Amikor valaki a középkorban a halálán volt, papot hívtak hozzá, aki meggyóntatta, és föladta neki az utolsó kenetet. De mi történt akkor, ha váratlanul hunyt el, netán voltak meg nem gyónt bűnei? Hogyan kerülhette el a középkori hit szerint az örök kárhozatot? Úgy, hogy odahívtak a halotthoz egy bűnevőt, aki megette, és így tulajdonképpen átvállalta a bűneit, hogy az elhunyt zavartalanul juthasson be a mennyországba.
Csak a legszegényebbek vállalták ezt a munkát
Noha a társadalom számára fontos szolgáltatást kínáltak, mégis, a bűnevőket lenézték. Tudni lehetett ugyanis róluk, hogy bűnösök, hiszen nemcsak saját, de mások vétkeit is hordozzák. Féltek is tőlük, és a mindennapokban – a különleges helyzeteket leszámítva, amikor viszont nagy szükség volt rájuk – kerülték őket. Ezek az emberek általában nagyon szegények, gyakran koldusok voltak, akik a társadalom peremén éltek.
Pedig az akkori vélekedés szerint nagyon hasznos volt, amit kínáltak. Akkor hívták a bűnevőket, amikor valaki meghalt, ám bűnei nem nyertek föloldozást.
Egy darab kenyeret és egy korsó sört helyeztek az elhunyt mellkasára, kevés pénzzel együtt. A kenyeret és az italt a bűnevő elfogyasztotta, az érméket pedig eltette.
Mivel egyes források szerint mindössze körülbelül négy pennyt kaptak egy alkalomért, ami mai árra átszámolva nagyjából pár ezer forint lehetett, nem csoda, hogy csak a legszegényebbek vállalták el a szörnyű munkát. Ezzel a rituáléval a bűnevő átvállalta a halott bűneit, aki elől minden akadály elhárult, hogy a mennyországba jusson.
Megvetették a bűnevést
A bűnevés leginkább a Brit-szigeteken volt elterjedt, noha más területeken is kialakultak hasonló szokások. Hogy pontosan mikor kezdődött a gyakorlat, arra nincsenek pontos adatok, írott források először a 16. századból említik. Valószínűleg pogány eredete lehetett, ám a szokás a keresztény kultúrkörben is megtalálta a helyét. Az egyház hivatalosan természetesen nem támogatta, ám azt sem nyilvánította ki, hogy hiába eszik meg valakinek a bűneit, akkor is a pokolra jut. Persze a búcsúcédulák korában, amikor pénzért lehetett bűnbocsánatot nyerni, ez furcsa is lett volna.
A búcsúcédulák
A középkori római katolikus egyházban árusították őket, megvásárlásukért cserébe bűnbocsánatot lehetett szerezni. X. Leo pápa 1515-ben hirdette ki, hogy aki búcsúcédula megvásárlásával hozzájárul a Szent Péter-bazilika építéséhez, teljes bocsánatot nyer. Egyéb visszaélések mellett a búcsúcédulák miatt írta meg Luther Márton híres téziseit, amelyek 1517. október 31-i kihirdetését tekintjük a reformáció kezdetének. Az Ágoston-rendi szerzetes így fogalmazott a cédulákról: „Emberi balgaságot hirdetnek, amikor azt mondják, hogy mihelyt a ládába dobott pénz megcsörren, a lélek azonnal a mennybe száll”.A bűnevőket azért is elkerülték, mert azt tartották róluk, hogy munkájukkal megakadályozzák, hogy szellemek visszatérjenek a Földre. Vagyis boszorkánysággal és gonosz lelkekkel vannak valamilyen módon kapcsolatban. Egyes helyeken
azt a tálcát, amelyen odaadták a bűnevőknek az ételt és az italt, a szertartás után elégették. Úgy tartották, hogy borzasztó szerencsétlenséget hoz a fejére az, aki egy bűnevő szemébe néz.
A reformációval és a protestantizmus elterjedésével, amelyek a többi között megkérdőjelezték az Isten és a hívek közötti közvetítők létjogosultságát, a bűnevés is elkezdett visszaszorulni. Ehhez a felvilágosulás is hozzájárult, ami a rációt, a tudományt, a világ ésszel történő megismerését és az adottnak elfogadott dolgok megkérdőjelezését hirdette. Mindezek ellenére a szokás itt-ott még elég sokáig, egészen a 20. század hajnaláig fennmaradt.
Az utolsó bűnevő
Valamikor a 19. században született Richard Munslow, az utolsó ismert bűnevő. Sírja, amelyet közösségi összefogással 2010-ben teljesen felújítottak, ma is megtalálható az angliai Ratlinghope temetőjében. Munslow nem volt tipikus bűnevő. Kifejezetten módos és elismert embernek számított, földműveléssel foglalkozott. Családja is volt, ám
1870 májusában rövid idő alatt három gyermeke is meghalt skarlátban. A férfi ezután csapott fel bűnevőnek.
Elképzelhető, hogy saját gyermekei voltak az elsők, akiknek bűneit átvállalta, az is lehet, hogy egyszerűen annyira megviselte a tragédia, hogy ezt az utat választotta.
Hasonló hagyományok másutt
Más országokban is találunk hasonló szokásokat. Az Encyclopædia Britannica 11. kiadása (1910–1911) megemlíti azt a felső-bajorországi hagyományt, hogy halotti tortát sütnek, amelyet az elhunyt mellkasára helyeznek, mielőtt a legközelebbi hozzátartozó elfogyasztaná. A Balkán-félszigeten egy apró, a halottra hasonlító kenyeret készítenek, amit a rokonok esznek meg. A halotti torta szokása Hollandiából a 17. században átkerült Amerikába, ahol meg is honosodott. A mezo-amerikai régióban (ez tulajdonképpen Közép-Amerika a Karib-térség nélkül) sokáig létezett
Tlazolteotl kultusza, aki az aztékoknál a gonoszság és a megtisztulás, a vágy és a szenny, illetve a gőzfürdők istennője,
valamint a házasságtörők védelmezője volt. Élete végén mindenkinek lehetősége volt Tlazolteotlnek bevallani minden bűnét, és a legenda szerint az istennő megtisztította a lelket az által, hogy megette a szennyet – a neve is azt jelenti: szent mocsok.
(Nyitókép: Wellcome Collection)
Olvasd el, mik lehettek a legszörnyűbb foglalkozások a középkorban, kattints ide!
Megjelent az új Dívány-könyv!
A Dívány magazin új kötetével egy igazi 20. századi kalandozásra hívunk. Tarts velünk és ismerd meg a múlt századi Magyarországot 42 emberi történeten keresztül!
Tekintsd meg az ajánlatunkat, kattints ide!
hirdetés
