Kiút a társfüggőségből – felépülés egy párkapcsolatban

Az előző cikkben már írtam arról, hogy ha egy kapcsolatban az egyik fél aktív alkohol-/szerhasználó és kijózanodik, akkor drámai változások indulnak be, a józanodó fél elkezd másképpen, őszintébben kommunikálni, és ez hatással van a család egészére. Sajnos ezt nem minden esetben értékeli a társfüggő fél („jobb volt, amikor ittál!”).

Ahhoz, hogy az alkoholista tartósan józan tudjon maradni, a másik félnek is változnia kell. 

Hogy ez a változás hogyan történjen, ehhez ad konkrét gyakorlati segítséget ez a cikk, ahol a múlt héten bemutatott történet másik szereplője, Dóra is elmondja, hogyan és mit csinál most másképpen, amióta a férje, Dénes abbahagyta az ivást, hogy ne csak Dénes, hanem a kapcsolatuk is fejlődjön.

Azoknál a pároknál, ahol nem közös a felépülés, az a tapasztalatom, hogy a felépülő függő vagy visszaesik, vagy nem képes a továbbiakban változásra nem nyitott társfüggő párjával együtt élni és elhagyja, hogy józan tudjon maradni. Egyszerűen meghaladja a partnerét, nem egy irányba fejlődnek, és a különbözőségek csak tovább távolítják őket egymástól. Olyannal tud majd nagy eséllyel tartósan együtt lenni, aki szintén dolgozik magán. 

Szinte biztos, hogy ha túl nagy, áthidalhatatlan a szakadék, akkor nem fog működni a kapcsolat. Csak hálából azért, mert valaki végigkísérte, „végigsegítette” az alkoholista/szerhasználó életét, nem lehet leélni vele egy életet, ha utána már nem egy irányba tartanak.

Társfüggőség

Az elhagyott, fejlődni nem hajlandó társfüggő partner többnyire begyűjt magának  egy újabb megmentésre alkalmas alkoholistát vagy drogfüggőt, és kezdődik minden elölről… Ez sajnos öntudatlan választás, ami arra jó, hogy megvédje magát az önmagával való szembenézés fájdalmától. Hogy ne kelljen kényelmetlen, fájó kérdésekkel foglalkoznia, megkérdeznie magától: milyen rossz mintákat hozok otthonról, mi mozgatja a párválasztásaimat? Miért van az, hogy képtelen vagyok egyedül élni? Miért kell mellém mindig valaki, bármi áron? Miért kommunikálok passzív-agresszíven? Miért töltök be mindig alárendelt szerepeket a kapcsolataimban? Miért mindig másokért élek? („én nem számítok..., a lényeg, hogy neked jó legyen”!)

Miért tartok ki a végletekig egy bántalmazó kapcsolatban? 

Mindez személyes véleményem szerint azért van, mert többnyire a társfüggő nők vagy férfiak alkoholista vagy egyéb diszfunkcionális családból jönnek, ahol ezek voltak az uralkodó viselkedési minták, az alapérzések, és később öntudatlanul is ezeket a helyzeteket, érzéseket keresik. Az ismerős és megszokott poklot, az ismeretlen és még veszélyesebbnek tűnő új helyett.

Amikor egy társfüggő együtt él egy alkoholistával, szembetűnő, hogy a társfüggő többnyire nem iszik/drogozik, és így még nagyobb a kontraszt a két ember közt.

Velem nincsen baj, hiszen nem én iszom! Ő a rossz, neki kell változnia, nem nekem!

Többnyire mindkét fél ígérgetései következmény nélküliek, csak játszmaszinten működnek, szóval mindig mindkét fél a másikra vár. „Ígérem, ez  volt az utolsó, többet nem fordul elő.” Illetve a másik fél részéről: „Ha még egyszer előfordul, akkor fel is út, le is út…” Aztán persze marad ugyanaz az út, következmények nélkül. 

A feleség üldözi, kontrollálja az ivó férjet, gyámolítja, fedezi, elvégzi helyette a dolgait, átveszi a tőle a felelősséget. Mire jó ez? Jó ürügy arra, hogy a saját problémáival ne kelljen szembenéznie, hisz könnyebb más életével foglalkozni, mást kontrollálni, gyanúsítani, basztatni, és közben áldozatnak beállítani magát, mint a saját háza táján sepregetni. 

Ettől le fog állni az alkoholista? 

Egy fenét, ettől még jobban iszik, drogozik, és közben panaszkodik, hogy azért iszik, mert basztatják. Ördögi kör, aminek addig nincs is vége, amíg valamelyik fél be nem látja a saját tehetetlenségét a saját szerével szemben (vagy az alkoholista az alkohollal szemben, vagy a társfüggő a saját szerével, a megmentendő alkohol-/drogfüggővel szemben) és el nem kezd jó irányba változni, azaz magával, a saját függőségével foglalkozni. Ez óhatatlanul kihat a másikra, és akkor lehetséges a pozitív elmozdulás. A létező legoptimálisabb eset, ha ez mindkét fél részéről megtörténik.

A mostani cikk egy optimális helyzetet vázol. Ahogy az előző cikkből kiderült, a jogász férj az egyre súlyosbodó alkoholizmusa miatt keresett meg és kért segítséget. Ma már több mint egy éve józan, anonim önsegítő közösségbe jár, dolgozik magán, jó irányba változnak körülötte a dolgok. 

Ebben az esetben az a nagyon pozitív és követésre méltó, hogy az orvos feleség, Dóra is elkezdett a javaslatomra hozzátartozói csoportba járni. Rájött, hogy neki is van szerepe, neki is kell segítség, neki is változnia kell ahhoz, hogy a férje józansága és a házasságuk megmaradjon. Így az a szerencsés helyzet alakult ki, hogy a felépülésük párhuzamosan, egy irányba halad!

Dóra elmondása alapján láthatjuk, milyen kérdésekkel szembesült a férje józanodása során, milyen nehézségekkel kell közben szembenéznie, mi volt az ő szerepe az addikció fenntartásában. Hogyan változott a hozzátartozói csoport segítségével, az ott kapott tükör által? Hogyan hatottak rá a változások? Miben kellett neki is elkezdenie változni, fejlődni? 

Nagyon-nagyon fontos mondatok hangzanak el benne – amiket ki is emeltem – a gyerekszerepben tartásról, kontrollálásról, felelősségvállalásról, hozott családi mintáról, elvárásokról, a határok meghúzásáról, a bizalom visszaszerzésének kérdéséről.

A mélypont

Dini már 2 hónapja nem ivott, amikor elmentem egy hozzátartozói csoportba. Gondoltam, rám fér, hogy valaki együttérezzen velem, de csak tükröket kaptam (kontrollálok, gyerekként kezelem) és kérdéseket (Mi az én szerepem Dini ivásában? Hogyan tarto(tta)m fenn az ő ivását? Milyen határokat húzok?). Nem erre számítottam. Nem is értettem a kérdéseket. Nem akartam visszamenni többet. De egyre elviselhetetlenebb lett az élet számomra. 

Nappal gyanakodtam, éjjel kutakodtam. 

Mivel aludni úgysem tudtam, ezért az ismert dugihelyeket jártam végig. Ebben volt tapasztalatom, egész kamaszkoromban ezt csináltam (az alkoholista anyám kapcsán). De nem találtam semmit. Idegesített, úgyis tudtam, hogy előbb-utóbb ott lesz az az üveg. Visszamentem a házba, a konyhában pakoltam. Dini felébredt, megkérdezte, mit csinálok. Ordítottam vele: „Szerinted mit csinálok?! Keresem azokat a kibaszott üvegeket!!”. Egy tányér volt a kezemben, a földhöz vágtam. Úgy éreztem, nem bírom tovább. Visszamentem a csoportba.

Kontroll

Már pár hete jártam. 

Lassan kirajzolódott a szerepem, a kontrollálásom, a számonkérő kommunikációm és a köztünk kialakult felnőtt-gyerek viszony.

Sokszor láttam már, hogy kontrollálok, de csak utólag. Egyszer elmentünk bútort venni. Miközben sétáltunk a nappalibútorok között, Dinit hívták a munkahelyéről. Bennem meg elindult a szokásos gondolat: „Ezt nem hiszem el, már megint be akarják rángatni, nyilván nem fog nemet mondani” – és akkor beugrott, hogy ehhez nekem semmi közöm. Ez az ő munkája, az ő döntése. Amíg beszélt, elmentem onnan, és csak hajtogattam magamban: „Nem az én dolgom, nem az én döntésem, felnőtt ember, az ő döntése, az ő feladata, az én feladatom, hogy kussolok…” Letette a telefont, visszamentem.

Az irodából hívtak, be kell mennem, meg kell tartanom egy előadást. –  Aha... Mit is mondtál, milyen hosszú a fal a lányok oldalán?

Először nem szóltam bele, először tudtam hátralépni. Onnantól nem kommentáltam a döntéseit, csak nyugtáztam. Meg sem kérdeztem, mi van az irodában, majd elmondja, ha szeretné. Egyre több kontrollt fedeztem fel magamban: azokon az estéken, amikor nem voltam otthon és egyedül intézte a csajokat, még szinte be sem léptem, de már számonkértem: Házi kész van? Táskát bepakoltátok? Gyakoroltatok? Holnap kukanap, szemetet kivitted? Vagy ha korán mentem el, délelőtt felhívtam: A lányok reggeliztek? Fésülködés volt? Tesicucc benn van? Ebédet betetted?

Befejeztem, nem kérdeztem többet. Visszaadtam neki a felelősségét, hogy visszaszerezhesse a felnőttségét. Ez volt a legnehezebb.

A kontroll viszont nem állt meg csak azért, mert felismertem. Ahogy nem Dinit kontrolláltam, úgy kezdtem el a lányokat kontrollálni. És szépen forgott körbe-körbe, hol itt, hol ott csapott le. Amikor nem kontrolláltam, óriási feszültséget éreztem, úgy éreztem, szétfeszít, szétesek. Egy pszichológus barátnőm segített: azt mondta, kezdjem el végigvenni a gyerekkoromtól azokat a helyzeteket, amikor segítségre lett volna szükségem, de nem kaptam meg, amikor az kellett volna, hogy mellettem álljon egy felnőtt, de nem állt. Amíg ez nincs meg, addig minden olyan helyzetben, amiben kontrollálnom kell, képzeljem el, hogy felemelek egy stoptáblát, és mondjam ki (akár magamban, akár hangosan): „Erre neki nincs szüksége! Erre nekem lett volna szükségem”. Elkezdtem emelgetni a stoptáblámat, elképzeltem, ahogy megjelenik, mint amikor vezetek.

Meglett a kontrollom alapja is, jó mélyen eltemetve magamban. Több hónapnyi önsajnálat után visszamentem egyéni terápiába is. A kontrollom nem feszített többet, rossz szokássá szelídült.

Önsajnálat, áldozatszerep

Sokszor éreztem, amikor Dini még ivott (és később is, amikor már nem), hogy hogy tehette ezt velem? Hogy hozhatott ilyen helyzetbe? Dühös voltam rá, amiért ezt át kellett élnem mellette. Áldozatnak éreztem magam, a körülmények áldozatának. Később dühös voltam a szüleimre is, amiért nem adtak jó eszközöket. Anyumra, amiért ivott, és apumra, mert társfüggőként állt mellette. Újra és újra azon pörögtem, hogy tehették ezt velem??? Mindent és mindenkit hibáztattam, csak a saját felelősségemet nem akartam látni. Ott álltam felnőtt nőként, feleségként, anyaként, és úgy viselkedtem, mint egy dacos gyerek. Aki semmiről nem tehet, aki semmit nem tehet.

Állandóan ezen gondolkodtam: hogy milyen megküzdési stratégiákat kaptam, vagy nem kaptam, hogy milyen példát mutattak nekem a szüleim. Lassan rádöbbentem: én milyen példa vagyok a gyerekeim számára? Én mit adok nekik át? Főleg akkor erősödött ez fel bennem, amikor a kontrollom alapjáig eljutottam, de nem akartam vele foglalkozni. Túl fájdalmas volt, túl nehéz. Gyerek akartam maradni, aki helyett megküzdenek ezekkel a helyzetekkel, akinek nem kell felelősséget vállalnia, mert a mellette álló felnőtt átveszi tőle, segíti, biztonságot nyújt neki. És újra eszembe jutottak a lányok: Hogyan tudnék felnőttként állni mellettük, ha még saját magam mellett sem tudok? Ezt tanulom most.

Határok

Sokáig bennem volt a félelem, hogy mi lesz, ha Dini újra inni kezd. Társfüggőként nehéz volt határokat húzni. Olyan határokat, amiket meg is tudok tartani. Át kellett gondolnom, hogy is vagyok az alkohollal. Belefér-e egyáltalán az életembe? Rá kellett jönnöm, hogy egyáltalán nem fér bele. Viszont úgy éreztem, hogy ha újra inni kezd és én kiteszem, akkor nem állok mellette, cserben hagyom, elhagyom őt, amikor a legnagyobb szüksége lenne rám. Idő kellett, hogy megértsem, hogy nem én hagyom el őt. Ő dönthet, a döntésének pedig következménye van.

Átgondoltam, hogy mi lesz, ha újra inni kezd: hogyan tudok egyedülálló szülő lenni? Milyen munkalehetőségem van, hogyan oldom meg egyedül a gyereklogisztikát, hová tudunk menni a lányokkal, ha ő nem hajlandó elköltözni itthonról, és a legfontosabb: kiktől tudok segítséget kérni magamnak, ha ez tényleg bekövetkezik? És elbizonytalanodom.

Aztán elmondtam Dininek. Nem vette komolyan, kinevetett. Nem csodálkoztam, az elmúlt évben csak fenyegetőzéseket hallott… Én viszont szabadnak éreztem magam, nem kellett kutatni, készenlétben állni… Ott volt a határ.

Amikor Dini eladta a szülei házát, együtt pakoltuk ki. Levittem a szemetet, és a kuka alján találtam 3 sörösdobozt. Azonnal elindult a régi működés: felmenni, számonkérni, veszekedni, áldozattá válni… Nehéz volt nem így működni, időt adni magamnak, átgondolni, elfogadni, hogy most rettegek. De tudtam, hogy ha iszik, akkor 3 sörnél nem áll meg. Megvárhatom, hogy lesz-e folytatás, van időm felkészülni. (Nem volt rá szükség.)

Határt húztam anyumnál is. Több lépésben: először csak azt sikerült kimondanom, hogy nálam nem ihat. 3 hónappal később azt is, hogy ha együtt vagyunk – függetlenül attól, hogy hol –, és iszik, akkor én elmegyek. Volt lehetőségem ezt élesben kipróbálni. (Dini ekkor vett először komolyan.)

Elfogadás

A józanságnak kell lenni az első helyen! 

Az elején minden körülötte forgott, az ő józansága körül. Egyik nap elmondtam neki, hogy mennyire bánt, hogy úgy érzem, nem én vagyok már számára az első (az nem esett le, hogy eddig sem én voltam). Azt mondta, hogy nem leszek az, soha. Neki a józansága az első. Ha az nincs, akkor semmi nincs. Dühös voltam rá, akkor én kinek leszek az első? Idő kellett, hogy rájöjjek: magamnak.

Egyik reggel Dini vitte el a lányokat, én később indultam. Tudtam, hogy mindent el tud velük intézni, mégis folyton beleszóltam, kritizáltam, számonkértem… nem tudott jót csinálni. Induláskor visszafordult az ajtóból, és annyit mondott, hogy nem érti, most miért kontrollálom őt. Ez volt az első alkalom, hogy visszajelezte. A régi működés teljesen visszajött, azt gondoltam: „persze hogy kontrollálok, ha nem vagy képes normálisan megcsinálni!”. Aztán bűntudatom lett, gyűlöltem magam, úgy éreztem, hogy elszúrtam az egészet. Amikor hazajött, akkor elmondtam, hogy igaza volt, és nem tudom, miért csináltam. Ült mellettem, és csak annyit mondott: „Hát igen, szar visszaesni…” Ekkor láttam először, min mehetett ő keresztül.

Sokáig nem tudtam, hogy meg tudok-e bocsátani neki. Úgy éreztem, hogy elveszett a bizalom, így nincs jövőnk még akkor sem, ha józan. Nyáron a strandon leült mellettünk egy család. Az apa folyamatosan kontrollált, az anya meg folyamatosan evett... Rossz volt látni, hallani. Akkor esett le, hogy engem nem is lehetett volna józanul elviselni. Dühös voltam magamra, láttam a saját szerepemet, a saját hibáimat. Azon gondolkodtam, ő meg tud-e nekem bocsátani. És meg tudok-e bocsátani én magamnak…

Elindult köztünk egy nyíltabb, őszintébb kommunikáció. El tudtam mondani, hogy hibáztam, vagy félek, vagy türelmetlen vagyok vele kapcsolatban, vagy visszaestem. Elfogadtam saját magamat, a régi működésemet, a fejlődésemet, a visszaeséseimet. És elfogadtam őt is. 

Elengedtem az elvárásaimat. Átgondoltam, hogy amit ő adni tud nekem, az megfelel-e nekem, vagy nem. Megvan a magamba vetett hitem, hogy ha nem, akkor ki tudok lépni a kapcsolatból, nem maradok benne társfüggőként. Ahogy elengedtem az elvárásaimat, Dini elkezdett kinyílni, én pedig kezdem újra látni őt.

Azt hiszem, ebben a szövegben szinte minden benne van, ami ahhoz kell, hogy egy felépülő párkapcsolat meg tudjon maradni, és ne menjenek el egymás mellett. Szóval újra csak azt tudom ismételni, hogy a felépülés a párkapcsolat mindkét tagjától komoly munkát igényel, de ha megvan a hajlandóság és dolgoznak önmagukon, meglesz a jutalma.

A másik oldalt, Dénes megélését és beszámolóját itt olvashatod el.