legrosszabb munkák történelem

1. Királyi székletőr

A királyi székletőr, hivatalosabb nevén az árnyékszék kamarása munkakör az első Tudor-házi angol király, VII. Henrik uralkodása alatt született a 15. században, és egészen a 20. század elejéig, VII. Eduárd koráig létezett. A poszt betöltője nagy megbecsülésnek örvendett a királyi udvarban, hiszen rendkívül fontos és intim feladatot látott el: gondoskodott az uralkodó megfelelő étkezéséről, bélmozgásáról és arról, hogy gondtalanul, a lehető legideálisabb körülmények között végezhesse a nagydolgát. A szólással ellentétben a király nem egyedül járt az árnyékszékre, a kamarás elkísérte, a dolog végeztével pedig ellenőrizte az uralkodói széklet mennyiségét, minőségét és állagát, jelezve az udvari orvosoknak, javasembereknek, ha netán valami probléma lenne ura és parancsolója egészségével.

2. Hivatásos bűnbak

Ugyan a történészek vitáznak róla, tényleg létezett-e ilyen foglalkozás, a közismert történet szerint a kora újkorban a trónörökösök, hercegek, illetve nemesi származású fiúgyermekek mellé gyakran kijelöltek egy paraszti sorból származó, velük egyidős fiút, aki együtt tanulhatott az úri sarjjal, a kastélyban élhetett, jó kosztot és ellátást kapott, cserébe viszont vállalta a büntetést társa helyett. Amikor a várúr fia rossz fát tett a tűzre, a bűnbakot botozták meg, a szülők mégis versengtek egymással, kinek a gyereke legyen a kiválasztott, így ugyanis a fiú kitörhetett a paraszti sorból, és a kastélyba kerülhetett, ahol kellő ügyességgel és szerencsével feljebb kúszhatott a társadalmi ranglétrán.

3. Csatornabúvár

A viktoriánus Angliában állandó problémát jelentett a városi polgároknak, hogy aprópénzük, ékszereik és más értékes tárgyaik olykor belepottyantak a csatornába – a helyzet megoldására jött létre a hivatásos csatornabúvárok munkaköre, melyet a legelesettebb, lecsúszottabb emberek vállaltak, akik számára tényleg bármilyen pénzkereseti lehetőség segítséget jelentett. A csatornabúvárok naphosszat a térdükig érő szennyvízben mászkáltak, sötétség és elviselhetetlen bűz közepette, és egy háló segítségével halászták ki az érméket, apró értéktárgyakat – még arra is vigyázniuk kellett, nehogy rájuk omoljon a nem túl jó állapotban lévő csatornafal.

4. Kutyaürülék-gyűjtő

A középkori és újkori tímárok nagy becsben tartották az állati ürüléket, különösen a kutyák által elhullajtott „gumit”, amely mész- és ammóniatartalmának köszönhetően a cserzéshez használt egyik legfontosabb „vegyi anyagnak” számított. Összegyűjtésére külön „szakemberek” vállalkoztak, akik az utcákat járták, és igyekeztek minél nagyobb mennyiségű kutyakakira lecsapni, majd jó áron eladni azt a bőriparban dolgozó mestereknek.

5. Mosodai taposó

A ruhatisztítás nem volt mindig annyira egyszerű tevékenység, mint napjainkban: az ókori Rómában, illetve a középkori Európában működő mosodák vállalták, hogy megtisztítják a gúnyákat a rájuk rakódott kosztól, mocsoktól és ételmaradéktól, ennek érdekében a ruhadarabokat hatalmas, meleg vízzel és emberi vizelettel (mely ammóniatartalma miatt kiváló fertőtlenítőnek és tisztítónak bizonyult) teli kádakba tették. Alkalmazottaik naphosszat a bűzlő pisivel teli kádakban álltak, és lábukkal taposták a ruhákat, amíg csak össze nem estek a fáradtságtól – a tisztításhoz szükséges vizeletet egyébként a rómaiak a nyilvános illemhelyekről gyűjtötték össze.

6. Bűnevő

Walesből és Nyugat-Angliából indult, de a középkori Európa más országaiban is ismertnek számított a bűnevés rémisztő, babonás szokása: a bűnevő hivatása szerint önként átvállalta mások, gyakran a holtak bűneit, akiknek lelke így megtisztulva hagyhatta ott a földi világot. A munkakör betöltői hívásra felkeresték azokat a házakat, ahol éppen haldoklott vagy nemrég hunyt el valaki, az illető mellkasára tettek egy szelet kenyeret – melyen a hiedelem szerint megragadtak a bűnök –, majd borral vagy sörrel, egy rituális szöveg kíséretében elfogyasztották azt. Hullák mellkasáról kenyeret falatozni önmagában kellemetlennek hat, bűnevőnek lenni azonban még sokkal súlyosabb terhet jelentett: a hivatás gyakorlóit kiközösítették a társadalomból, és rettegtek tőlük, hiszen akár több száz ember bűneit is magukban hordozhatták.

7. Pestiseshulla-begyűjtő

A középkor és a kora újkor legrettegettebb betegségének számított a fekete halál, vagyis a bubópestis, amely a 14. és a 17. században is hatalmas járványokban pusztított Európában, és a kontinens lakosságának jelentős részével végzett. Mivel a betegség a korabeli áldatlan higiéniai viszonyok között rendkívül könnyen és gyorsan terjedt, a pestises holttesteket gyakran temetetlenül hagyták magukra az utcákon, és igyekeztek minél messzebbre elkerülni őket – a felgyülemlő hullák elszállítására különleges begyűjtőket alkalmaztak, akik az éjszaka leple alatt, tetőtől talpig védőöltözetben, de így is saját életüket kockáztatva szekerekre pakolták az elhullottak tetemét, majd a várostól messze, tömegsírokban hantolták el őket. A hullabegyűjtőket igyekeztek teljesen elszeparálni a polgároktól, általában templomok számukra elkerített részein laktak, étkeztek és aludtak, nehogy bárkit is véletlenül megfertőzhessenek.

8. Ürülékbegyűjtő

A fallal körülvett, túlzsúfolt középkori városokban az emberi ürülék felgyülemlése is nagy problémát jelentett: mivel csatornázásra nem volt lehetőség, a polgárok többsége éjjeliedénybe ürített, majd reggel egyszerűen kiöntötte annak tartalmát az utcára. A bűzölgő és mindenféle kórokozót hordozó ürülék elszállítására specializálódott „szakemberek” a hullaszállítókhoz hasonlóan éjszaka járták a várost, összegyűjtötték a „terméket”, majd hatalmas pöcegödröket ástak, ahová belapátolták a soktonnányi bélsarat. A hivatást űzők gyakran szó szerint nyakig álltak az ürülékben, sokan korán belehaltak a fertőzésekbe, de olyan is előfordult, hogy a pöcegödörben belefulladtak a bűzbe.

9. Petárdás

Manapság a petárda szóról a szilveszteri durrogtatáshoz használt eszközökre asszociálunk, a 15–16. században azonban ugyanezen a néven létezett egy várostromoknál bevetett pirotechnikai fegyver is, melynek kezelése gyakran életveszélyes feladatnak számított. A puskaporral töltött, harang alakú kezdetleges robbanószerkezetet a petárdás az ellenséges vár falához vagy kapujához erősítette, meggyújtotta a kanócot, és igyekezett a lehető legnagyobb sebességgel eliszkolni a helyszínről. Amennyiben nem volt elég gyors, vagy az eszköz idő előtt robbant fel, könnyen a másvilágon találhatta magát.

10. Mészoltó

A középkorban, a cement feltalálása előtt az oltott mész volt az egyetlen kötőanyag, amely a bel- és kültéri építkezéseknél a szakemberek rendelkezésére állt, előállítása és kezelése azonban rendkívüli kockázattal járt. Az égetett mész (kalcium-oxid) vízzel való reakciója, vagyis a mészoltás során lúgos jellegű kalcium-hidroxid képződik, mely a bőrre kerülve súlyosan maró hatású, emellett az eljárás erős hőfejlődéssel is jár, ezért duplán vigyázni kellett, nehogy az oltott mész kispricceljen vagy kicseppenjen, súlyos égési sérüléseket okozva a vele érintkezőknek. A munka azonban még abban a ritka esetben sem volt biztonságos, amikor sikerült elkerülni a baleseteket: az égetett mész pora belélegezve légzési nehézségeket, a szembe kerülve súlyos károsodást, akár vakságot is okozhat, ezért a mészégetéssel és -oltással foglalkozók többsége nem érte meg a nyugodt, egészséges időskort.