A japán Schindlerről nem készült film, pedig ő is ezrek életét mentette meg

Szugihara Csiune japán helyettes konzul nevéhez fűződik a második világháború egyik legjelentősebb embermentő akciója, melynek köszönhetően ezrek menekültek meg a biztos haláltól. A diplomata hazája döntésével dacolva küzdött fáradhatatlanul, hogy minél több embert menekíthessen ki a kéz tűz közé szorult Litvániából, alakja mégis évtizedekre feledésbe merült.

Ő volt Japán szeme Litvániában

Szugihara 1900. január 1-jén született Kozucsi városában, Honsú szigetén, középosztálybeli, egykori szamuráj család sarjaként. Az egyetemen angol nyelvet hallgatott, majd kiváló tanulmányi eredményeinek köszönhetően elnyerte a külügyminisztérium gyakornoki ösztöndíját, és Mandzsúriában kapott állást, ahol részt vett az észak-mandzsúriai vasútvonallal kapcsolatos, Szovjetunióval folytatott tárgyalásokban. Megtanult oroszul és németül, áttért az ortodox keresztény vallásra, és egy orosz nő lett a felesége. Közben fokozatosan lépett előre a ranglétrán, de sikereinek dacára a kínai lakossággal szembeni tiltakozásként 1934-ben lemondott tisztségéről. Ezzel párhuzamosan a házassága is tönkrement, így inkább hazaköltözött Japánba.

Öt évvel később új megbízatást kapott: orosztudásának köszönhetően a japán kormány Litvánia fővárosába, Kaunasba vezényelte, ahol konzulhelyettesként képviselte országa érdekeit. A független, de két nagyhatalom – keletről a Szovjetunió, nyugatról a Harmadik Birodalom – kereszttüzében álló Litvánia „észak Casablancája” volt, ahová rengetegen menekültek a nácik és a szovjetek elnyomása alól, köztük mintegy 15 ezer Lengyelországból átszökött zsidó. Szugihara valódi feladata a német és szovjet csapatmozgások megfigyelése volt, a japán kormány ugyanis nem bízott európai szövetségesében és tudni akarta, mire készül Hitler a térségben. A helyettes konzul többek között lengyel kémekkel tartotta a kapcsolatot, akik információkat csepegtettek számára, gyakran pikniknek álcázva a találkozókat.

Megrohamozták őt a vízumért

Második – ezúttal japán – felesége jó kapcsolatot ápolt a helybeliekkel, köztük több zsidó menekülttel, akiknek a történetéből Szugihara megismerte az Európában tomboló antiszemita pogromokat, és megérlelődött benne a gondolat, hogy alkalomadtán segítséget kell nyújtania a bajbajutottaknak. 1940 júniusában a Szovjetunió megszállta Litvániát, és a litván és a Lengyelországból menekült zsidók jobbnak látták továbbállni. Nem csak a szovjet terrortól féltek: jól tudták, hogy Hitler bármikor felrúghatja a Sztálinnal kötött paktumot és lerohanhatja az országot, akkor pedig végleg semmi reményük nem marad. A szovjet hatóságokat könnyen meg lehetett  vesztegetni, de csak érvényes vízummal rendelkező személyeknek engedélyezték a kiutazást. Az amerikai, a brit és a francia konzul azonban megtagadta a vízumok kiállítását a menekülők számára.

Elterjedt a hír, hogy Japán esetleg hajlandó lenne vízumot adni a zsidóknak – bármennyire is hihetetlennek hangzott, hogy a németekkel szövetséges távol-keleti ország ilyesmire szánja magát, a legapróbb kínálkozó esélyre is le kellett csapni. Így történt, hogy egy reggelen zsidó menekülők tömege jelent meg Szugihara kétszintes, külvárosi villája előtt, a kert alacsony vaskerítésénél. „Emberek százai, férfiak, nők, gyermekek, szinte mind elnyűttek, piszkosak – emlékezett vissza a diplomata felesége, Szugihara Jukiko, aki ötven évvel később könyvet írt a történtekről. – Emlékszem a véreres szemükre, az elgyötört, kétségbeesett tekintetükre. Egy kislány ott ült előttem a piszokban, fáradtan, remegve.” „[Később] öt zsidó megbízott jött a konzulátusra. Szörnyű történeteket beszéltek el a német- és lengyelországi zsidók sorsáról meg a Kaunasba vezető útról. Megölik őket, ha nem tudnak elmenekülni” – írta az asszony.

Európai kollégáival ellentétben a japán konzulhelyettes nem utasította vissza a menekülők kérését, hanem táviratozott Tokióba, hogy engedélyt kérjen vízumok kiadásához. A válasz elutasító volt. A japán kormány csak abban az esetben engedte volna utazó vízumok kiállítását, ha az illető állandó jelleggel kíván letelepedni az országban, és ehhez is bonyolult adminisztrációs eljárásokon kellett volna átesnie a kérelmezőnek. Szugihara még kétszer próbálkozott, de igyekezete minden alkalommal hiábavalónak bizonyult.

Szembeszállt országa nyílt utasításával

A diplomata így választás elé kényszerült, amelyben személyiségének két oldala dacolt egymással: a hagyományos japán értékek szellemében nevelkedett diplomata számára mindennél fontosabb volt a kapott parancs tiszteletben tartása, másrészt viszont emberbaráti érzelmei és a szamurájok becsületeszménye arra sarkallta, hogy segítséget nyújtson a rászorulóknak. Azt is jól tudta, hogy ha szembeszegül felettesei akaratával, könnyen menesztik állásából, talán évekig nem talál új munkát, miközben feleségéről és három gyermekéről (köztük egy újszülöttről) kell gondoskodnia.

Miután megtárgyalta feleségével a bonyolult kérdést, Szugihara úgy döntött, megtagadja az országától kapott parancsot és az összes várakozó menekült számára tranzitvízumot állít ki, amely viselőjének tíznapi tartózkodást biztosít japán földön. Rohamtempóban dolgozott, július 31. és augusztus 28. között napi több száz iratot gyártott – ennyit normális esetben egy hónap alatt nem adott ki a konzulátus –, és amikor elfogytak a vízumblanketták, saját kezével írta az okiratokat, ami csak még jobban tüzelte igyekezetét. Amikor átadta a vízumot az embereknek, meghagyta nekik, hogy ha japán kormánytisztviselőkkel találkoznak, így köszönjenek: „Banzaj Nippon!”, vagyis „Éljen Japán!” Napi tizennyolc-húsz órát dolgozott, minden percét az íróasztalnál töltötte. Jukiko végig férje mellett volt, szendvicseket gyártott neki, este pedig a kezét masszírozta, hogy következő nap is bírja az iramot.

Macuoka Jószuke külügyminiszter augusztusban értesült beosztottja magánakciójáról, de úgy döntött, nem tekinti érvénytelennek a Litvániában villámtempóban kiállított vízumokat. Az okirat birtokában a zsidó kivándorlók felszállhattak a Moszkvába tartó vonatra. A szovjet fővárosból Vlagyivosztokba, majd hajóval Kobéba utaztak, azokat, akiknek innen nem volt hová menniük, a helyi hatóságok az elfoglalt Sanghajba küldték. A háború előtt és alatt a japánok az ún. sanghaji gettóban, a város legszegényebb részében szállásolták el az Európából érkezett zsidó menekülteket, mintegy 23 ezer főt. Az ott lakók életkörülményei nagyon rosszak voltak, helyi, illetve amerikai zsidók adományaiból kaptak ételt, ruhát és szállást, és idővel egyre jobban korlátozták őket, de a kormány megtagadta a németek kérését és nem adta ki a gettóban élőket.

A vonat ablakából szórta szét az utolsó vízumokat

A mentőakcióval párhuzamosan, júliusban kikiáltották a Litván SZSZK-t, mely augusztusban a Szovjetunió része lett, ezért a hónap végén bezárták az összes konzulátust és kiutasították a külföldieket, így Szugiharának is távoznia kellett. Miután elhagyta a konzulátust, még három napon át folytatta a vízumok kiadását hotelszobájából, sőt állítólag távoztában, a vonat ablakából is aláírt, név nélküli vízumpapírokat szórt az emberek közé, végül a bélyegzőt is lehajította közéjük. Összesen 2139 vízumot állított ki, így mintegy hat-tíz ezer ember menekülhetett meg a szorgos, mindenre elszánt diplomatának köszönhetően. (A pontos szám azért nem ismert, mert csak a családfőknek volt szüksége vízumra, közvetlen hozzátartozóik velük utazhattak.) 1941-ben a németek valóban elfoglalták Litvániát, és a következő három évben a megszállt tartományként kezelt országban élő zsidók 90 százalékát meggyilkolták.

Ugyan a japán kormány nem nézte jó szemmel Szugihara renitens akcióját, diplomáciai képességeire szükségük volt a továbbiakban is, ezért elnézték neki a Litvániában történteket. A háború további részében Königsbergben, Varsóban, majd Bukarestben szolgált. Amikor a szovjet csapatok elfoglalták Romániát, a konzult és családját elfogták. 18 hónapot töltöttek lágerben, végül 1946-ban térhettek haza. A következő évben Szugiharát elbocsátották a szolgálatból, hivatalosan leépítésre hivatkozva, de többen – köztük Jukiko – azt állították, valójában a litván incidens volt az ok. A kirúgott diplomata kezdetben alkalmi munkákból tartotta fenn magát és családját – például utazó ügynökként villanykörtékkel házalt, de volt tolmács is –, majd egy áruházban és az amerikai hadsereggel üzletelő külkereskedelmi cégnél dolgozott. Később tizenhat évig élt a Szovjetunióban, míg felesége és fiai otthon maradtak Japánban.

Évtizedekig teljesen elfeledték

Szugihara embermentő tevékenysége évtizedekig homályban maradt, ő maga sem szívesen beszélt róla, sőt azt sem tudta, mennyire volt sikeres a mentőakció. Végül 1968-ban a tokiói izraeli nagykövetség munkatársa, Yehoshua Nishri, aki negyedszázaddal korábban Szugiharának köszönhette megmenekülését, talált rá az elfeledett egykori diplomatára és hozta a világ tudtára érdemeit. A következő évben Szugihara Izraelbe látogatott, ahol interjút készítettek vele, tisztázandó, a jeruzsálemi Jad Vasem központ odaadományozhatja-e neki a Világ Igaza kitüntetést, melyet azok a nem zsidó személyek kapnak, akik a vészkorszakban életük kockáztatásával zsidókat mentettek.

Hosszú huzavona után – mialatt nem tudták, mit kezdjenek Szugiharával, arról faggatták, milyen szenvedéseken ment keresztül, milyen áldozatokat hozott, hogy mások megmenekülhessenek, ő pedig azt válaszolta, „az arcát” veszítette el, ami teljes kulturális félreértéshez vezetett – az emlékhatóság 1984-ben méltónak találta az egykori diplomatát a Világ Igaza kitüntetésre. Máig ő az egyetlen japán ember, aki megkapta az elismerést. Amikor megkérdezték, miért kockáztatta karrierjét, hogy másokon segítsen, ő ennyit válaszolt: „Egyszerűen azt tettem, ami helyes. Az embereknek a meneküléshez vízum kellett, ezért én adtam nekik”.

Szugihara Csiune 1986. július 31-én, 86 éves korában hunyt el, özvegye, Jukiko 2008-ban, 94 évesen követte őt a halálba. Szülőhazája csak öt évvel később rehabilitálta Szugiharát és kért elnézést a háború után a külügyminisztérium részéről tanúsított méltatlan bánásmódért. Születésének századik évfordulóján Vilniusban parkot neveztek el a tiszteletére, 2020-at pedig a litván kormány Szugihara-évnek kiáltotta ki, és terveik szerint a közeljövőben emlékművet emelnek a hős diplomatának.