Pedig Kozma Sándor nemcsak hírneves jogász és politikus, Magyarország első államügyésze volt, de ’48-as szabadságharcosként és irodalmi munkássága révén is elismerést szerzett magának, nem mellesleg Petőfit és Jókait is közeli barátai között tudhatta.
A leendő államügyész dunántúli református nemesi származású családban született 1825. szeptember 2-án a Somogy vármegyében található Kőröshegyen: ugyan ősei sosem rendelkeztek néhány száz holdnál nagyobb birtokkal, a katonai pályán gyakran kitüntették magukat, például a török elleni végvári harcok során. Édesapja, Kozma Ferenc ügyvéd és a Somogy vármegyei Széchenyi-uradalmak ügyintézője, gróf Széchenyi Ferenc titkára volt, édesanyját Sándor korán, kétéves korában elvesztette. Öccse, ifjabb leveldi Kozma Ferenc miniszteri tanácsosként szintén jelentős politikai pályát futott be.
Hősünk a középiskolai tanulmányokat Sopronban, Pécsett, majd a pápai református kollégiumban végezte, ahol Petőfi Sándor és Jókai Mór iskolástársa volt, hármuk között életre szóló barátság alakult ki, nem utolsósorban a közös csínytevéseknek köszönhetően. Sőt, társai irodalmi vénáját megirigyelve színikritikákat és verseket is írt, némelyik meg is jelent a helyi lapokban, „Leveldi”, illetve „Bukógáti” néven. A családi hagyományt folytatva Kozma jogi diplomát szerzett Pozsonyban – ugyanitt a Somogy megyei küldött titkáraként részt vett az 1848-as országgyűlésen, melynek során ő hozta a járókelők tudtára a bécsi forradalom hírét.
A szabadságharc kitörése után – a családi hagyományoknak megfelelően és személyes indíttatásból is – önként jelentkezett a honvédseregbe, huszárként részt vett a schwechati csatában és a szerb felkelők elleni délvidéki hadjáratban, a világosi fegyverletétel után Sörnyén, apja kúriájában rejtőzött az osztrák hatóságok megtorlásai elől. Mégsem sikerült megmenekülnie: kényszerből besorozták az osztrák hadseregbe, ahonnét végül apja befolyásának révén sikerült (hamis egészségügyi problémákra hivatkozva) idő előtt elszabadulnia.
Az ’50-es évektől rendőri felügyelet alá helyezték, ennek dacára ügyvédként próbált praktizálni Somogy vármegyében: mivel az új császári törvény az ügyvédi gyakorlatot hatósági engedélyhez és a német nyelv ismeretéhez kötötte, Kozmának három év keserves munkájába telt, mire sikerült megszereznie a szükséges papírokat. A korábban életvidám, kedélyes férfi morózussá, komorrá vált a megpróbáltatások, a folyamatos eltiprási kísérletek hatására, de nem sikerült kiölni belőle a haza képviseletéért való lelkesedést – ebben felesége, a szépsége mellett műveltségéről és intellektusáról ismert, verseket is író Dóczy Regina Magdolna is nagy segítségére volt, akitől három gyermeke született.
Ügyvédi évei alatt Kozma kiváló szónoki képességeivel és határozott kiállásával vált ismertté, nem véletlen, hogy hamarosan a politika színpadára lépett: 1861-ben a Deák-párt színeiben országgyűlési képviselővé választották, a kiegyezést követően pedig a Horvát Boldizsár által vezetett igazságügy-minisztérium osztálytanácsosának nevezték ki. Új pozíciójában jelentős szerepe volt a hazai jogrendszer reformfolyamatainak beindításában. 1869-től a Kúria bírájává nevezték ki, és sok munkája mellett a fegyintézetek felügyeletét is ő látta el.
Utóbbi munkakört különösen lelkiismeretesen és hozzáértéssel látta el, célja elsősorban a börtönkörülmények javítása, a hazai fegyházrendszer megreformálása volt, nem véletlenül nevezték a börtönök atyjának: rendszeresen látogatta, ellenőrizte a fegyintézeteket, számonkért, szakértői szemmel vizsgálódott, gyakran elbeszélgetett a rabokkal és az őrökkel (egyik ilyen látogatását Mikszáth Kálmán is megörökítette A rab története című novellájában). Intézkedéseinek hála jelentősen javult a börtönökben a fegyelem és a tisztaság, ő vezette be Magyarországon a rabok különböző szakmákban való foglalkoztatását, és teljesen átalakította a vizsgálati fogság, illetve az ideiglenes szabadlábra helyezés gyakorlatát.
Határozottan fellépett a nyomozásoknál tapasztalt túlkapásokkal szemben is, többször feletteseivel is szembeszállt: ez történt a hírhedt 1883-as tiszaeszlári vérvádper alkalmával is, melyet első fokon a nyíregyházi bíróságon Kozma vezetésével tárgyaltak. A főügyész mindent megtett azért, hogy a tömegpszichózis és a felkorbácsolt antiszemita hisztéria közepette is igazságos legyen az eljárás – kiállásának köszönhetően többen bepanaszolták őt közvetlen felettesénél, az igazságügy-miniszternél, Kozma azonban megvédte az ügyészséget, beosztottait, és minden esetleges felelősséget magára vállalt.
Jogászi és politikusi pályája mellett egész életét végigkísérte az irodalom és az újságírás is: munkatársa volt az 1893 és 1897 között kiadott A Pallas nagy lexikonának, számos cikket jelentetett meg napilapokban, folyóiratokban (köztük egy Petőfire való visszaemlékezést is), és másfél évtizeden keresztül főmunkatársként dolgozott a Tarnai János által szerkesztett Magyar Igazságügy folyóiratban.
1896-ban nyugállományba vonult, kiemelkedő munkássága elismeréseként Ferenc József császár a Lipót-rend középkeresztjével tüntette ki – egy évvel később, 1897. augusztus 5-én hunyt el Budapesten, a Kerepesi temetőben helyezték örök nyugalomra. A hálás utódokból megalakult „emlékbizottság” gyűjtést szervezett Kozma síremlékére, de a befolyt összeg felét költötték csak a sírkőre, a másik felét alapítványi formában árva gyerekek megsegítésére fordították.
Nem csoda, hogy „a börtönök atyja” nevét viseli az 1896-ban létesült, akkoriban Európa legnagyobb büntetés-végrehajtási intézetének számító Budapesti Királyi Országos Gyűjtőfogház, mai nevén Budapesti Fegyház és Börtön utcája. Az intézmény – a viharos 20. századi történelem következtében – sajnos szomorú múlttal bír, az önkényuralmi rendszer számos áldozata, köztük az 1956-os forradalom utáni megtorlás mártírjai is itt lelték halálukat.
Ha érdekel az utcanevek, közterületek története, kísérd figyelemmel Térfigyelő sorozatunkat!
