Ha a munkád a legfontosabb, minden mást elveszíthetsz – Interjú Kun Bernadette kutatóval

„Nagyon nehéz a belátás egy olyan problémánál, amely ennyi társas-társadalmi megerősítést kap” – mondja dr. Kun Bernadette, az ELTE Pszichológiai és Pedagógiai Karának adjunktusa, aki a közelmúltban tartotta meg a munkafüggőségről szóló online habilitációs előadását. Ráadásul míg a legtöbb addikció kezelésekor a teljes absztinencia elérése a cél, addig ez itt se nem reális, se nem kívánatos kimenet. Mit lehet kezdeni ezzel a nehézséggel egy őrült tempóban dübörgő, produktivitásra épülő kapitalista társadalomban? Miért érdeke a munkáltatónak is, hogy szerepet vállaljon a megelőzésben, segítségnyújtásban? Interjú önigazolásról, menekülésről, változásról és a téma legfrissebb kutatási eredményeiről.

Megosztható, hogy miért kezdtél el a munkafüggőséggel foglalkozni?

A doktori disszertációmat a szerhasználatról és az érzelmi intelligenciáról írtam. Már akkor érdekelt, hogyan függ össze az érzelemszabályozás az addikciókkal. Ezzel párhuzamosan, 2009 környékén kezdtünk el Demetrovics Zsolt professzorral intenzívebben foglalkozni a viselkedési függőségekkel is. Ez akkoriban új területnek számított, főleg itt Magyarországon. Többféle addikció szakirodalmába beleástam magam, és azt láttam, hogy a munkafüggőségről még nagyon keveset lehet tudni. Annak ellenére elenyésző a kutatások száma, hogy a hétköznapi életben mennyire gyakran mondjuk, hogy munkamániás valaki, vagy mennyire népszerű a workaholic kifejezés. Könnyen használjuk címkének ezt a fogalmat, miközben a vizsgálatok még nagyon keveset derítettek ki erről a jelenségről. Míg a problémás internethasználat vagy az online játékfüggőség kutatása jobban beindult, addig a munkafüggőség területe sokáig kiaknázatlan maradt. Azt éreztem, itt még annyi mindent lenne jó tudni – már csak azért is, mert annyi mindenkit érint.

Talán itt az elején érdemes tisztáznunk a fogalmat. Miben különbözik valaki, aki nagyon szeret intenzíven, sokat dolgozni, élvezi azt, amit csinál, attól, aki a munkafüggőség kategóriájába sorolható?

A függőségekre általában igaz, hogy a személy számára különböző nehézségeket, konfliktusokat okoznak. A munkafüggőség esetén is azt látjuk, hogy az illető maga szenved: folyamatosan feszült, ingerült, kimerült. A túlzott munkavégzés miatt keveset pihen, társas kapcsolati problémái vannak, egyre több konfliktusa. Veszekednek vele a hozzátartozói, hogy miért dolgozik annyit, miért nem foglalkozik velük többet. Gyakran már testi tünetei is vannak: egyrészt a kimerültségből adódóan, másrészt a stresszel kapcsolatban, például gyomorpanaszok, szívpanaszok, fejfájás, alvászavarok. Ha ezek a káros következmények megjelennek, akkor mindenképpen problémás munkavégzésről beszélhetünk. Emellett tapasztalhatók azok a tünetek is, amelyek más függőségekre is jellemzők. Ha például akadályozzák a munkavégzésben, akkor feszültté, ingerültté, esetleg agresszívvé válik, vagy levert, bűntudata lesz. Itt is megjelenhetnek pszichés megvonásos tünetek, vagy az, hogy már nem érzi elegendőnek azt a teljesítményt, amit korábban annak vélt, így egyre többet és többet dolgozik. 

Fontos különbség lehet az is, hogy azoknál, akik sokat dolgoznak, élvezik a munkájukat, de nem függők, belső indíttatásról, ún. intrinzik motivációról van szó, tehát maga a tevékenység örömet okoz nekik, flow-élményt vagy önmegvalósítási lehetőséget nyújt. Ezzel szemben a munkafüggőségnél a saját kutatásainkban is azt találtuk, hogy gyakori az ún. introjektált motiváció, tehát azért dolgozik valaki sokat, hogy bizonyos negatív érzéseket vagy következményeket elkerüljön: például azt, hogy szégyent, szorongást, bűntudatot éljen meg a teljesítményével kapcsolatban. 

Akkor, ha jól értem, munkafüggőknél is megjelenhetnek a tevékenység során pozitív érzések, vagy legalábbis egyfajta megkönnyebbülés, amelyet a munkavégzés okoz.  

A mai napig vita tárgya, hogy a munkafüggők mennyire élvezik a munkájukat. Valószínűleg vannak olyanok, akiknél – más addikciókhoz hasonlóan – megjelenik a hangulatmódosító faktor. A szerencsejáték-függőségnél is sok esetben azért végzi valaki a tevékenységet, hogy elmeneküljön a konfliktusok, problémák elől, és játék közben átmenetileg jobban érezze magát. Létezik arra vonatkozó elmélet, hogy a munkafüggőknek is több típusa van, ennek tisztázásához viszont további kutatásokra van szükség. De még ha szereti is a munkáját az illető, a függőség mindenképpen ártalmas működés, hiszen ott már definíciószerűen megjelennek a negatív következmények, konfliktusok. Amikor csak a munka számít, és a személy elhanyagolja a társas kapcsolatait, a hobbiját, a testmozgást, stb., akkor annyi problémája lesz az élet különböző területein, hogy az már neki sem lesz jó. 

Mi az a pont, amikor az emberek többsége felismeri, hogy ezek a negatív következmények valóban a munkatevékenységükhöz köthetők, amit más szempontból egyébként nagyra értékel a társadalom? 

A munkafüggőség azért is nehezen felismerhető és kezelhető probléma, mert sok minden mással lehet magyarázni. Én azért dolgozom sokat, hogy nektek jobb legyen, ellássam a családot, legyen nagy házunk, több autónk, minden évben el tudjunk menni nyaralni. Ezeket az önigazolásokat egy munkafüggő mind tudja mondani a családjának. Azt kommunikálja, hogy ezt értük teszi, és annak a beismerése, hogy neki ezzel gondja van, gyakran csak akkor történik meg, amikor már messzire eljutott a káros következményekben. Akkor jön rá, hogy ez mégsem éri meg. Ilyenkorra már többfelől érkeznek jelzések: elege van a családjának, elfogynak körülötte a barátok, tönkremennek a kapcsolatai. 

A testi tünetek is számottevőek – ezt egy friss kutatásunk is megerősítette, amely a közeljövőben fog megjelenni a Magyar Pszichológiai Szemlében. Munkafüggőséggel érintett személyekkel készítettünk félig strukturált interjúkat, összesen 29 fővel (ők egy korábbi vizsgálatunkban értek el magas pontszámot a skálán). Az derült ki, hogy mindannyiuknál megjelent valamilyen testi tünet, leggyakrabban alvásprobléma. Nem tudtak elaludni, éjszaka felébredtek, vagy rémálmaik voltak. Gyakoriak voltak a gyomor- és emésztőszervi panaszok is, saját maguk számoltak be arról, hogy a túlzott munkavégzés miatt nem figyelnek oda eléggé arra, hogy mit és mennyit esznek, nem mozognak eleget, egész nap a gép előtt ülnek. Ezek szintén fontos jelek, hogy valaki belássa, változtatnia kell.

Mik az intézményi vagy céges kultúra azon elemei, amelyek hajlamosítják a dolgozókat az addikcióra? Egyáltalán érdeke-e a munkáltatónak, hogy a függőség megszűnjön vagy jobb esetben ki se alakuljon?

Azok a szervezetek, amelyek előtérbe helyezik a munkatársak közti versengést, ahol az egyéni teljesítménynek sokkal nagyobb szerepe van a közösségi kooperatív tevékenységekkel szemben, ott valószínűbben alakul ki függőség. A kutatásokból, esetleírásokból az is jól látszik, hogy a munkahelyek számára sem kedvező a függőség kialakulása. Amikor valaki túlhajszolja magát, az előbb-utóbb a teljesítménye rovására megy. Másrészt a munkafüggőkre jellemző, hogy magas a kontrolligényük, nehezen tudnak delegálni, feladatokat átadni, kooperálni. Mindenről tudni szeretnének, mert félnek attól, hogy a másik esetleg nem csinálja jól. Nagyon magas a perfekcionizmusuk, maximalisták, mindenben a legjobbat szeretnék, ezért általában nehéz velük együtt dolgozni. Amúgy egy jól működő szervezetnek nem véletlenül feladata az, hogy a munka-magánélet egyensúly megőrzésében segítse a dolgozókat. Ha kizsigerelik őket, és a pszichés-családi jóllétük csökken, az hosszú távon a munkáltatónak sem lesz kedvező. 

Talán az is veszélyes lehet, ha a munkánk nemcsak munka, hanem az identitásunk egyik legmeghatározóbb eleme. Civil szervezetekben dolgozva azt tapasztaltam, mintha a jó ügyek mentén még könnyebben alakulna ki munkafüggőség. 

Nagyon érdekes, amit mondasz, mert valami hasonlót mutatott ki a legfrissebb, még nem publikált, Paksi Borbála, Felvinczi Katalin és Demetrovics Zsolt által vezetett Országos Lakossági Adatfelvétel az Addiktológiai Problémákról című kutatás is. A négyévente zajló vizsgálat a teljes felnőtt magyar lakosságra nézve reprezentatív, és nemcsak a különböző szerhasználati szokásokra, hanem a legkülönbözőbb viselkedési addikciókra is rákérdez, így a munkafüggőségre is. Míg a teljes lakosságban a munkafüggőség előfordulási aránya 4-5, a munkavállalók körében pedig 7-8 százalék, addig a civil szervezetekben dolgozók között szignifikánsan nagyobb, 30 százalék körüli ez az érték. Persze torzító tényező lehet, hogy az elemszámok széttartanak, hiszen a kutatás résztvevői közül jóval többen dolgoznak például a magán-, mint a civil szektorban. De ez akkor is nagy különbségnek tűnik.

Munkahelyi szinten egyébként még azt lehet elmondani, hogy veszélyeztető tényező, ha a személy nem a klasszikus napi 8 órás, hanem váltott vagy nem rendszeres munkaidőben dolgozik, illetve ha szellemi munkát végez. Az ilyen típusú munkákat könnyebb hazavinni, mint amikor buszsofőrként vagy bolti eladóként dolgozik valaki. 

Ráadásul a koronavírus óta még jobban összemosódtak a munka és a magánélet terei. Azt látom a környezetemben, hogy a legtöbben most annál is többet dolgoznak, mint korábban tették. Szerinted hogyan hat a munkafüggőségre a járványhelyzet?

Nagyon izgalmas, hogy most mi történik a munkafüggőséggel, ezt még nem lehet tudni. Sokféle verziót el tudunk képzelni. A home office, csakúgy, mint a járvány maga, sok szempontból polarizálja a társadalmat. Azok, akik amúgy is rosszabb körülmények között élnek, még rosszabb helyzetbe kerülnek, míg a jobb körülmények között élők esetében számos probléma áthidalhatóbb, még ha ott is vannak nehézségek. Az, hogy valaki egyedül, partnerrel vagy családban él, a mentális egészség szempontjából amúgy is fontos tényező. Az egyedül élők most még jobban elszigetelődhetnek, és az esetleges munkafüggőségük is eszkalálódhat, teljesen belecsúszhatnak ebbe a tevékenységbe.

Azoknál viszont, akik családban élnek, előfordulhat, hogy egyszerűen muszáj félretenni időnként a munkát, mert például ott van a partner, aki szintén dolgozik, és neki is teret kell engedni, meg kell osztani a gyerekekkel való foglalkozást. Persze az is lehet, hogy ahelyett, hogy most közelebb kerülnének a családtagok, inkább még több feszültség keletkezik, láthatóbbá válnak a problémák, amelyek akár a kapcsolat felbomlásához is vezethetnek. Sajnos a többi mentális nehézségnek – köztük a depressziónak, a szorongásnak, a szerhasználatnak – való kitettség is fokozódott az elmúlt időszakban, ezek a problémák ráadásul gyakran összefüggnek, egymást erősítik. 

Vannak tapasztalatok a munkafüggőség kezeléséről? Milyen terápiás megoldások segíthetnek, hogy valaki újrakalibrálja az egyensúlyokat az életében, és később is meg tudja őrizni azokat?    

Egyelőre nagyon kevés kutatás született a hatékony terápiás módszerekről. Ezek közül ígéretes például egy 2017-es tanulmány, amely azt találta, hogy egy meditációs alapú terápia eredményes lehet: azok, akik részesültek benne, hónapokkal később is alacsonyabb pontszámokat értek el a munkafüggőséget mérő skálán, és jobban is érezték magukat a bőrükben. Olyan esetbeszámolókat is lehet olvasni, amelyek szerzői család- és párterapeuták. A munkafüggő emberek ugyanis sokszor úgy kerülnek a szakemberek látóterébe, hogy párkapcsolati, családi problémákkal jelentkeznek, és csak a terápiában derül ki, hogy munkafüggőség áll a háttérben. Ilyenkor abban lehet például segíteni a feleket, hogy miként tudják meghúzni a határokat, és erősíteni a családi alrendszereket. A családterápia műfaja eleve olyan, hogy a kliensek házi feladatokat kapnak, hogy otthon próbáljanak ki egy-egy technikát. Kezdetnek lehet gyakorolni például, hogy a munkafüggő személy kétszer egy héten 20 percen keresztül ne a munkájáról beszéljen a partnerével. 

Más szerzők kognitív-viselkedéses irányból közelítenek, és inkább arra vonatkozóan fogalmaznak meg ajánlásokat, hogy a munkafüggő ember hogyan strukturálja a napját, hogy biztosan legyenek olyan idősávok is a menetrendjében, amikor nem dolgozik. Vagy igyekezzen jobban odafigyelni az elektronikus eszközök használatára, például este 8 és reggel 8 között ne nézzen e-maileket. Egy munkafüggő számára ez komoly kihívás lehet, ők eleve hajlamosak hazavinni a munkát. Abban hasonlítanak az internetfüggőséggel érintettekre, hogy náluk is jellemző lehet a fear of missing out, azaz az attól való félelem, hogy kimaradnak valamilyen fontos eseményből, hírből, ha nincsenek folyamatosan online. Ezért állandó kapcsolatban akarnak lenni a munkatársaikkal, a feladataikkal, attól félnek, hogy ha ezt nem teszik meg, annak negatív következményei lesznek. Meg gyakran túl is vállalják magukat, szóval tényleg több időt vehet igénybe a feladataik elvégzése. 

Mennyire jellemző, hogy anonim csoportokba szerveződnek a munkafüggők?

Amerikában nagyon sok ilyen csoport van: azzal a 12 lépéses módszerrel dolgoznak, amely a szerhasználók vagy szerencsejátékosok körében létrejött. A közösség erejéből kiindulva, egymást segítve igyekeznek a tagok úrrá lenni a problémán. Ezek a csoportok világszerte nagyon népszerűek, s bár önmagukban nem feltétlenül elegendőek, más kezelésekkel kombinálva nagyon fontos támogatást jelenthetnek egy függőnek. Ezek mindig alulról szerveződő kezdeményezések. Minél láthatóbbá válik a probléma, minél többet beszélünk róla egymás között és a nyilvánosságban is, annál tudatosabbak lesznek az emberek, és annál jobban fel tudják vállalni az ilyen típusú nehézségeiket, hogy segítséget kérjenek.