,,Senkinek ne higgyük el, hogy az unalom komoly, a humor komolytalan” – mondja Cserna-Szabó András, akivel a legújabb Sömmi című kisregénye kapcsán beszélgettünk. A könyv boncolgatása során ellavíroztunk Cserna gyermekkorának helyszínére, a Dél-Alföldre is, ahol valaha az a bizonyos Rózsa Sándor randalírozott, akinek igaz története mára eggyé vált a legendákkal. A teljes interjúért kattintson a folytatásra!
Még több képért kattintson a galériára.
Magad is dél-alföldi vagy, így valószínűsíthető volt, hogy a tájra jellemző nyelvjárást helyesen használják majd a Sömmi-ben.
Alapvetően szentesi gyerek vagyok, ott születtem, ott éltem 18 éves koromig, az apám pedig Hódmezővásárhelyen és Szegeden nőtt fel, úgyhogy ő gyönyörűen őzik. De ez már egyre ritkább, talán az övé az utolsó nemzedék, akik még tudnak így beszélni.
Az ember, aki ott volt
Cserna Szabó András legújabb kisregénye, a feszes, tömör, de annál több rétegből felépült a Dél Alföld 18. századi tanyavilágába kalauzol, ahol a rettegett Rózsa Sándor - akiről az a hír járta, hogy az ördöggel cimborál -, betyártársaival lop, öl és bujdokol az alföldi pusztaságban. A hírhedt betyár története szinte eggyé vált az őt övező legendákkal, a népi mendemondákkal, Arany, Jókai, Krúdy, Móra, Móricz, és Tömörkény által elképzelt alakjával. De vajon milyen lehetett igazából Rózsa Sándor, aki a népi mesék szerint a szegényeknek lopott, de a történelmi források azt mondják, nem volt több mint hidegvérű gyilkos, aki szorgosan gyűjtögette az ördögnek a lelkeket? Ki más tudna legbiztosabban mesélni a híres betyárról, mint Veszelka János, Rózsa Sándor legnagyobb cimborája, aki ott volt mellette minden rajtaütésnél, minden sötét momentumnál? A Sömmiben ő mesél arról, miként lesz valakiből betyár, hogyan kötött szerződést Rózsa az Ördöggel, és mi lesz azzal, aki lemond a lelkiüdvéről. Ördögi easternre, drámákra, véres kegyetlenkedésekre és nem utolsó sorban igazi Cserna-féle humorra számíthat az olvasó - írtuk a könyvről korábban ajánlónkban.
Kisebb településen azért még a fiatalabb generációk között sem teljesen ritka, legalábbis gyerekkoromban rajtam kívül az összes osztálytársam ö bet űvel beszélt. Úgy csúfoltak, hogy a mekegő kecske.
(nevet) Akkor te olyasmi lehettél, mint a könyvemben Veszelka, aki a betyárbandában egyedüliként „pestiül” beszél – vagyis nem őzik. Egyébként hozzád hasonlóan én magam sem beszélem az apanyelvemet (Szentesen nem őznek), de kihallom, ha valaki rosszul használja az ö betűket. Ezért kellett mindenképpen kikerülnöm, hogy az elbeszélőm őzzön: hitelesen és nem komikusan szerettem volna ezt az egyébként nagyon gazdag és gyönyörű nyelvjárást bemutatni. Az ország számára sajnos a Hofi-paródia égett be („Rőzsa” stb.), nem szerettem volna erre még rátromfolni. A félkész állapotban lévő könyvemet apámnak is megmutattam, hogy nézze át, jó-e az őzés. Hagytam benne azért néhány direkt hibát: a „göci”-t például, ami nyilván nem göci, de ez nem véletlen, hiszen Veszelka, aki elmeséli Rózsa Sándor történetét, maga sem tud őzni, így természetes, hogy néha nem jó helyre rakja az ö betűt. Szóval szerettem volna elkerülni, hogy egy regényen keresztül őznöm kelljen, így kitaláltam Veszelkának ezt a „vele született beszédhibát”.
Veled el őfordult, hogy itt Budapesten jöttél rá, vannak a szókincsedben olyan szavak, amiket rajtad kívül mások nem értenek?
Persze, például a csoze, meg a garaboly (fonott vesszőkosár) és a palincs (libikóka), ezeket annak tudatában használtam még 18 évesen, hogy itt Pesten mindenki ismeri a jelentésüket. Csak amikor értetlenül néztek rám, mi a fenét akarok, akkor jöttem rá, hogy ezek bizony tájszavak, amiket máshol nem ismernek. A csoze szóról Szentesen úgy tartják, csak itt használják, de ez nem igaz (Péter László szegedi irodalomtörténész írt a szóról külön cikket is), a jelentése nagyjából: „kedves csirkefogó”. Szentesi nagyanyám egyik kedvenc szava volt.
Városiként szokott hiányozni a vidéki lét?
A Csernák a háború előtt szentesi földbirtokosok voltak, tehát valami közömnek kellene lenni a földhöz, de nincs. A tanyavilágot is csak könyvekből ismerem, igazából sosem éltem a klasszikus értelemben vett vidéki életet. A szüleim orvosok, egy erdőszéli kertes házban nőttem fel. Nevetni fogsz, de 18 éves koromra megutáltam mindent, ami a természethez kapcsolódik, ha zöldet, állatokat, fákat, „jó levegőt” látok, rosszul leszek, nem szeretek biciklizni, kertészkedni, horgászni, kirándulni. Gimnazista koromban semmi másra nem vágytam, mint hogy végre magas házak között, nagyvárosi környezetben éljek, préselődjek a villamoson a tömegben és szmogot szagoljak.
Nem gondoltál arra, hogy a f ővárosban kezdd el a középiskolát?
(nevet) Ilyesmire én nem gondolhattam, mert ahhoz túl rossz tanuló voltam. Örültem, hogy a szentesi gimibe felvettek. Amikor anyám meghallotta a fodrásznál, hogy 4 pontot értem el a matek írásbeli érettségin, csak annyit kérdezett: vajon honnan tudtam összeszedni azt a négy pontot? Szóval nem érdekelt az iskola, a gimis évek nagy részét a Delelőben töltöttem. Ami egyébként (Szamárdelelő Csárda néven) a Sömmi. egyik regényhelyszíne is.
Még több kép a galériában.
Régóta foglalkoztatott Rózsa Sándor története?
Igen, de sokáig nem jutott eszembe, hogy írjak róla. Aztán – mint gasztronómiai újságíró – hónapokig Doleskó Teréz után kutattam, aki a gasztronómiában legalább olyan legendás személyiség, mint a betyárok között Rózsa Sándor. Rézit is nénizték, ahogy Sándort bácsizták, ez egy dél-alföldi sajátosság volt, nem a kornak, hanem a tiszteletről szólt. Rézi néninek 1876-ban jelent meg a szakácskönyve, ami eddig 24 kiadást ért meg, és kb. egy évszázadig lopott belőle boldog-boldogtalan. Valószínűleg ő írta a XIX. század első autentikus (tehát nem idegen nyelvből fordított) receptkönyvét. Híres szegedi főzőasszony volt, a piaristáknak főzött, meg esküvőkön, mulatságokon, ünnepeken, még a császár szegedi látogatásán is ő készítette az ételt. Teljesen magával ragadott a téma, ültem a Széchényi könyvtár mikrofilm-olvasójában, korabeli szegedi újságokat olvastam, aztán pár hónap múlva Rézi néni már a Kossuth Lajostól amnesztiát kapott betyároknak főzött a szegedi Pávában díszvacsorát – persze a Sömmiben. De akár a valóságban is így lehetett, 27 éves volt már, 7 éve főzőasszony Szegeden.
Nem volt nehéz úgy belevágni Rózsa Sándor életre keltésébe, hogy el őtted már karakterizálta Móricz, Krúdy, Móra és Tömörkény?
Nem igazán, mert engem nem az érdekelt, ami őket érdekelte, és bár jó néhányan hozzányúltak már a témához, nem sok számottevő mű született. Nem éreztem úgy, hogy ez egy teljesen kiaknázott terület lenne a magyar irodalomban. Ráadásul nekem volt egy speciális koncepcióm, az ördög-téma. Nem úgy és nem arról a Rózsa Sándorról szerettem volna írni, ahogy és akiről az elődjeim tették.
Ön tudta, hogy Rózsa Sándor története majdnem világhírű lett?
Az osztrák író Robert Neumann még Móricz Zsigmond előtt írta regényét, mely 1938-ban Zürichben, Londonban és New Yorkban is megjelent (német címe: Eine Frau hat geschrien, angol címe: A Woman Screamed). A regény óriási sikert aratott, olyannyira, hogy a Metro-Goldwyn filmet akart készíteni belőle, de a háború idején az amerikai vezérkar a magyarbarát filmet nem tartotta időszerűnek.” A New York-iThe Film Daily 1938. november 15-i száma azt jelenti Hollywoodból Rozsa Sandor for Korjus címmel, hogy a Metro megvette Neumann regényét, a Rozsa Sandor címűt, azt remélve, hogy a főszerepet játszó Miliza Korjus, a lengyel-észt származású hollywoodi üdvöske ezzel világhírre tesz szert. Akkoriban épp karrierje csúcsánt járt, 1938-ban Oscar-díjra jelölték a The Great Waltz (A nagy keringő) című filmben nyújtott alakításáért. Sajnos végül nem derült ki, milyen lett volna Korjus Rózsa Sándor szerelmének szerepében, ugyanis Miliza 1940-ben súlyos autóbalesetet szenvedett, ezért meghiúsult a forgatás.
Ahogy te is említetted egy korábbi interjúban, három Rózsa Sándorról beszélhetünk: az egyik, akit a legendák és a népköltészet tart életben, a második az irodalmi m űvekben megjelenített karakter, a harmadik pedig a történelmi Rózsa Sándor. Mennyire voltak ezek hatással a te karakterépítésedre?
Mind a három Sándort használtam. A történelmi Rózsa Sándorról tudunk a legkevesebbet, a mai (és a mindenkori) Rózsa Sándor kép inkább a legendákból és a szépirodalmi művekből ered: általában az egyszerű emberek hőseként ábrázolják, nem hidegvérű gyilkosként. Pedig a története nagyon is brutális, nem véletlen, hogy a könyvemben az ördöggel cimborál, azok a tettek, amiket elkövetett, tényleg ördögiek voltak. A valóság és a fikció végig hullámzik a könyvben, mindhárom Sándor puzzle-darabjait belerakosgattam a saját verziómba, és ha valami nem illett egészen bele, akkor addig reszelgettem, formálgattam, amíg bele nem illeszkedett. Így a végén, reményeim szerint, egy egészen más történet bontakozik ki, mint amiket eddig olvashattunk róla. A Sömmiben nemcsak a fantáziám keveredik a valósággal, de bele vannak szőve a legendák, a novellák, a regények részletei is.
Ahhoz, hogy ennyire hitelesen add vissza az 1800-as évek tanyavilágát, a nyelvi jellegzetességeket és a történelmi momentumokat, mélyreható kutatómunkára volt szükség.
Igen, de nagyon élveztem ezt a részét a munkának, sőt, szerintem az írás legizgalmasabb része, amikor nyelvileg felkészülsz. Például Bálint Sándor kéttéglányi szegedi tájszótára elképesztő izgalmas, Tömörkény novellái világszínvonalúak – csodálatos ez a dél-alföldi nyelv, sajnos már tetszhalott állapotban van. Visszatérve a kutatómunkára, nem volt annyira nehéz dolgom, ugyanis a tanyavilágnak elképesztően nagy irodalma van, forrásom volt bőven. Inkább az volt nehéz, hogy az új tudásomat ne akarjam teljes egészében és mindenáron belepasszírozni a könyvbe, és ne essek abba a hibába, hogy túlírom, túlokoskodom a könyvet, mint amikor a jó tanuló felel.
A könyvedben nagy figyelmet fordítasz arra, hogy minden szerepl ődről kiderüljön, nem eredendően rosszak, csak valahol elcsúszott az életük. Foglalkoztat a kérdés, mi kell ahhoz, hogy valaki átlényegüljön egészen mássá, valami sokkal rosszabbá?
Egy regényben mindig fontosak az emberi tényezők, a lelki mozgatórugók. Egy ember nem ördögnek születik, hanem valamiért azzá válik. De engem nem is ez a része érdekelt, hanem sokkal inkább az a lelki fejlődés, ami Rózsában végbemehetett; az érdekelt, hogyan jutott el a kegyetlenség ilyen fokára. Mert bár a legendákban és a népi történetekben a betyárok nagyjából Robin Hoodként vannak emlegetve, és csak azért rabolnak, hogy a szegényeket támogassák (és hasonló romantikus elképzelések), de a betyárokról szóló történelmi források nyilvánvalóvá teszik, hogy egyszerű és sok esetben kegyetlen bűnözők voltak. Ehhez a felismerésig nem kell a levéltárak mélyére ásni, elég, ha elolvassuk Szentesi Zöldi László: Rózsa Sándor – legenda és valóság című munkáját.
Ha a történelmi forrásokat nézzük, akkor Rózsának nem igazán volt más választása egy akasztott tolvaj fiaként...
Az akkori paraszti társadalom sok sanszot nem adott neki: vagy a tisztes szegénység, vagy a betyárélet várt rá. És bármilyen gonosz, kegyetlen, brutális tetteket is vitt véghez, végig az lebegett a szeme előtt, hogy egyszer majd átállhat a jó oldalra és ő lesz az, aki rendet tesz a betyárok között. Állítólag ez a vágy okozta a vesztét is. Sokáig nem tudták elkapni és végül ő maga sétált be a szegedi várba Rádayhoz, miután megüzenték neki, várja a szabó, hogy megcsinálja a pandúr-egyenruháját. Persze erről a sztoriról se lehet biztosan tudni, hogy igaz vagy csak legenda. De simán elképzelhető, hogy igaz. Mint ahogy meglehet, az is valóság, hogy a betyárok magzatok levágott kisujjait hordták magukkal talizmánként.
Akkoriban nagyon er ősek voltak a népi hiedelmek, és mindennél fontosabb volt a lelkiüdvösség. Rózsa Sándor lepaktálása az ördöggel az akkori mérce szerint túlmutat a legelvetemültebb gyilkosságokon is.
Egy erősen vallásos, sőt babonás világról beszélünk. Egy hívő embernek pedig mi lehet nagyobb veszteség, mint a lelkiüdvének elveszítése? Íróként én csak úgy tudtam megérteni a kegyetlenség azon fokát, ahová Rózsa eljutott, hogy egy ördögi üzletet kötött. A könyvből a sátáni biznisz részletei is kiderülnek. Rózsa odadobta az üdvösségét, az ördög meg azt adta, amire Sándor valóban vágyott. Persze nem én vagyok az első szerző, aki Rózsa Sándor ügyben szabadjára engedte a fantáziáját: a legendagyártásból az írók is bőven kivették a részüket, gondoljunk például Jókai esetére, aki azt írta magáról A lélekidomárban, hogy ő maga adta oda Rózsának a Kossuth által írott amnesztialevelet egy pusztai csárdában. Mór halála után napvilágra került egy levél, amelyben az író közli Kossuthtal, hogy neki vissza kellett menni Pestre, az ominózus levelet pedig odaadta egy őrmesternek. Szóval nehéz megmondani, hogy Rózsával kapcsolatban mi az igaz és mi a kitaláció.
Íróként lett kedvenc karaktered a könyvből?
Veszelka áll a legközelebb hozzám, de ez valahol természetes, az írók gyakran azonosulnak az elbeszélőjükkel. Még kicsit hasonlít is rám, ebben-abban, nem véletlenül gasztromán az ipse... (nevet). Olyan elbeszélőt kellett kreálnom, aki egyfelől mindent tudhat, másfelől, akin keresztül én is kiélhetem a a szerzői vágyaimat. Ha Veszelka gyomorbajos lett volna, akkor nem tudtam volna rajta keresztül mondjuk a halpaprikásról vagy a Jókai-bablevesről értekezni. A fizimiskája viszont azonos azzal, amit a források írnak róla. Egy balástyai szőke óriás.
Veszelka h ű társa a betyárlegendának, olyannyira, hogy ő ,,foglalkozik” Rózsa szeretőivel is. Nehéz elképzelni egy olyan domináns férfiról, mint Rózsa Sándorról, hogy nem érdekli a szex.
Rózsának kezdettől fogva egészen más okoz örömet, mint a szexuális siker. A pénz se érdekli, hogy mást ne mondjak, egy ízben otthagyja a postakocsi tartalmát, pedig előtte alaposan legyilkolja a kocsist és a pandúrt. Rózsa másra vágyik, a nőket leginkább menedéknek használja. Az a fantazmagória tarja fogságában, hogy addig kegyetlenkedik, míg rá nem jönnek, hogy ő az egyetlen fegyver a kegyetlenség ellen. Gonoszul át akarta gyilkolni magát a fényre. Világos, hogy mindig is jedi akart lenni, és lehet, hogy jó jedi is lett volna belőle. De örökre a sötét oldalon ragadt. Talán tényleg az ördög tartotta fogva.
A sokszor gyomorforgató és tényleg kegyetlen történeteket feloldja és el is távolítja az olvasótól a jól ismert csernai humor, amit soha nem féltél használni, holott a magyar szépirodalom szkeptikusan áll a megnevettet ő írásokhoz. Számodra elengedhetetlen a humor még akkor is, ha ezzel beskatulyázhatóvá válsz?
A humor alapvetően hozzám tartozik. Olvasóként is szinte az elsődleges szempontom az, hogy legyen a műben humor. Ami azután lehet ezerféle, mondjuk Rabelais-tól Kafkán át Vonnegutig és tovább. Tény, hogy a magyar irodalomban mindig is gyanús volt az, aki szórakoztatta (pláne megnevettette) az olvasókat, nézd csak meg például Rejtő, Karinthy vagy éppen Hazai Attila példáját. De azért én a humorról nem akarok (nem is tudok) lemondani, se íróként, se olvasóként. A jó irodalomban mindig ott a humor, a savanyú, önmagát (is) túl komolyan vevő, iróniára és öniróniára képtelen szerző sosem jó író. Senkinek ne higgyük el, hogy az unalom komoly, a humor komolytalan. Ez nem igaz.
Egyszer azt is mondtad, hogy az írás is egy munka, és nem értesz azokkal egyet, akik kézzel-lábbal hadakoznak az ellen, hogy pénzt keressenek vele. De meg lehet úgy élni bel őle, hogy közben hiteles maradj és ne kelljen szétaprózódnod?
Én szerencsére íróként élek meg. Írok tárcákat, esszéket, novellákat, gasztronómiai esszéket, sőt étteremkritikákat is. A gasztronómiai újságírás tulajdonképpen egyszerre a szenvedélyem és a polgári foglalkozásom is. A magyar konyha története és az irodalommal való kapcsolata érdekel elsősorban. Meg a pacal. Szerkesztője vagyok a HÉVÍZ című irodalmi folyóiratnak, novellaírás-szemináriumot tartok a Werk Akadémián jópár éve, felolvasni járok szerte az országban. Ezeket mind íróként teszem, ezek mind irodalmi munkák, így azt mondhatom, hogy szerencsém van, mert nem kell nagy kompromisszumokat kötnöm ahhoz, hogy abból éljek meg, amit alapvetően szeretek csinálni.
Nem ez az els ő regényed. Még mindig inkább novellistának tartod magad, mint regényírónak?
Igen, még mindig magasabb szintű művészetnek tartom a novellát, mint a regényt. A novella a desztillált próza, a csiszolt gyémánt. Bár a saját véleményem ellentmond a tendenciának, ami szerint manapság a regény ül az irodalom trónján, és a novellának lassan semmi rangja nincsen. Sokszor idéztem már Örkényt, aki azt sugallta az Egyperces novellák használati utasításában, hogy a jövő műfaja az egyperces novella lesz, hiszen annyira felgyorsult a világ – és ez amúgy egy nagyon is logikus gondolatmenet –, hogy az embereknek nem lesz idejük hosszabb lélegzetű írásokat elolvasni. „Amíg a lágy tojás megfő, amíg a hívott szám (ha foglaltat jelez) jelentkezik” el lehet olvasni egy rövid novellát. De pont az ellenkezője történt. Talán ez az egyetlen pont, ahol az irodalmi kánon és az olvasói vélemény teljesen összeér: mindenki regényt akar. De nem ezért kezdtem el regényt írni, én továbbra is (büszkén) novellistának vallom magam. Hanem mert az írások általában önálló életre kelnek. Így lesz az egyik ötletből novella, a másikból novellafüzér, a harmadikból kisregény, míg a negyedikből egy regény: elkezdesz vele dolgozni és egyszer csak lesz belőle valami. Jobbára az lesz, ami ő akar lenni, nem az, aminek én szeretném látni. Így volt a Sömmi. esetében is, a régi Szeged (vagy a lelkem szentesi része) egyszer csak elkezdett élni bennem. Először elkezdtem egy füzetbe jegyzetelni, csak olvastam és közben leírtam minden információt a tanyavilágról, a betyárokról, a történelmi háttérről, mindent, amit csak találtam. Pár hónap jegyzetelés után egyszer csak elkezdtem hallani, ahogy a Veszelka Imre beszél bennem és innentől kezdve elindult az írás, a vége egy kisregény lett. Vagyis kisromán.
Bár komplex témát ölel fel a Sömmi, feszes és tömör kisregény lett bel őle. Az elolvasása után olyan érzete van az embernek, mintha mindig ezen a könyvön gondolkodtál volna.
Sose írtam még kisregényt, viszont mindig rajongtam ezért a műfajért, és az “egyszerű, de nagyszerű” írásokért. Nagy kedvencem a Hajnali háztetők, amiben nincsen semmi sem túlagyalva, túlírva és mégis, amikor befejezed, úgy érzed, hogy na, ez tökéletes, ebben minden benne van, közben egyetlen felesleges szó sincs benne. Feszes, mégis teljes. A halál kilovagolt Perzsiából vagy a Saulus is ilyen. A kisregény egy kompakt egység, akár a novella, mégis jóval nagyobb tered van, hogy kibontsd a részleteket. Ez egy külön, önálló műfaj, nem csak terjedelmi átmenet a novella és a regény között – külön ritmussal, külön levegővel, külön élettel.
