Kevesebbet dolgoztak, mint egy mai munkás, mégis sanyarúbb életük volt a középkori jobbágyoknak

GettyImages-1155871171

Vasárnaponként beizzítjuk képzeletbeli időgépünket és visszaruccanunk a középkorba, hogy többet megtudjunk arról, milyen volt az élet valójában annak idején Európában. Ma a középkor társadalmában különleges helyet elfoglaló jobbágyok életére és a jobbágyság intézményére vetünk egy pillantást.

A középkori gazdálkodás alapvető egységét a földbirtok, vagyis uradalom jelentette: a földesúr tulajdonában lévő földterület önálló, önmagában működőképes gazdasági egységet alkotott, képes volt megtermelni a javakat saját maga számára, beleértve az alapvető ipari cikkeket is. Az uradalom központját a földbirtokos vára alkotta, melyet a jobbágyok falvai (olykor akár több tucat is), a megművelt földek, illetve erdőségek, legelők és vizek vettek körül.

A földesúrnak és az egyháznak is adót fizettek

A földeket két részre osztották, majorságra és jobbágytelkekre: előbbi a várúr saját kezelésében tartott földet jelentette, ez biztosította a kastély ellátását, utóbbi pedig azt a területet, melyet a földesúr használati céllal átengedett a parasztoknak, de továbbra is az ő tulajdona maradt. A jobbágy a számára juttatott földterületért – melyet csak használt, de jogilag nem birtokolt – és a védelemért cserébe különböző szolgáltatásokkal és járadékokkal tartozott urának: dolgozniuk kellett a majorság földjein – ezt hívták robotnak –, terményjáradékot és pénzadót, az egyháznak pedig tizedet kellett fizetnie, és bizonyos időközönként kötelező ajándékkal is kellett szolgálnia a földesúrnak.

A kötelezettségek és terhek mértéke a jobbágytelek méretével állt arányban. A középkorban a jobbágyság volt az egyetlen tényleges adófizető réteg (a városok adóztatása csak később indult be igazán), így nemcsak földesurukat tartották el, de az egyház és a királyi kincstár is komoly jövedelmeket kasszírozott általuk. Kiváltságokkal és képviseleti joggal ugyanakkor nem rendelkeztek, idehaza például nem vehettek részt a rendi országgyűlésben, sőt a jobbágyságot nem is tekintették rendnek. A jobbágyok természetesen saját jobbágyokkal sem rendelkezhettek.

Szabadon költözhettek, de nem minden esetben

A magyar nyelvben elterjedt jobbágy szó a régi „jobb ágyból való” kifejezésre utal: az Árpád-kor első századaiban ugyanis a király kíséretét alkotó előkelőket nevezték így, csak a 13. század folyamán, a nagy társadalmi változások idején alakultak át az elnevezések és lett az előkelőkből báró, a kisnemesekből nobiles, az alárendeltekből pedig jobbágy.

Aratási munka a középkorban.
Aratási munka a középkorban.Art Images / Getty Images Hungary

A jobbágyok saját telkükön önállóan gazdálkodhattak, a telken épített ház, a munkaeszközök és a személyes holmik az ő tulajdonukat képezték, özvegyük és gyerekeik pedig örökölhették ezeket a telek birtoklásával együtt. Az ókori rabszolgákkal ellentétben a középkori jobbágy szabadon mozoghatott, ha kifizette adókötelezettségeit, ingóságaival együtt átköltözhetett egy másik földesúr birtokára vagy a városban próbálhatott szerencsét.

Ugyan ezt a jogot törvényben rögzítették (Magyarországon Zsigmond király 1397-es temesvári országgyűlésen hozott törvénye mondta ki), a 16. századtól egyre erőteljesebb lett a röghöz kötés, vagyis a birtokosok azon törekvése, hogy jobbágyaikat magukhoz láncolják. A jobbágyság jogai egyébként országonként eltérőek voltak, a Nyugat-Európától jócskán elmaradott Oroszországban például még a 19. században is a rabszolgákhoz hasonlóan adhatták-vehették jobbágyaikat a földbirtokosok – lásd Nyikolaj Gogol híres regényét, a Holt lelkeket.

Kevesebb napot dolgoztak, mint a mai munkavállalók

A jobbágyságról a legtöbb mai embernek a látástól vakulásig tartó földműves munka jut eszébe, valójában azonban a középkor parasztjai összesítésben kevesebbet dolgoztak, mint egy átlagos, heti 40 órát a munkahelyén töltő, évi 14 szabadnappal rendelkező modern munkavállaló. A földművelés ugyanis idénymunkának számított, a téli hónapokban a jobbágyok egyáltalán nem dolgoztak, vagyis évente minimum 90 nap szabadsággal rendelkeztek. Ehhez jött hozzá a vasárnapi munka tilalma (amit az egyház rendkívül szigorúan vett), a különböző egyházi ünnepek (akkoriban ez nem csak a karácsonyt, a húsvétot és a pünkösdöt jelentette, országtól és egyházmegyétől függően akár évi 30–40 plusz szabadnapjuk is lehetett a parasztoknak) és a különböző családi események (esküvők, temetések, gyerekek születése), melyek idejére a földesúr egy hét szabadságot engedélyezett jobbágyainak. A középkori Európában élő jobbágyok tehát összességében csupán évi kb. 150 napot töltöttek munkával.

Az év különböző szakában végzett munkák (középkori angol ábrázolás).
Az év különböző szakában végzett munkák (középkori angol ábrázolás).Christophel Fine Art / Getty Images Hungary

A munkanap pirkadattól alkonyatig tartott, vagyis évszaktól függően napi 10–18 órát is jelenthetett, azonban ennek csak egy töredékét töltötték ténylegesen munkával a parasztok. A földeken dolgozóknak bőséges ebédszünetet engedélyeztek, az étkezés után pedig hosszú pihenőidőszak következett, sok helyütt bevett volt a délutáni alvás is (melynek hagyománya, a szieszta a mediterrán országokban ma is tartja magát) – a földeken töltött időből nagyjából 8-9 óra telt ténylegesen munkával. És ekkor sem siettek: mivel nem léteztek széles körben elterjedt időmérő eszközök, senki sem tudta pontosan, mekkora mennyiséggel milyen idő alatt lehet és kell végezni, a munka üteme nyugodt, kényelmes volt.

Rengeteg teherrel szorongatták őket

Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a jobbágyok élete könnyű lett volna: a rossz higiéniai körülmények és az ezekből következő járványok, nyavalyák mellett a földesúr által kivetett adók és plusz szolgáltatások is komolyan sanyargatták őket. A fentebb már említett kötelező ajándékozás fejében húsvétvasárnap minden családnak a szokásos mennyiségen felül plusz egytucatnyi tojást, karácsonykor pedig egy libát kellett prezentálni az uraság számára.

A betegség miatt kiesett munkamennyiséget később kellett ledolgozni, vagy találni kellett egy másik embert, aki a lábadozás idejére helyettesítette a gyengélkedő parasztot. Az is előfordult, hogy a kiesett munkát pénzben kellett kompenzálni, ha egy jobbágy lebetegedett vagy meghalt, ilyenkor a családra, özvegyre plusz adóterheket róttak ki. Egyes területeken bőséges betegszabadságot – akár két-három hetet – engedélyeztek a jobbágyoknak, máshol ezzel szemben komoly retorziók terhe mellett betegen is be kellett állniuk dolgozni, hacsak tényleg nem haldokoltak.

A jobbágyok a legtöbb nyugat-európai országban szabadon házasodhattak egymás között – bár egyes helyeken a földesúr engedélye volt szükséges a házasságkötéshez –, de szintén külön kompenzációs pénzt kellett fizetni, ha egy hajadon egy másik uradalomhoz tartozó férfihoz ment hozzá, vagyis elköltözött és kiesett a munkából. A rabszolgasorban tartott orosz és egyes angol jobbágyokat a földesúr saját akarata szerint házasíthatta egymással.

A földesúr bírósága ítélkezett felettük

A jobbágyok ügyeiben a földesúri bíróság, magyarországi nevén az úrszék döntött, amely felett maga a földbirtokos vagy távollétében egy megbízottja elnökölt. Itt rendezték a jobbágyok egymás közti vitás ügyeit, de a földesúrral szembeni kereseteiket is – utóbbi esetében természetesen igencsak ritkán kerültek ki a parasztok győztesként. Szintén országtól és régiótól függött, hogy a földesurak milyen szinten gyakorolhattak igazságot az alávetettjeik felett. Egyes területeken tiltott volt a halálos ítélet, a kínzás azonban engedélyezett, az élelmes földesurak pedig ezt kihasználva gyakran szándékosan addig kínozták az elítélteket, amíg azok bele nem haltak a procedúrába.

Angol földműves parasztok (14. századi ábrázolás).
Angol földműves parasztok (14. századi ábrázolás).Culture Club / Getty Images Hungary

Magyarországon csak akkor hozhatott a földesúr halálos ítéletet, ha a király pallosjogot adományozott neki, amit például a szabad és örökös grófok kaptak – ezt általában akasztófa jelezte a birtok határán. Az úriszéktől a megyei törvényszékhez lehetett fellebbezni, csak az 1848-as törvények szüntették meg a törvény előtti egyenlőség jegyében mind a földesúri bíróságokat, mind a pallosjogot.

Szintén közkeletű elképzelés a jobbágyokkal kapcsolatban, hogy háború idején kötelező érvénnyel besorozták őket katonának a földesúr seregébe – valójában ez is az adott ország hagyományaitól függött: számos európai országban a jobbágyoknak egyáltalán nem volt hadkötelezettsége, mivel úgy gondolták, a földműveléshez kiválóan, a harchoz már jóval kevésbé értenek. Ellenben például a már többször emlegetett Orosz Birodalomban a jobbágyok számára kötelező volt a katonáskodás, ezért is tudtak például az oroszok olyan hatalmas sereget kiállítani Napóleon ellen a 19. század első felében.

Hazánkban Szent István korától léteztek az ún. várjobbágyok, akik a várbirtokból részesültek szolgálati birtokkal, amelyért cserébe hadkötelezettséggel tartoztak, háború idején az ispán vezetésével vonultak harcba. Saját termelőmunkát nem végeztek, ellátásukról a várban élő szolgálócsaládok gondoskodtak, birtokuk a katonai szolgálattal együtt továbbörökíthető volt. Jogállásuktól függően adózniuk kellett, de ők is részesedtek a várnépek adóiból. Később a várjobbágyság egy részéből alakult ki a magyar nemesség alsó rétege.

Sok helyütt csak a 18–19. században törölték el a jobbágyságot

A jobbágyok felszabadítása eltérő ütemben történt Európa különböző részein: Angliában és Walesben már a 15–16. században idejétmúlttá vált a jobbágyság, Franciaországban az Alkotmányozó Nemzetgyűlés 1789 augusztusában törölte el a feudális kötöttségeket, a Magyar Királyságban pedig csak az 1853-ban császári nyílt paranccsal kiadott úrbéri pátenssel történt meg a tényleges és teljes felszabadítás. Az orosz jobbágyoknak egészen 1861-ig kellett várniuk jogi helyzetük megváltozására: a II. Sándor cár által hozott rendelet 23 millió embernek adott szabadságot, nyomorúságos körülményeiken azonban ez sem javított sokat.

Oszd meg másokkal is!
Mustra