vallás kereszténység szerzetes szent aszkéta remete önsanyargatás történelem

Sziénai Szent Katalin gennyet ivott

A 14. században élt Domonkos-rendi nővér és egyháztanító Európa egyik védőszentjének számít, aki idejének nagy részét a betegek ápolásával és a szegényekről való gondoskodással töltötte – a legendák szerint számos csodás gyógyulás köthető a nevéhez, megfékezte például a pestisjárvány terjedését szülővárosában. Katalin 15 évesen csatlakozott a Domonkos-rendhez, és annyira elkötelezte magát a hit mellett, hogy amikor nemesi származású szülei egy kérőt találtak számára, inkább levágta a haját és tüntetőleg éhezni kezdett, mintsem Krisztus helyett egy halandó férfival kösse össze az életét.

A szent életű lány odáig ment az alázatosságban, hogy gyakran a betegek sebeiből folyó gennyet itta és túlzásba vitte a böjtölést: addig koplalt, minden táplálékot megvonva magától, mígnem belehalt a kóros soványságba, mindössze 33 évesen.

Leprások sebeit ette a ferences nővér

Folignói Szent Angéla előkelő itáliai családban látta meg a napvilágot a 13. század derekán: a kivételes szépségű és jelentős hozománnyal bíró lányt fiatalon férjhez adták, a következő évtizedekben a nemesasszonyok hivalkodó életét élte, mígnem egy tragédia mindent megváltoztatott. Férje és gyermekei halálát követően Angéla – aki ekkor már negyvenes éveiben járt – minden vagyonáról lemondott, megtért Istenhez és belépett a ferencesek világi rendjébe: új hivatását nagyon komolyan vette, gyakran látogatott ispotályokat, ahol leprások és más betegek sebeit mosta és kötözte.

A korábbi hívságai miatt vezeklő asszony olykor megitta a vizet, amelyben előtte a leprásokat fürdette, de az is előfordult, hogy lekaparta a betegek bőréről a hegeket és – mintha oltáriszentséget venne magához – megette azokat. Kész csoda, hogy Angéla a korszakban viszonylag magasnak számító, 61 éves kort ért meg – kanonizációjára több mint 700 évet kellett várni, 2013-ban Ferenc pápa iktatta alakját a szentek sorába.

Szent Szinklétika egy kriptában élt

Az ókorban is számos női szent gazdagította az egyházi kánont, közéjük tartozik a 4. század elején az egyiptomi Alexandriában született Szent Szinklétika, akit gazdag szülei hiába próbáltak megházasítani, ő inkább örök szüzességet fogadott, családja vagyonát szétosztotta a szegények között, és vak nővérével a sivatagba zarándokolt. A két lánytestvér egy családjuk tulajdonában lévő kriptában leltek új otthonra, ahol tökéletesen aszketikus szerzetesi életet éltek – idővel a síremlékben bujkáló szent életű hölgyeknek híre ment a környéken, számos asszony és fiatal lány csatlakozott hozzájuk, akiket Szinklétikáék megtérítettek és lelkesen tanítottak.

37 évet töltött egy oszlop tetején a legendás aszkéta

Az aszkézisnek igen különös formáját választotta az Oszlopos Simeonként elhíresült idősebb Szent Simeon, akinek önsanyargatásáról hihetetlen legendák szólnak: a 4–5. században élt szíriai származású egyházfi szerzetesként olyan kegyetlen ciliciumot viselt, hogy sebeinek szagát alig bírták elviselni a társai, böjtjét csak vasárnaponként függesztette fel, két éven át pedig félig a földbe temetve töltötte napjait a kolostor kertjében. Végül a rend vezetője elbocsátotta Simeont, attól tartva, hogy rossz példát mutat fiatalabb társainak, hősünk ettől kezdve a remeteéletet választotta: előfordult, hogy kunyhójában 40 napon át maradt étlen-szomjan, máskor felment egy hegyre, bekerített egy földdarabot, majd egy súlyos sziklához láncolta saját magát.

Simeon azonban még ennél is tovább ment: kitalálta, hogy a szabad ég alatt, egy oszlop tetején fogja leélni az életét, ahol két méternél több hely nem jut számára a mozgásra, és még leülni sincs nagyon lehetősége. Kezdetben egy alig kétméteres oszlopon foglalt helyet, idővel azonban egyre magasabbra hágott, a legenda szerint utolsó oszlopa a 20 méteres magasságot is elérte – precíz napirendet állított össze magának, az éjszaka beköszöntétől másnap délutánig imádságba merült, a maradék időben pedig a tömegestül és messzi vidékekről odasereglett embereknek szentelte idejét, akik tanácsért, gyónásért vagy a gyógyulás reményében keresték fel a különc szentembert. Simeon a becslések szerint 37 évet töltött oszlopok tetején, tetteinek és szenvedéseinek helyszínén később zarándokhely létesült, melynek romjai ma is láthatóak Szíriában.

35 évig élt egyedül egy szigeten a bátor szerzetesnő

Robinson Crusoe is megirigyelné a 9. században Leszbosz szigetén született Szent Teoktiszt anya túlélési képességeit: miután gyerekként árvaságra jutott, Teoktiszt egy női kolostorban nevelkedett, 18 éves korában pedig a szigetet fosztogató kalózok fogságába került. A tengeri haramiák a lakatlan Párosz-szigetre hurcolták magukkal a lányt, aki tisztaságát féltve megszökött a rabságból, és egy félig romba dőlt templomban rejtőzött el: a rejtekhely annyira kiválónak bizonyult, hogy Teoktiszt 35 éven keresztül élt magányosan a romos épületben, böjttel és imádsággal szolgálva Istent. Végül egy vadász bukkant rá a különös remete asszonyra, aki nem sokkal később elhunyt – megmentője saját maga temette el a szerzetesnőt, akinek kezét levágta, és ereklyeként megtartotta.

A legenda szerint szélvihar támadt, ezért a férfi képtelen volt távozni a szigetről: az időjárás csak akkor fordult jobbra, amikor visszavitte jogos tulajdonosának az ellopott kezet, a sírt felnyitva azonban döbbenten látta, hogy Teoktiszt holtteste nyomtalanul eltűnt.

Önostorozási rekorder lett Páncélos Szent Domonkos

A 900-as évek végén Itáliában született Domonkos szülei machinációinak és vagyonának köszönhette, hogy pappá szentelték, idővel azonban lelkiismeret-furdalása támadt az érdemtelenül elnyert egyházi méltóság miatt, és úgy döntött, a világtól elvonulva vezekelni kezd. Egész hátralévő életét durva aszkézisben töltötte, felsőtestén szövetruha helyett egy páncélinget viselt, hogy folyamatosan emlékeztesse magát Krisztus szenvedéseire. Igazi „szenvedélye” azonban az önostorozás volt, melyet előszeretettel vitt túlzásba: egy alkalommal állítólag 6 nap alatt 300 ezer korbácscsapást mért saját magára, ez még az önsanyargatásukról elhíresült flagellánsok körében is rekordnak számít.

Az Édenkertet kereste a kalandvágyó ír szerzetes

Az 5–6. században élt Szent Brandanust annyira lenyűgözte az ószövetségi teremtéstörténet, hogy a legendák szerint társaival hajóra szállt, és elindult, hogy megkeresse az Édenkertet. A vakmerő szerzetesek úgy gondolták, semmilyen térképre vagy útitervre nincs szükségük, Isten majd vezeti őket a tengeren át – a hajósok ugyan az Édent nem lelték meg, de a Brit-szigetek számos pontján kikötöttek, és kolostorokat alapítottak. Csodás kalandjaikról a De fortunatis insulis (A szerencse szigetein) című könyvben olvashatunk, mely a történészek szerint jóval később, a 11. században keletkezett, ezért hitelessége erősen megkérdőjelezhető: ennek dacára a Brandanus-legenda jelentős hatással volt a földrajztudományra, a későbbi spanyol és portugál hajósok is az egykori ír atya nyomán indultak el a távoli földterületek felkutatására.