Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
A komikus színészből lett ukrán elnök, Volodimir Zelenszkij nem az egyetlen politikai vezető, aki meglepő foglalkozást űzött, mielőtt belevetette volna magát a közéletbe. Brutális diktátorok és jelenkori államfők is kipróbálták magukat szokatlan munkakörökben – ezekből a történetekből gyűjtöttünk össze egy csokorra valót.
Sztálin, a meteorológus
A grúz születésű Joszif Visszarionovics Dzsugasvili gyerekként és kamaszként kitűnő tanulónak számított, ezért tanárai javaslatára édesanyja Tifliszbe (ma Tbiliszi) küldte papi szemináriumra: a későbbi szovjet diktátor papnövendékévei alatt ismerkedett meg Marx, Engels és Lenin írásaival, és kezdett szocialista körök szervezésébe, ami nem igazán nyerte el tanárai tetszését. Miután eltanácsolták a szemináriumból, a 21 éves Sztálin a tifliszi Fizikai Obszervatóriumban kapott állást meteorológusként, ideje nagy részét azonban marxista csoportok és sztrájkok szervezése töltötte ki, ezért időjárás-megfigyelői karrierje alig két év után véget is ért.
Mao, a könyvtáros
A kommunista Kína megalapítója és teljhatalmú vezetője gazdag parasztcsaládban látta meg a napvilágot az ország délkeleti részén: 18 évesen csatlakozott a császárság uralmát megdöntő polgári forradalomhoz, a Kínai Köztársaság 1913-as kikiáltását követően pedig úgy döntött, visszatér az iskolapadba. Próbálkozott a joggal, a közgazdaságtannal, sőt, még rendőrtisztnek is jelentkezett, végül a tanári diploma mellett kötött ki, melynek megszerzése után a pekingi egyetem segédkönyvtárosaként kapott állást. Ekkoriban ismerkedett meg – az oroszországi forradalom hatására – a marxista–leninista eszmékkel, idővel pedig úgy döntött, minden energiáját a Kommunista Párt megszervezésének és irányításának szenteli, és otthagyta unalmas könyvtárosi munkáját.
Berlusconi, a bárénekes
A szexbotrányairól és adócsalásairól hírhedtté vált olasz miniszterelnök és milliárdos médiamogul, Silvio Berlusconi fiatalon ígéretes zenésztehetségnek számított: az 1960-as évek elején, miközben a milánói egyetem jogi karán tanult, melléktevékenységként egy amatőr bandában nagybőgőzött, illetve sanzonénekesként kereste a kenyérrevalót. A jó hangú fiatalember luxushajókon szórakoztatta az utasokat és bárokban énekelt a vendégeknek, számos egzotikus helyszínen, például Elba szigetén is megfordult. Zenei vénáját később is kamatoztatta, részben ő írta például az AC Milan futballcsapat – melynek 1986 és 2017 között tulajdonosa volt – indulóját.
A Türkménbasi fogászát tette meg utódjának
A volt szovjet tagköztársaságok közül minden bizonnyal Türkmenisztán rendelkezik a legbizarrabb utóélettel: a türkmén kommunista párt elnöke, Saparmyrat Nyýazow az ország önállóvá válását követően teljhatalmú diktátorrá avanzsált, aki „minden türkmének atyja”, vagyis Türkménbasi néven kormányozta nemzetét, hihetetlen mértékű személyi kultuszt építve ki maga körül. Ekkor lépett színre a fogász végzettségű Gurbanguly Berdimuhamedow, aki a ’90-es évek második felétől a Türkménbasi személyes fogorvosaként dolgozott, szolgálataiért cserébe pedig idővel egészségügyi miniszterré és miniszterelnök-helyettessé nevezték ki.
Berdimuhamedow 2005-ben minden a fővároson, Aşgabaton kívül eső kórházat bezáratott, mely döntés következtében a türkmenisztáni egészségügy lett az egyik legrosszabb a világon, ennek dacára a következő évben, Nyýazow halála után ő követte egykori páciensét az államelnöki székben. A színes egyéniségnek számító politikus-diktátor – aki többek között lovakról szerzett rapszámot, és könyvet írt a teaivásról, illetve a herbális gyógyászatról – idén márciusban visszavonult a hatalomból, egy abszurd elnökválasztást követően pedig fia, Serdar lépett örökébe a különös ázsiai ország élén.
Aranylabdás focistából Libéria elnöke
A libériai születésű, szegénysorból származó George Weah illusztris futballkarriert tudhatott magáénak az 1980-as, ’90-es években: megfordult többek között a francia Paris Saint-Germain, az olasz AC Milan és az angol Chelsea, illetve Manchester City színeiben, nemzetét pedig 60 alkalommal képviselte válogatott szinten. Ő volt az első nem európai (és máig az egyetlen afrikai) játékos, aki elnyerte az (1995-ös) év legjobb labdarúgójának járó Aranylabdát, emellett a 20. század legkiválóbb afrikai futballistájának is megválasztották. A nemzeti hősként tisztelt Weah visszavonulása után különböző segélyszervezetek munkáját támogatta, majd bekapcsolódott hazája politikai életébe: először 2005-ben indult a libériai elnökválasztáson, ekkor még alulmaradt, 2017-ben azonban szoros küzdelemben győzelmet aratott.
A volt kommunista vezetőt és a cárt is védte a bolgár miniszterelnök
A hétdanos fekete öves karatemesteri címmel büszkélkedő Bojko Boriszov a ’80-as évek során különböző tisztségeket töltött be a bolgár belügyminisztériumban, majd a rendszerváltást követően átnyergelt a privát szektorba, és Ipon-1 néven megalapította saját őrző-védő cégét. Boriszov és emberei látták el többek között az ország korábbi kommunista vezetője, Todor Zsivkov és a 2001-ben hazatért II. Simeon cár személyi védelmét, mielőtt a biztonsági szakember maga is a politika porondjára nem lépett, először a belügyminisztérium főtitkáraként, majd miniszterelnökként.
Boriszovot háromszor is megválasztották a balkáni ország vezetőjének, azonban korrupciós ügyei miatt mindhárom alkalommal (legutóbb a tavaly áprilisi választások előtt) le kellett mondania a hatalomról: a maffiával is jó viszonyt ápoló ex-miniszterelnök nem megy a szomszédba egy kis botrányért, kiszivárgott például felvétel, melyen fegyverek, aranyrudak és 500 eurós kötegek társaságában pózol a lakosztályában. A karate mellett a futball is Boriszov szenvedélyei közé tartozik, 2013-ban (két miniszterelnöki mandátuma között) rekordot döntött azzal, hogy 54 évesen ő lett a legidősebb játékos, aki valaha pályára lépett a bolgár profi bajnokságban.
Férfimodellből szlovén elnök
Borut Pahor 2008 és 2012 között miniszterelnökként szolgálta hazáját, 2012 óta pedig államfőként vezeti Szlovéniát: a politikus a ’80-as években a ljubljanai egyetem szociológia-politológia-újságírás szakán tanult, mellékfoglalkozásként pedig fotómodellként dolgozott, ennek és előnyös külsejének köszönhetően ráragadt a Barbika (a Barbie-baba szlovén elnevezése) becenév. Pahort saját bevallása szerint sohasem zavarta a „barbie-ság”, a lencsék előtti rutinját pedig politikusként is maximálisan kihasználta, az elemzők szerint jelentős részben az Instagramnak köszönheti választási sikereit.
