áldásy ignác budapesti remete

„1840. május 15-én egy fekete-sárgára festett négylovas hintó állott be az Ujvilág-utcai Arany Sas fogadóba, tömérdek podgyászszal, párnazsákokkal, konyhaedényekkel, mint a hogy akkor az úriemberek utazni szoktak. Áldásy Ignác, egy liferálásokból meggazdagodott torontálmegyei család tagja, hajtatott föl Török-Kanizsa mellől, Szanád falvából Pest városába s mint az különben ma is illik a vidéki nemes emberhez, beszállott a Sasba. A lépcsőtől jobbra nyitottak számára két udvari szobát: a 17. és 18. számút. A hintót beállították a szín alá, lovakat az istállóba. A jövevény vacsorát rendelt magának, fölvitette szobájába, aztán lefeküdt, másnap reggel fölkelt, megreggelizett, elszitt egy pár »szivolá«-t, mint akkor hívták, megebédelt a szobájában, később meg is vacsorált, lefeküdt megint – s így tartott ez három hónap híján teljes ötven esztendeig” – írta 1889. szeptember 7-én a Budapesti Hírlap.

Fogadó az Arany Sashoz

A különös embert, aki kis híján ötven évig volt a fogadó vendége anélkül, hogy onnan érdemben kimozdult volna, nemigen látogatták. Azaz, látogatták volna, de ő nem fogadott senkit. Nem ment le az ebédlőbe sem, pedig az Arany Sas, amely az Újvilág és a Hatvani utca sarkán (azaz a mai Semmelweis és Kossuth Lajos utca sarkán) állt, nevezetes volt a konyhájáról és vendégköréről, itt szállt meg (legalábbis Krúdy Gyula szerint) báró Jósika Miklós és Szemere Miklós is. Az Arany Sasban a konyha éjjel-nappal működött, nem volt záróra, mint más hasonló intézményekben: mindenki úgy élt, ahogyan neki tetszett. A helynek saját cigányzenekara volt, gyakran mulattak éjszakába nyúlóan az itt megszálló vidéki nemesek, írók és művészek – a prímás, Rácz Pál pedig száz nótát játszott le egy ízben fogadásból úgy, hogy egyet sem ismételt meg.

„Hajtsatok vissza, Pista!”

Áldásy azonban nem élt a fogadó ezen szolgáltatásával. Krúdy szerint (aki azért hajlamos volt a túlzásokra) a konyha remekeit, például a káposztás csíklevest, a rablóhúst vagy az elsőrangú paprikás halászlét sem kóstolta meg: délben meleg krumplisalátát ebédelt linzertortával, este pedig hideg krumplisalátát. Lovai az istállóban várták, hogy majd egyszer újra befogja őket, de ez csak egyszer következett be, 1849-ben, és akkor is igen rövidre sikerült a kocsikázás: éppen a kocsija mellett robbant fel „Hentzi egy bombája”. A remete ettől igen megijedt, és felkiáltott: „Hajtsatok vissza, Pista!” Így aztán végképp elment a kedve a kocsikázástól: lovai megvénültek, kocsiját pedig családja – amely becsülettel fizette különös rokonuk fogadószámláját – eladta.

Semmiről nem tudott, ami a világban történt

Krúdy tudni vélte azt is, hogy Áldásy beköltözéskor megemlítette: hamarosan a felesége is csatlakozik hozzá. Az asszony azonban soha nem érkezett meg, Áldásy pedig végérvényesen a múltban ragadt: újságot nem olvasott: fogalma sem volt, hogy időközben kitört, majd elbukott a forradalom, hogy vasutak és távírdák épültek, hogy Ferenc József lett a császár és király… Hallani sem akart a technikai újdonságokról,

„Fején az az örökös magastetejü kalappal, ósdi szabású fekete ruhában üldögélt ez a hórihorgas galambősz öreg a kis udvari lakásban. A Lajos Fülöp-divatú kanapén egy pár tucat csizma és cipő állott sorban, a nagyanyáink idejéből való szekrényen ezerféle vénséges lim-lom, kesztyük, kalapok” – írta róla a Budapesti Hírlap, hozzátéve, hogy hozzá látogatóba érkező rokonai is csak a folyosóra nyíló ablakon keresztül leshették meg, „mikor ott ült rozoga asztalánál, a két faggyúgyertya közt bóbiskolva”, mert a korszerűbb Milly-gyertyát is elutasította. Az öreg éktelen haragra gerjedt, ha rajtakapta az indiszkrét leselkedőket: ilyenkor kiabálni kezdett, hogy egy „excellenciás úrral”, egy gróffal nem illik így bánni. Különben hallgatott napestig, és szakadatlanul dohányzott.

Ki volt Müller Miska?

A különc öregúr a neveket sem jegyezte meg: Kommer fogadóst Silbelmayernak szólította, a Károly nevű főpincért, aki tíz éven át hordta szobájába az ebédet és a vacsorát, Müller Miskának. A magának való, mai fogalmaink szerint valószínűleg szociofóbiás öregúr a korabeli hírlap szerint nőgyűlölő is volt: „az asszonyokat gyűlölte, főképp a szobaleányt, aki mosdóvizet hordott neki, mert a folyadékoknak ily célra való alkalmazását igen haszontalan berendezésnek tartotta a jó öreg.” Két látogatójával tett csak kivételt: Jókai Mórral és Teleki Sándor honvédtiszttel. Tőlük azt kérdezgette, hogy felépült-e már a Lánchíd.

Ötven év takarítás nélkül

A szemetet nem adta ki, felsöpörni ötven évig nem engedett, így halála után horrorisztikus állapotok fogadták a belépőket: vastag porréteg, gyertyacsonkok, penészes ruhák és cipők mindenhol. Áldásy temetése mindazonáltal grófhoz méltó volt: az üveges hintót nyolc gyászhuszár kísérte, de a rokonok közül mindössze egy bizonyos Bezerédy M.-né, „egy öreg asszonyság” volt jelen. Ellenben ott volt a vendéglő személyzete, és egy Áldásyhoz hasonlóan különc alak: egy „gyászba öltözött, tiszteletgerjesztő öreg úr is, aki orvosa által rendelt kocsizásait negyven év óta minden délután temetéseken végzi”. Az Arany Sas Fogadó ideje is hamarosan leáldozott: 1893-ban lebontották, helyére az Országos Kaszinó épült. Áldásy és a fogadó, ami ötven évig otthona volt, immár végérvényesen a múlt ködébe süllyedt.

Egy másik tehetős különc életéről is született cikk a Díványon: ő szarvast tartott házi kedvencként.