Gyakori, hogy egy színészhez annyira hozzátapad valamelyik sikeres szerepe, hogy nehezen tud belőle kibújni. Így történt ez Roger Moore-ral is. Az Angyal képviselte a szocialista korszakban Magyarországon a titkos ügynököket és akcióhősöket – még mielőtt megszületett volna a merészebb és örökzöldnek bizonyuló James Bond, aki sokáig nemkívánatos „személy” volt a hazai filmforgalmazók körében.
Az viszont végképp nem derült ki a kalandfilmek sematikus forgatókönyveiből, hogy milyen finom, angolos, szarkasztikus a színész humora. Ez csak az önéletrajzából tűnik ki, amelyet halála előtt néhány nappal még írt, és amely magyarul is napvilágot látott.
Amikor még csak a lándzsát tartotta
Roger Moore 1927-ben született Londonban, és Svájcban hunyt el, néhány hónappal a 90. születésnapja előtt. Magyarországi népszerűségében elvitathatatlan szerepet játszott Láng József, az ő kiválóan eltalált, állandó szinkronhangja. Fiatalon mint Ivanhoe-t ismerték meg a tévénézők itthon, majd Simon Templarként, azaz az Angyalként imádták, az itthon Minden lében két kanál címen futott sorozatban pedig Tony Curtisszel alakítottak fergeteges sikerű párost. Nekünk, magyaroknak Roger Moore inkább marad Angyal, mint James Bond, pedig ez utóbbi szerepe tette világhírűvé. Csak éppen Simon Templarként gyakran láthattuk, Bondként sokkal ritkábban.
Moore grafikusként kezdte, majd fotómodellkedett – érthetően, hiszen a 186 centi magas, világító kék szemű ifjúra hamar felfigyeltek. Hirdetésekben is szerepelt: csokoládét hirdető eredeti plakátja ma már gyűjtők féltett kincse. Tökéletes mosolya fogpasztareklámnak teremtette – élt is vele, elég volt, ha csak mosolygott. Photoshop akkor még nem létezett, de az ő esetében nem is volt rá szükség.
Egyeseknek előítéletei vannak, ha egy férfi modellként kezdi a pályafutását, pedig Roger Moore nem tehetett róla, hogy kiváló géneket örökölt és nem úgy nézett ki, mint a Midsummer Murders-sorozat kisvárosi nyomozói.
Majd egyszer csak a kamerák előtt találja magát. Önéletrajzi regényében így emlékszik vissza ezekre az időkre: „A Riadó Indiában kiváló film volt, producere és rendezője pedig Sir Alexander Korda, a nagy filmes, aki tudtán kívül jelentős szerepet játszott a karrieremben, amikor felépítette a Denham stúdiót Buckinghamshire-ban. Ott kaptam először szerepet filmben, lándzsát tartó statisztaként az 1945-ös Caesar és Kleopátrában, és ez indított el a színészi pályán. Ennél is fontosabb, hogy Korda miatt lett filmrendező Lewis Gilbert, aki két Bond-filmet is rendezett velem később.” De grafikusi törekvései sem haltak el teljesen: Viszlát… című könyvét maga illusztrálta.
Szellemes angol úriember, fanyar humorral
A tiszti iskola elvégzése után színészi tanulmányokat folytatott. 1952-től Hollywoodban filmezett, 1956-tól lett a BBC tévésztárja.
„A nevem Bond. James Bond.” A legendás bemutatkozásra hét alkalommal került sor. A korai James Bond-filmek (1973–1985) után már nemigen szerepelt ennyire emlékezetes produkcióban – nehéz is lett volna mondjuk ezek után egy szürke hivatalnokot vagy egy orvost alakítania.
Mint könyvéből kiderül, Roger Moore, amikor nem Angyal és nem James Bond, akkor egy szellemes angol úriember, aki 70, bocs, 80, sőt, 88 fölött, sem veszíti el fanyar humorát. Visszaemlékezése egyfajta életrajzi töredékek és sziporkák sorozata, amelyben előszeretettel lebbenti fel a fátylat a hollywoodi álomgyár kulisszatitkairól, miközben betekintést enged egy nagyon szolid, sőt spórolós kispolgári életbe, a háborús időkbe és az ötvenes évek Angliájába.
Foltozott ruhában, újrabontott pulóverben
„A kilyukadt zoknikat és pulóvereket megstoppoltuk, a csizmákat cipészhez vittük, és nem csak az anyagi gondok miatt voltunk ilyen takarékosak. A Make Do and Mend (Takarékoskodj és javítsd meg!) országos felszólítást betartottuk, a kabátokat megfoltoztuk, semmit nem dobtunk ki. A Tájékoztatási Minisztérium kiadványa arra buzdított, hogy készítsenek az asszonyok dekoratív foltokat a viseltes és kilyukadt ruhadarabok fedésére, és tanácsokat adtak a molyveszély elhárítására. Bontsák vissza a régi pulóvereket és kössenek belőle újakat, a férfiruhákat alakítsák át nőivé….”
Roger Moore kisgyerekkorától érzékeny a rossz szagokra és ízekre, például a víz ízére is – tisztaságmániája közismert, ezért is szenved a katonaságnál.
„Édesanyám nem tűrte az ételpazarlást, ezért mindmáig próbálok mindent az utolsó falatig megenni, ami elém kerül, és kiráz tőle a hideg, amikor azt olvasom, hogy az élelmiszerek 40 százaléka a szemétben végzi” – enged bepillantást egy egészen másfajta életmódba, mint amit James Bondként, luxusjárgányokon száguldozva és pezsgőt kortyolva, évtizedek múlva reprezentál.
Megtudhatjuk, miért érdemes elfogadni akár kevéske összegért egy filmszerepet, ugyanakkor miért kell nemet mondani egy mégoly jövedelmező, de pitiáner és ócska talkshow-ra. Hogy aztán szerencsés-e az adott döntés, az csak évek múlva derül ki.
Ha kell, önmagát is kifigurázza, olyannyira, hogy önironikus a kötet minden lapja, amelyben elsősorban az öregedés korántsem kellemes folyamatáról szól, valamint örökös küzdelmeiről a technológiával, miközben imádja a legújabb kütyüket. Mennyire más felszállni egy emeletes londoni buszra – amelyeket kalauzostul imádott –, míg ma csak felmutatni egy kártyát vagy elővenni a mobilját.
Régen a repülés szerelmese volt, de amióta háromszor kell sorban állni, és az alsónadrágig megmotozzák az embert, még akkor se vágyik rá, ha tudja, hogy mindez a biztonságért van. Roger Moore abban a korszakban nőtt fel, amikor megengedhette magának, hogy az első osztályon vagy a Concorde-on Michelin-csillagos séf tálalja elé a fine dining fogást, és amikor még egyetlen amerikai vagy angol állampolgár sem tudta elképzelni, milyen lehet, amikor New Yorkot megtámadják az öngyilkos gépeltérítők.
Egy fel nem vett telefonon múlik
Hogy a karrier min múlik? Véleménye szerint főleg a véletleneken, egy-egy fel nem vett telefonon, vagy pillanatnyi döntéseken. Ily módon dől el, ki marad Rocky örök életére, ki marad modell, és kiből lesz szappanoperasztár.
A fiatalok nem gondolkodnak a mindennapok apró történésein – élik őket. Csak évtizedek múlva jut eszükbe töprengeni azon, hogy ami régen természetes volt, az ma már nem az, hanem napi küzdelmek sorozata – fejti ki. Ezért is írnak a sztárok önéletrajzot idősebb korukban.
A különféle szokásos nyavalyákkal, meg mindennel, ami az öregséggel jár, a cukorbetegségtől a hallásromlásig, elég nehezen barátkozott meg. Szinte úgy érezte, valaki mással történik mindez, akihez neki már nincs is köze.
Érdemeit számos országban elismerték, kitüntetései számosak: a Francia Köztársaság Művészeti és Irodalmi Rendjének parancsnoka (2008), és kapott német érdemrendet is: Verdienstkreuz 1. Klasse des Verdienstordens der Bundesrepublik Deutschland (2003). És persze Sir: a Brit Birodalom Rendjének lovagparancsnoka (2003) a Brit Birodalom Rendjének parancsnokaként II. Erzsébet ütötte lovaggá. Csillagot kapott a Hollywoodi Hírességek Sétányán.
Jutalomjáték, magyar filmben
Élete utolsó éveit Svájcban és Dél-Franciaországban töltötte. 1991-től a UNICEF jószolgálati nagyköveteként járta a világot. Utoljára 2016-ban szerepelt a filmvásznon: egy rövid epizódszerepben tűnt fel a magyar–angol koprodukcióban készült Jutalomjáték című filmben. A film egyébként – Edelényi János rendezése – hamar kihullott a magyar mozinézők emlékezetéből, pedig Moore-on kívül más nagy színészek is játszanak benne.
Négyszer nősült, három gyermeke született, mindhárom a harmadik feleségétől, Luisa Mattiolitól. Minden idők legstílusosabb Angyala és Bondja alig öt hónappal a 90. születésnapja előtt hunyt el, rákbetegségben.
