középkor jobbágyok

A középkori gazdálkodás alapvető egységét a földbirtok, vagyis uradalom jelentette: a földesúr tulajdonában lévő földterület önálló, önmagában működőképes gazdasági egységet alkotott, képes volt megtermelni a javakat saját maga számára, beleértve az alapvető ipari cikkeket is. Az uradalom központját a földbirtokos vára alkotta, melyet a jobbágyok falvai (olykor akár több tucat is), a megművelt földek, illetve erdőségek, legelők és vizek vettek körül.

A földesúrnak és az egyháznak is adót fizettek

A földeket két részre osztották, majorságra és jobbágytelkekre: előbbi a várúr saját kezelésében tartott földet jelentette, ez biztosította a kastély ellátását, utóbbi pedig azt a területet, melyet a földesúr használati céllal átengedett a parasztoknak, de továbbra is az ő tulajdona maradt. A jobbágy a számára juttatott földterületért – melyet csak használt, de jogilag nem birtokolt – és a védelemért cserébe különböző szolgáltatásokkal és járadékokkal tartozott urának: dolgozniuk kellett a majorság földjein – ezt hívták robotnak –, terményjáradékot és pénzadót, az egyháznak pedig tizedet kellett fizetnie, és bizonyos időközönként kötelező ajándékkal is kellett szolgálnia a földesúrnak.

A kötelezettségek és terhek mértéke a jobbágytelek méretével állt arányban. A középkorban a jobbágyság volt az egyetlen tényleges adófizető réteg (a városok adóztatása csak később indult be igazán), így nemcsak földesurukat tartották el, de az egyház és a királyi kincstár is komoly jövedelmeket kasszírozott általuk. Kiváltságokkal és képviseleti joggal ugyanakkor nem rendelkeztek, idehaza például nem vehettek részt a rendi országgyűlésben, sőt a jobbágyságot nem is tekintették rendnek. A jobbágyok természetesen saját jobbágyokkal sem rendelkezhettek.

Szabadon költözhettek, de nem minden esetben

A magyar nyelvben elterjedt jobbágy szó a régi „jobb ágyból való” kifejezésre utal: az Árpád-kor első századaiban ugyanis a király kíséretét alkotó előkelőket nevezték így, csak a 13. század folyamán, a nagy társadalmi változások idején alakultak át az elnevezések és lett az előkelőkből báró, a kisnemesekből nobiles, az alárendeltekből pedig jobbágy.

A jobbágyok saját telkükön önállóan gazdálkodhattak, a telken épített ház, a munkaeszközök és a személyes holmik az ő tulajdonukat képezték, özvegyük és gyerekeik pedig örökölhették ezeket a telek birtoklásával együtt. Az ókori rabszolgákkal ellentétben a középkori jobbágy szabadon mozoghatott, ha kifizette adókötelezettségeit, ingóságaival együtt átköltözhetett egy másik földesúr birtokára vagy a városban próbálhatott szerencsét.

Ugyan ezt a jogot törvényben rögzítették (Magyarországon Zsigmond király 1397-es temesvári országgyűlésen hozott törvénye mondta ki), a 16. századtól egyre erőteljesebb lett a röghöz kötés, vagyis a birtokosok azon törekvése, hogy jobbágyaikat magukhoz láncolják. A jobbágyság jogai egyébként országonként eltérőek voltak, a Nyugat-Európától jócskán elmaradott Oroszországban például még a 19. században is a rabszolgákhoz hasonlóan adhatták-vehették jobbágyaikat a földbirtokosok – lásd Nyikolaj Gogol híres regényét, a Holt lelkeket.

Kevesebb napot dolgoztak, mint a mai munkavállalók

A jobbágyságról a legtöbb mai embernek a látástól vakulásig tartó földműves munka jut eszébe, valójában azonban a középkor parasztjai összesítésben kevesebbet dolgoztak, mint egy átlagos, heti 40 órát a munkahelyén töltő, évi 14 szabadnappal rendelkező modern munkavállaló. A földművelés ugyanis idénymunkának számított, a téli hónapokban a jobbágyok egyáltalán nem dolgoztak, vagyis évente minimum 90 nap szabadsággal rendelkeztek. Ehhez jött hozzá a vasárnapi munka tilalma (amit az egyház rendkívül szigorúan vett), a különböző egyházi ünnepek (akkoriban ez nem csak a karácsonyt, a húsvétot és a pünkösdöt jelentette, országtól és egyházmegyétől függően akár évi 30–40 plusz szabadnapjuk is lehetett a parasztoknak) és a különböző családi események (esküvők, temetések, gyerekek születése), melyek idejére a földesúr egy hét szabadságot engedélyezett jobbágyainak. A középkori Európában élő jobbágyok tehát összességében csupán évi kb. 150 napot töltöttek munkával.

A munkanap pirkadattól alkonyatig tartott, vagyis évszaktól függően napi 10–18 órát is jelenthetett, azonban ennek csak egy töredékét töltötték ténylegesen munkával a parasztok. A földeken dolgozóknak bőséges ebédszünetet engedélyeztek, az étkezés után pedig hosszú pihenőidőszak következett, sok helyütt bevett volt a délutáni alvás is (melynek hagyománya, a szieszta a mediterrán országokban ma is tartja magát) – a földeken töltött időből nagyjából 8-9 óra telt ténylegesen munkával. És ekkor sem siettek: mivel nem léteztek széles körben elterjedt időmérő eszközök, senki sem tudta pontosan, mekkora mennyiséggel milyen idő alatt lehet és kell végezni, a munka üteme nyugodt, kényelmes volt.

Rengeteg teherrel szorongatták őket

Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a jobbágyok élete könnyű lett volna: a rossz higiéniai körülmények és az ezekből következő járványok, nyavalyák mellett a földesúr által kivetett adók és plusz szolgáltatások is komolyan sanyargatták őket. A fentebb már említett kötelező ajándékozás fejében húsvétvasárnap minden családnak a szokásos mennyiségen felül plusz egytucatnyi tojást, karácsonykor pedig egy libát kellett prezentálni az uraság számára.

A betegség miatt kiesett munkamennyiséget később kellett ledolgozni, vagy találni kellett egy másik embert, aki a lábadozás idejére helyettesítette a gyengélkedő parasztot. Az is előfordult, hogy a kiesett munkát pénzben kellett kompenzálni, ha egy jobbágy lebetegedett vagy meghalt, ilyenkor a családra, özvegyre plusz adóterheket róttak ki. Egyes területeken bőséges betegszabadságot – akár két-három hetet – engedélyeztek a jobbágyoknak, máshol ezzel szemben komoly retorziók terhe mellett betegen is be kellett állniuk dolgozni, hacsak tényleg nem haldokoltak.

A jobbágyok a legtöbb nyugat-európai országban szabadon házasodhattak egymás között – bár egyes helyeken a földesúr engedélye volt szükséges a házasságkötéshez –, de szintén külön kompenzációs pénzt kellett fizetni, ha egy hajadon egy másik uradalomhoz tartozó férfihoz ment hozzá, vagyis elköltözött és kiesett a munkából. A rabszolgasorban tartott orosz és egyes angol jobbágyokat a földesúr saját akarata szerint házasíthatta egymással.

A földesúr bírósága ítélkezett felettük

A jobbágyok ügyeiben a földesúri bíróság, magyarországi nevén az úrszék döntött, amely felett maga a földbirtokos vagy távollétében egy megbízottja elnökölt. Itt rendezték a jobbágyok egymás közti vitás ügyeit, de a földesúrral szembeni kereseteiket is – utóbbi esetében természetesen igencsak ritkán kerültek ki a parasztok győztesként. Szintén országtól és régiótól függött, hogy a földesurak milyen szinten gyakorolhattak igazságot az alávetettjeik felett. Egyes területeken tiltott volt a halálos ítélet, a kínzás azonban engedélyezett, az élelmes földesurak pedig ezt kihasználva gyakran szándékosan addig kínozták az elítélteket, amíg azok bele nem haltak a procedúrába.

Magyarországon csak akkor hozhatott a földesúr halálos ítéletet, ha a király pallosjogot adományozott neki, amit például a szabad és örökös grófok kaptak – ezt általában akasztófa jelezte a birtok határán. Az úriszéktől a megyei törvényszékhez lehetett fellebbezni, csak az 1848-as törvények szüntették meg a törvény előtti egyenlőség jegyében mind a földesúri bíróságokat, mind a pallosjogot.

Szintén közkeletű elképzelés a jobbágyokkal kapcsolatban, hogy háború idején kötelező érvénnyel besorozták őket katonának a földesúr seregébe – valójában ez is az adott ország hagyományaitól függött: számos európai országban a jobbágyoknak egyáltalán nem volt hadkötelezettsége, mivel úgy gondolták, a földműveléshez kiválóan, a harchoz már jóval kevésbé értenek. Ellenben például a már többször emlegetett Orosz Birodalomban a jobbágyok számára kötelező volt a katonáskodás, ezért is tudtak például az oroszok olyan hatalmas sereget kiállítani Napóleon ellen a 19. század első felében.

Hazánkban Szent István korától léteztek az ún. várjobbágyok, akik a várbirtokból részesültek szolgálati birtokkal, amelyért cserébe hadkötelezettséggel tartoztak, háború idején az ispán vezetésével vonultak harcba. Saját termelőmunkát nem végeztek, ellátásukról a várban élő szolgálócsaládok gondoskodtak, birtokuk a katonai szolgálattal együtt továbbörökíthető volt. Jogállásuktól függően adózniuk kellett, de ők is részesedtek a várnépek adóiból. Később a várjobbágyság egy részéből alakult ki a magyar nemesség alsó rétege.

Sok helyütt csak a 18–19. században törölték el a jobbágyságot

A jobbágyok felszabadítása eltérő ütemben történt Európa különböző részein: Angliában és Walesben már a 15–16. században idejétmúlttá vált a jobbágyság, Franciaországban az Alkotmányozó Nemzetgyűlés 1789 augusztusában törölte el a feudális kötöttségeket, a Magyar Királyságban pedig csak az 1853-ban császári nyílt paranccsal kiadott úrbéri pátenssel történt meg a tényleges és teljes felszabadítás. Az orosz jobbágyoknak egészen 1861-ig kellett várniuk jogi helyzetük megváltozására: a II. Sándor cár által hozott rendelet 23 millió embernek adott szabadságot, nyomorúságos körülményeiken azonban ez sem javított sokat.