Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Sokat dolgozni tudunk, pihenni nem – még akkor sem, ha épp van rá időnk. De mi ennek az oka? A Life coach sorozat szerzője megválaszolja.
Felébredtem. Egy csomó dolgom van, de nem merem bekapcsolni a laptopomat, mert félek, hogy azonnal elárasztanak a mailek. És egyébként is, jár nekem egy kis pihenés, annyit melózom mostanában. Inkább csak úgy lazulok egy kicsit. Eldőlök a kanapén és a kezembe veszek egy magazint. Nagyjából a harmadik sorig jutok – közben ugyanis eszembejut, hogy sokkal izgamasabb lenne megnézni, mi újság a Facebookon. És izgalmas is: valaki megosztott egy cikket valami újabb törvénymódosításról, másvalaki pedig Putyinról és Oroszországról fröcsög valamit – erre a cikkre is rákattintok. Nem tudom, hová tűnt az elmúlt másfél óra, de akárhogy is, egyre jobban stresszel, hogy a dolgok valahogy nem haladnak terv szerint. Azért nem kezdtem el mailezni és dolgozni, mert nem akartam stresszelni, erre most még jobban stresszelek, mintha melóznék. Stresszelek a Facebook által prezentált világ állapotán, azon, hogy most már két órája feszengek a lazítás jegyében, de a legjobban mégiscsak az húz fel, hogy egyszerűen képtelen vagyok lazítani.
Írjon nekünk ön is!
Új sorozatunkban igyekszünk segíteni önnek, hogy kicsit rendbe rázza az életét. Legyen szó párkapcsolati gondokról, általános céltalanságról, karrier tanács(talanság)okról, írhat nekünk a divanycoach@mail.index.hu címre, és mi válaszolunk itt, sorozatunkban, természetesen olvasóink névtelenségét megőrizve.
Steiner Kristóf a fenti témákon kívül örömmel válaszol külföldön új életet kezdők, spirituális útkeresők, étkezési zavarokkal küszködők vagy szexuális orientációjuk, származásuk miatt kirekesztett olvasók kérdéseire, kéréseire. A life coach csapat tagja továbbá Kuna Gábor pszichológus, tréner, család- és párterápiás tanácsadó, aki munkahellyel, munkahelyi konfliktusokkal és kudarcokkal, felnőttkori pályaválasztással és élethelyzeti döntésekkel, illetve családi krízisekkel kapcsolatban szintén szívesen válaszol. Vagy Gyulai Bencének is írhatnak, ő jogi egyetemet végzett és ügyvédi szakvizsgával rendelkezik, de várja a kérdéseket a kivándorlással, párkapcsolatokkal, hittel, kereszténységgel kapcsolatban is.
Ugyanez a helyzet az alvással is. Ha korán lefekszem, órákon át forgolódom, a világ összes létező gondolata átfut a fejemen. Kéne venni egy kisebb tálcát, amin kényelmesen elfér két-három kávéscsésze. Holnap mindenképpen ki kell cserélnem a vizet a hal akváriumában. Olyan furán fáj a torkom – mi van, ha rákos vagyok? Ha rákos vagyok, hogy zajlik majd a leépülésem? Méltósággal viselem majd. Mindenki engem fog sajnálni. „Milyen fiatalon halt meg!” – na tessék, ez lett a korai lefekvésből. Már megint intenzívebben stresszelek, mintha le se feküdtem volna. Ehelyett inkább kitakaríthattam volna a mosogató alatt. Vagy megírhattam volna egy cikket. Lusta vagyok! Haszontalan! Hé, hogy beszélek magammal? Nem csoda, hogy ilyen feszült vagyok, ha sosem adok magamnak pár percet arra, hogy kikapcsoljak. Vagy – ami még rosszabb – adok, de nem tudom, hogyan csináljam.
Teljes lazítóképtelenség
Ez a naplóbejegyzés bármelyikünké lehetne: lássuk be, manapság sokkal kevesebben értenek ahhoz, hogyan kell lazítani, mint ahhoz, hogyan kell halálra dolgozni magunkat. Olyannyira beépült a mindennapjainkba a stressz, olyan komoly elvárásaink vannak magunkkal szemben, hogy szó szerint megmérgezzük a pihenőidőnket. Mindeközben azt hangoztatjuk, hogy nekünk soha nincs időnk kikapcsolódni és hogy mindez a munka hibája. Pedig nem – ez bizony a mi lustaságunk. Sokféle lustaság létezik a világon – nemcsak az, amikor valaki képtelen rávenni magát a munkára vagy az otthona kitakarítására. Lustaság az is, ha elhanyagoljuk önmagunkat, és a stressz nyújtotta megszokottságba menekülünk, amikor semmi más dolgunk nem lenne, mint hátradőlni, és élvezni az életet.
Mi több: még nyaralások, üdülések során sem vagyunk képesek vagy hajlandóak úgy istenigazából kikapcsolódni. Barátaim rendszeresen mesélik, hogy a szünidő során minimum három napra van szükségük, míg egyáltalán tudatosítják magukban, hogy nincs min görcsölni, pihenés van. Az nyaralás utolsó három napja pedig azzal telik el, hogy azon görcsölünk: nemsokára haza kell menni. De a kettő közötti néhány nap sem teljesen felhőtlen: lehet aggódni azon, hogy kövérek vagyunk, túl sok alkoholt vagy kávét iszunk, új frizura kéne, miért nincs párkapcsolatunk, ha pedig van, akkor miért olyan, amilyen, miért nem teljesen másmilyen. A lazítóképtelenség legékesebb példája az, amikor az ember elmegy egy wellness központba, és habár előtte teoretikusan imádta a szauna nyújtotta édes kényelmet, a nyugágyak kínálta semmittevést, és a termálmedence melegét, ott már veszetten rohangál a létesítmény egyes szolgáltatásai között, majd végül az uszoda éttermében köt ki, vagy befoglal egy masszázst. Kajálás közben meg persze azon mereng, hogy ezt az extra étkezést nem kellett volna feltétlen beiktatni. Masszázs közben pedig azon, hogy milyen sok pénze bánja ezt a napot.
Türelem nyugalmat terem
Ahogy szilveszterkor sem lehet egyik pillanatról a másikra,megrendelésre partihangulatba kerülni, a nyugis lelkiállapotot sem erőltethetjük magunkra mindenáron. De akkor mégis mi a megoldás? Tetszik vagy nem, a lazítás nem olyan, mint egy vonat vagy egy tévéfilm, ami X időpontban elindul, ha akarjuk, ha nem. A világ egyik legnagyobb paradoxona, de a pihenésért legalább olyan keményen meg kell dolgoznunk, mint a munkáért – és persze az sem megy, hogy nagyon rágörcsölünk a pihenésre, mert akkor ugyanott vagyunk, ahol a part szakad. Emberi dolog, hogy mindannyian azonnali változásokat akarunk – ha éhesek vagyunk, negyedóra várakozás egy étteremben is pokolnak tűnik, ha szexre vágyunk, azonnal a kielégülésre koncentrálunk, ha pedig nyugalmat akarunk és nem történik meg rögtön, még frusztráltabbak leszünk. A valóságos pihenés felé vezető ösvény tehát valójában nem más, mint a türelem. Először is el kell engednünk azt az illúziót, hogy bárki mástól vagy külső körülményektől várjuk a megváltást. Sem a főnökeink, sem a rokonaink, sem a világ nem fog megoldást kínálni a problémánkra, és lopakodó üzemmódra váltani, hogy mi végre kipihenhessük magunkat. Amikor egy másik embert vagy rajtunk kívülálló körülményt teszünk felelőssé, és azok nem váltják be a hozzájuk fűzött reményeinket, az elvárásaink csalódáshoz, a csalódás pedig még több stresszhez vezet.
Ám ami a legfontosabb, el kell jutnunk arra a pontra, hogy észrevegyük: a stressz tulajdonképpen a kényelmi zónánk, amibe bármikor elmenekülhetünk, ha éppen lusták vagyunk eljuttatni magunkat a lazítás állapotáig. Ha zavarban vagyunk, ha fáradtak vagyunk ahhoz, hogy terveket készítsünk a jövőnkkel kapcsolatban, vagy ha ezzel a lépéssel már megvagyunk, de nem akaródzik betartani a saját magunknak tett ígéreteket, visszavonulunk a szokásos stressz-fellegvárunkba. Sokan közülünk még büszkék is a stresszes életükre, és előszeretettel hencegnek vele (persze intenzív önsajnálat közben), hogy az ő élete és munkatempója mellett lehetetlen pihenni. Pedig a nyugalom felé vezető út mindannyiunk előtt nyitva áll, még akkor is, ha ez az ösvény azzal a kényelmetlenséggel jár, hogy meg kell változtatnunk szokásainkat és állandóan ismételt mintáinkat. Mi több, magára a stresszre sem kell feltétlen úgy tekintenünk, mint a mumusra. A Kabbala Központban azt tanuljuk, hogy a stressz valójában egy hihetetlenül pozitív erő, amely felébreszti a tudatunkat, hogy változtatnunk kell. „A stressz szembefordít a problémáinkkal, hogy megoldjuk őket! Arra késztet minket, hogy elszámoljunk önmagunkkal és fegyelmez minket. Növeli a változás és az átalakulás iránti vágyunkat. A stressz egy pozitív lehetőség, hogy kitörjünk onnan, ahol megragadtunk” – írja Yehuda Berg a Túl a hibáztatáson (Beyond Blame) című könyvében.
Helló stressz, most nem kellesz
Summa summarum, lazítani bármikor lehet – nem kell hozzá tengerpart, madárcsicsergés, egyhetes szabadság vagy mimóza koktél. Az kell hozzá, hogy felismerjük: ha az életünk jelentős része nyaralásból állna és csak évi egy hetet dolgozhatnánk, valószínűleg épp a munka tűnne lazításnak, és a pihenés elképesztő tehernek. Valójában nem a helyszín vagy az évszak határozza meg, hogy eljött a lazítás ideje, hanem a saját lelkiállapotunk. Nem kell kivárnunk, amíg úgy érezzük, a sors „engedélyt adott" a pihenésre – hiszen gyertyákat gyújtani, romantikus jazz zenét hallgatni, ráérősen összedobni egy pizzát, beizzítani egy füstölőt, forró vízben megfürdeni otthon is lehet. Ha pedig beindulnak a zavaros gondolatok, rutinosan toljuk félre őket, mintha csak egy túlbuzgó pincérrel tudatnánk az étteremben ülve, hogy köszönjük, épp nincs szükségünk semmire. „Helló stressz, megint bepróbálkozol? Köszi, most nem kellesz." És bár nagy az esély rá, hogy időről időre visszatér, ahogy arra is, hogy nem tudjuk minden alkalommal leszerelni, de minél ritkábban adjuk meg magunkat a felesleges görcsölésnek, annál közelebb kerülünk a stressz- és frusztrációmentes élethez, amelyről mindannyian álmodozunk.
Ha pedig minden jól megy, egy ponton eljutunk oda, hogy felfedezzük: a célok rendszerint akkor valósulnak meg, ha nem az egóból, hanem a közös jó iránti vágyból fakadnak. Természetes, hogy mindannyian jobb életet akarunk élni és kevesebb negatív gondolattal akarjuk mérgezni magunkat, ám igazán akkor tudunk segíteni önmagunkon, ha másoknak segítsünk. Az igazi nyugalom, lazítás és béke tehát csakis akkor köszönthet be, ha nemcsak a saját életünk javításán, de a közvetlen környezetünk, mi több, az egész világ stresszmentesítésén dolgozunk: nem bántunk másokat, nem okozunk káoszt magunk körül, amely frusztrációt gerjesztene, amink pedig van – legyen szó anyagi, szellemi, vagy lelki javakról – megosztjuk azokkal, akiket szeretünk. Ebbe a körbe pedig ideális esetben az egész emberiség beletartozik.
