Augusztus 20 tűzijáték

Amikor még nem merültek fel költségmegszorítási vagy környezetvédelmi szempontok egy tűzijáték megtartásával kapcsolatos ellenérvként, szívesebben vetettük bele magunkat az ünneplők forgatagába. Szó sem volt még Az ország tortájának kiválasztásáról, nem ünnepeltük akkoriban a mesterségeket sem, viszont egy ideig volt légi és vízi parádé a Duna vizén és a fölött – ez aztán a kétezres években visszatért. A Red Bull Air Race egyhetes zajszennyezése előtti időszakban ennek még naivan tudott örülni egy budapesti is, ugye, milyen furcsa?

A tűzijáték nem való mindenkinek

Persze nem mindenki rajongott már akkor sem a színes-szagos és zajos esti fő látványosságért. „1987-ig Pesten laktam, de nem tudom, akkor mi volt, talán késő kádári naiv gyermekkor, aztán tartósan vidéki lettem. Emlékeim szerint akkor még nem voltak flancos falunapok meg helyi tűzijáték, és a család nem is érzett késztetést, hogy közelről nézze meg a »nagyot«. Maradt a tévé – de az se mereven bámulva” – mesélte Csabi.

Van, akinek aztán végképp nem volt kenyere, s mára sem lett az a tűzijáték. Peti azt mondja, családilag nem izgatta őket túlzottan a tűzijáték, de mivel keresztanyja a Kossuth tér közelében élt, hozzá azért néha beutaztak, hogy lakása ablakából figyeljék azt. 

„Néha előfordult az is, hogy lementünk a tömegbe megnézni, de ez sokkal ritkábban történt. Életem egyik legrosszabb eseménye ehhez köthető, 

Néha az is előfordult, hogy nagyszüleimnél, Keszthelyen voltunk éppen 20-án, akkor a helyi, sokkal szolidabb és visszafogottabb tűzijátékot néztük a Balaton-parton” – idézi fel emlékeit.

Helyet vadászni szinte sport volt

Csilla családjában ugyanakkor kötelező programpont volt, hogy ha augusztus 20., akkor Budapest, az összes látványos program megtekintése és közös tűzijátéknézés a budai oldalról.

„Én annyira nem lelkesedtem, de mentem, mert muszáj volt – úgy általában egész gyerekkoromat ez az érzés hatotta át. Egyre emlékszem még: 1990 lehetett, és akkor telefonáltam életemben először, egy utcai fülkéből. Azt kérdezték tőlem, szép-e a Duna, és vannak-e rajta hajók” – mesélte.

A kilencvenes években a tűzijátékkultusszal párhuzamosan megvolt annak is a romantikája, hogy mindenki tudta, mi az A Hely, ahonnan, de csakis onnan a legcsodálatosabb a tűzijáték. Mindenki számára más volt ez a pont, de mindenki csakis arra esküdött, és mágikus módon talált ott helyet magának. Ezáltal afféle feladattá is vált megszerezni a szokott helyet.

Zsuzsi így mesél a jelenségről: „Én a Margit híd budai hídfőjénél laktam, és már reggel, amikor felkeltem, rohantunk az ablakhoz nézni a készülődést, jöttek a kirakodós vattacukorárusok és kókuszroládos standok. Egész délelőtt ment a vízi és légi parádé, ami viszonylag látványos volt abban az időben, amikor hétfőn a tv-ben hangyaháború dúlt.

Onnantól egyre nőtt a tömeg. Semmi ország tortája, meg ízek utcája, csak »kenyér és cirkusz«. Aztán 9-kor néhány petárda, és mindenki örült” – szól novellisztikus igényességű emlékidézője.

Augusztus 20. és a falusi búcsúk

És valóban: a kacatárusok tömkelege ellepte ilyenkor az utcákat, legyen szó Budapestről vagy vidékről. A nyolcvanas évek „gusztushuszadikáit” mi rendszeresen vidéken töltöttük a családdal – akkor ezt persze rettenetes kitolásnak éreztem egy idő után, mert hát a budapesti tűzijátékból így nekünk annyi jutott, amennyit beláttunk a Dunakanyar egyik hegyoldalából, görögtűz viszont maximum a tévében.

Ugyanakkor ott volt a hamisítatlan falusi búcsú, melyet augusztus huszadikán egy közeli kistelepülésen tartottak, mely akkor még nem kapott városi rangot sem, így autentikus falusi volt a hangulat. 

És ott voltak a további, fizetős attrakciók. A horgászás, ahol a halacska hasa számot rejtett, a szám pedig ajándékot. Lehetett könyörögni kis ajándékért is, az ólom kisautók maradtak meg egyedül emlékezetemben, melyek kerekei aztán persze lekoptak. Igen, ólomból készültek, ez a nyolcvanas évek volt Marlboro-reklámmal és egyéb ínyencségekkel.

Dr. Alban és körhinta

És persze ott volt a vándor vidámpark is, feltételezem, mindenféle biztonsági óvintézkedés és felülvizsgálat nélkül. A kisebb körhintákra mindig felülhettünk, és később, már legalább kiskamaszként, arra is emlékszem, hogy egy egészen vad gépre is felültünk: őszintén, el sem tudom képzelni, hogy ezek hogy nem töltötték el jeges rémülettel szüleimet.

Volt ugyanakkor ufó meg break dance, ezekre gyúrhattunk bátran, amikor már kicsit nagyobbacskák voltunk, és természetesen szóltak az aktuális nyár slágerei. Dr. Alban minden mennyiségben, teljes hangerővel, hozzá túlárazott vattacukor és főtt kukorica, meg illuminált helyiek: nekünk ez volt maga a paradicsom. Később Budapesten is néztünk tűzijátékot, de a sok ember meglehetősen nagy diszkomfortot jelentett nekem is. A kétezres évekre aztán szertefoszlott augusztus 20. varázsa számomra.

Összehozta a családokat

Ezzel sokan voltak még így: de akkor, a nyolcvanas-kilencvenes években teljes létjogosultsága volt a programnak.

„Az egész mentségére elmondanám, hogy nálunk a tűzijáték mindig várt program volt, kicsit a nyár végének a kezdete, egy fix pont. 

Ma az van, hogy a férjem gyerekként mindig a Balatonon nézte, én mindig Budán, így minden évben alku tárgya, hogy kinek a nosztalgiája győz, és éppen honnan kövessük élőben…” – mondta el Zsuzsi.

Valiéknál is a család kiemelt közös programja volt az ünnep mindig is.

„Azt már nem tudom, napközben mit csináltunk, de este átsétáltunk a belvárosba, és megnéztük a tűzijátékot. Nem foglaltunk helyet már délután, csak úgy, ahol találtunk helyet a Duna-parton. Mindig találtunk, bármikor is indultunk. Én a tömeg ellenére imádtam ezt, mint minden olyan programot, amit a szűk családdal csináltunk, mert általában ilyenkor beszélgettük a legjobbakat. Olyan volt, mint az esti séták a nyaralásokon, amiket szintén mindig végigbeszélgettünk. Egyszer a káposztásmegyeri panel tetejéről is néztük a tűzijátékot, az nagyon izgi volt. Egyszer pedig betegség vagy valami miatt csak a tévé jutott, hát az borzasztó kiábrándító volt…” – mesélte.