig. És ekkor csak a legfontosabbakat láttuk, a Hundertwasser-ház kimarad, a Secessiont éppen csak elkaphatjuk, a Belverede-ről kénytelenek vagyunk lemondani. És nyilván ezzel sem érne véget a kirándulás, mert nem csak a belvárosi épületek többsége van remek állapotban, hanem teljes pompájával várja az érdeklődőket a Schönbrunni kastély is.
Nekünk két kiállításra jutott időnk az Albertinában, amiket nyugodtan ajánlhatunk minden olvasónak. Az egyik a Bosch Bruegel Rubens Rembrandt kiállítás, ahol a leghíresebb németalföldi alkotók rajzait láthatjuk. A másik Lewis Baltz amerikai fotós, és néhány társának a kiállítása, ahol az amerikai külvárossal, az országúttal lehet tovább ismerkedni. A nagy amerikai tájakon, moteleken és kocsikon keresztül pedig ahhoz a titokzatos amerikai szellemhez juthatunk közelebb, ami áthat Jack Kerouac Útonjától kezdve Edward Hopper festményein és Jim Jarmusch korai filmjein át egész a Verdák című Pixar rajzfilmig szinte mindent.
A németalföldi festők kiállításán a legtöbbet valószínűleg idősebb Pieter Brueghel Hét fő bűnénél időztünk. Ahogy Hieronymus Bosch képeiről, úgy Bruegel mozgalmas munkáiról is elmondható, hogy tanító jellegűek, és hogy e célból gyakran szerepeltet korcs szörnyeket rajtuk. A Hét fő bűn képei köré pedig egy kisebb (mondjuk, hogy) kortárs kiállítást is kaptunk, ugyanis velük szemben futtatták egy-egy kisebb tévén a belga Antoine Roegiers rajzfilmjeit (illetve videószekvenciáit) is, amiken Bruegel képei elevenednek meg. Mindezt hátborzongató zenével tették még nyomasztóbbá.
Mindenképpen nézze meg a fenti rövid bemutatófilmet, ami szerencsére így is képes valamennyire visszaadni azt a fojtogató hangulatot, amit testközelben érezhet az ember. Tényleg szokatlan találkozni valamivel, ami ennyire közelinek tűnik az őrülethez. Bruegel furcsa rovar-, béka-, farkasszerű teremtményei mozgásban még sokkolóbbak, mint a rajzokon, a zsúfoltság, a filmek mozgalmassága, bizonyos karakterek látszólag teljesen értelmetlen cselekedetei szokatlan erővel képesek megidézni valamit, amit talán leginkább a káoszról gondolunk.
Ehhez képest felüdülést jelentettek Lewis Baltz és kortársainak képei, bár a témák nem voltak sokkal vidámabbak. Baltz előszeretettel fotózott elhagyatott tájakat, furcsa formákat. A képei annyira sterilnek, a táj olyan kietlennek, néptelennek tűnik, amilyennek talán azokon a felvételeken láttuk, amik a különböző atomkísérleti városokról megmaradtak. Ettől független a motelekben, a kilógó kocsifarokról, a furcsa formákból is árad valami fennkölt, mintha azt mondaná, hogy: oké, az amerikai kultúra bár lehet sivár, de nem hazug.
