Krusovszky Dénes: Ünnepélyes olvasás helyett lépj partneri szituációba a verssel

„(Ahogy a gyökérszálak hallgatóznak, olyan messziről, / hogy hangunk a felismerhetetlenségig sáros lesz)” – részlet Tor Ulven Türelem című kötetéből, Vajna Ádám fordítása

„Az igazság összekócolódott változatait / Kifésültük már, a csomókat kitéptük / És szétszórtuk a földön. A maszk mögött / Továbbra is a kontinentális hagyomány szabja meg, / Mi számít jónak, de csak ritkán lép elő, s ha elő is lép, / Kimúlik az első fuvallatra, ami magát is a beszéd / Küszöbére sodorta. A történet kifáradt attól, / hogy elmondták. / Minden napló ugyanolyan, tiszta és hideg, / s a hidegség / Folytatódó reményével teljes. [...]” – részlet John Ashbery A szavak embere című verséből, Krusovszky Dénes fordítása (a kötet másik két fordítója Mohácsi Balázs és Lanczkor Gábor)

Ha feladványként tudsz tekinteni egy szövegre, de észre tudod venni a játékosságát is, és nem folyton a jelentést kutatod, hanem hagyod, hogy magával sodorjon a vers, akkor könnyebb lesz befogadni – mondja Krusovszky Dénes, aki kollégáival, köztük Berta Ádám felelős szerkesztővel és Herbszt László grafikussal azon dolgozott, hogy a Versum online irodalmi fórum és a 21. Század Kiadó gondozásában megjelenő Versum-könyvek egyszerre tudjanak méltók lenni a hagyományokhoz, miközben olvasók újabb generációit képesek megnyerni a kortárs külföldi líra számára. 

Elsőként a ’90-es évek egyik legcsodáltabb norvég szerzőjének, a radikális írásmódjáról ismert Tor Ulvennek, valamint az amerikai irodalom kimagasló alakjaként számontartott, a kritikusoknak is jócskán fejtörést okozó John Ashberynek a köteteit ismerhetjük meg, több évtizeddel a megjelenésük után, a fordítóknak hála, végre magyarul is. 

Miért Tor Ulven Türelem és John Ashbery Önarckép konvex tükörben című köteteivel indultatok el ebben a sorozatban?

Végtelen az a kalap, amelyből ki lehet húzni a neveket. A világirodalom annyira nagy, hogy egyszerűen nem lehet szinkronba kerülni vele, minden próbálkozás csak ködszurkálás lesz. Persze rá lehet hagyatkozni a trendekre – sokszor nincs is más választási lehetőségünk –, hogy kik a nemzetközileg ismert szerzők. Egyfelől ezt is csináljuk, és nagyon jó, hogy van egy nemzetközi irodalomnak nevezett valami, amit követni lehet. Ugyanakkor a hátulütője a nagy nyelvek dominanciája, hiszen a piaci mechanizmusok miatt szükségszerűen kevésbé kerülnek be a vérkeringésbe a kis nyelvek költői. A másik út, hogy egyenként keressük meg a különböző országok, kultúrák irodalmi fórumait, és ott próbálunk kutatni. Ez egy munkaigényesebb, hosszabb folyamat. Mi mind a két módszert alkalmazzuk, a sorozat első két kötete ezt a kettősséget mutatja. 

Tor Ulven bár ismert a nemzetközi színtéren, mégsem lehet mondani, hogy világsztár lenne – eleve költő világsztárokról beszélni nem egy komolyan vehető dolog. Egy halott norvég költőről van szó, aki egyébként is egy rejtőzködő figura volt, nem könnyű őt úgy pozicionálni, hogy feltűnő alakja legyen a világirodalomnak. Nekem olyan szerzőnek tűnik, akinek mindig nagyon jó a fogadtatása azokon a nyelveken, amelyekre lefordítják, hamar megtalálja a maga olvasóit. Ulven nevét nem a piac dobta fel, a Versum szerkesztője, Vajna Ádám volt az, aki a norvég irodalomról szóló doktori kutatásai során hallott, olvasott róla, ő fordította le a Türelem című kötetet, illetve még ezt megelőzően Szőcs Petrától kaptunk egy angol közvetítőnyelvből fordított Ulven-verset, és már annál látszott, hogy ez mennyire erős anyag.. 

A másik szerző, John Ashbery viszont annak a generációnak az egyik utolsó tagja volt, aki költőként is be tudott kerülni a nagy nemzetközi vérkeringésbe: a Nobel-díj esélyeseként beszéltek róla, sok nyelvre lefordították a költészetét, egyes művei még életében hivatkozási alappá váltak. Egy abszolút kanonikus költő, talán még az északír Seamus Heaney vagy a svéd Tomas Tranströmer volt hozzá hasonló. Az ő haláluk után mintha kevésbé látszana egyértelműen, hogy kik a költészet legmeghatározóbb figurái (Louise Glück Nobel-díja inkább meglepetés volt). Ashbery híre a magyar irodalmi közegben is sokkal előbb megjelent, mint maguk a versei: Kulcsár-Szabó Zoltán Metapoétika című 2007-es költészetelméleti tanulmánykötetében például egy méretre és jelentőségre is nagy elemzés olvasható az Önarckép konvex tükörben című versről. Tehát azt gondoltuk, hogy legyen egy nagy név, aki hiánypótló, akit már évtizedekkel ezelőtt le kellett volna fordítani, és egy ismeretlenebb költő, akire rá tudnak csodálkozni az olvasók. 

Paleolit bizsergés, tudattal bíró barlang, hallgatózó gyökérszálak, türelmes sírkövek. Ulven költészete egyszerre felkavaró, félelmetes és szép. Olyannyira természetközeli, hogy világának középpontjában nem is az ember áll. Máshogy olvassuk ma, a klímakatasztrófa idején a kötetet, mint amikor 1987-ben megjelent? 

A jó költészetnek mindig van aktualitása: olyan érdekes, asszociatív, nem rögzíthető módon hat a mindenkori befogadóra, hogy úgy érezzük, az ókori költők is napjaink témáiról beszélnek. Nem nagyon ismerek még egy műformát, ami ennyire ne kötődne az időhöz. Ez nyilván a nyelv sajátossága, hogy mindig absztraktabban működik, mint hogy az idő el tudná használni. Ulven személyes szorongásai, az a mód, ahogyan az emberi egzisztenciát a maga törékenységében élte meg, most persze hatványozottan átérezhetővé válik. Ugyanakkor sok probléma, például a túlnépesedés, a globális felmelegedés, az üvegházhatás, már a ’80-as években is probléma volt, csak nem övezte ekkora figyelem. Ulven nem is igazán erről írt, hanem sokkal általánosabb félelmekről. Egy apokaliptikus vízió – a világ, amely tovább működik, de mi már nem vagyunk benne – mindig is izgatta az embereket. Ulven a saját személyes élete problémáival ezeket az ősképeket is körbeírta, játékba hozta. Én azért szeretem a költészetét, mert egyfelől kiismerhetetlen, másfelől pedig benne van a költészet varázslatossága: mintha pont abban a pillanatban születne meg a vers, amikor én olvasom. 

„Tényleg nagyon szeretném tudni, mi az, amivel »megbűvölöd« a költészeted, amitől a kíváncsi olvasó, mindig egy kissé zavarodottan, visszatér egy tisztább belátás reményében” – olvasható Ashbery Stuart Merrill sírja című versében. Szerinted mi az ő titka, amiért újra és újra fellapozzuk a verseit, még ha nem is feltétlenül értjük őket? 

A posztmodern líra alapproblémája az érthetőség, a felfejthetőség kérdése. Ashbery, akit szintén idesorolnak, bátor kísérletet tár az olvasók elé: műveiben nem egyértelműek az értelem határai, vagy hogy mi felé halad a vers. A szerző nem úgy uralja a nyelvet, hogy puszta eszközként tudná használni, hanem egyfajta kölcsönös munkavégzés folyik: a költő a nyelven dolgozik, a nyelv pedig a költőn. A nyelv maga irányít sok mindent. A vers határai elmosódnak: sok minden elkezd verssé válni, és nagyon sokféle módon kezd el olvashatóvá válni az, amit az adott pillanatban versnek hívunk. Szerintem Ashbery költészete azért is fontos, mert egyfajta gyűjtőhelye azoknak a problémáknak, amelyek a 20. század második felének költészetét meghatározták. Egy mennyiségre is hatalmas költészetről beszélünk: Ashbery 90 éves koráig élt, nagyon szorgalmas szerző volt. Nekem Tandori Dezső szokott eszembe jutni magyar párhuzamként. Ő is akkora életművet hagyott hátra, amelynek a mélységeit még nem látjuk pontosan, mert nem volt még elég idő arra, hogy ilyen módon feldolgozzuk.  

Elsőre mindkét költészet nehéz olvasmánynak tűnhet, de van bennük játékosság, amire ha ráérez az ember, akkor rögtön könnyebbé válik. Ha rájössz, hogy mégsem annyira komoly minden, hogy itt nem a hagyományos-ünnepélyes versolvasást kell hozni, hanem inkább partneri szituációba lépni a verssel; ha nem az értelmet meg a jelentést kutatod folyton, hanem egyfajta szövegáradásként próbálsz ráhangolódni, akkor könnyebb közel kerülni hozzá. Ez pont a címadó versnél, az Önarckép konvex tükörbennél nagyon erősen működik. Már csak a terjedelme miatt is felkínálja magát, hogy merülj el benne, hagyd, hogy magával sodorjon. Ha pedig minden jól megy, ez a sodrás valóban élményolvasássá válik. Amellett, hogy egyébként nagyon gazdag szöveg, tele van kulturális utalásokkal, de ebben sem a klasszicista műveltségkép villogtatása a lényeg, hanem pont az, hogy a kultúrát is sodrásként adja elő a saját költészetén keresztül.  

Szerettem is volna tőled megkérdezni, hogy tudnál-e pár tippet adni azoknak, akik az eddigiek alapján kedvet kaptak a kötetekhez, de általában kemény diónak tartják a versolvasást. Hogyan érdemes megközelíteni ezeket a szövegeket egy irodalomszerető, de laikus olvasónak? 

Ulven versei a maguk rövidségével feladványként is működnek. Sokszor nincs címük, a lapok alján néha zárójeles sorokat találunk, mintha kötetbe illesztett hozzászólások lennének. Egyébként mindkét kötet létező kötet, nem mi raktuk össze, hanem minden úgy és abban a sorrendben van, ahogy a szerzőjük összeállította. A könyveken keresztül tehát nyomon lehet követni a lírai gondolkodásmódot, a szerkesztést is. Szerintem Ulvennél nyugodtan el lehet veszni a részletekben, ide-oda ugrálni a versek között. Persze ezt Ashberynél is meg lehet tenni, de ott a hosszú vers inkább azt hívja elő, hogy legyen egy folyamatos, szinte prózaolvasás. Mintha félálomban olvasnánk prózát: nem világos a történet, hogy milyen alakok bukkannak fel benne, de közben van egyfajta linearitás mégis, és a nyelv az, ami az olvasót magával ragadja. Én Ashberyt inkább ráérősebben, félrevonulva olvasnám, Ulvennel viszont lehet szerintem fragmentáltabban haladni, jártunkban-keltünkben, vagy most, hogy otthon vagyunk, a napi teendőink között.  

Végül beszélgessünk kicsit a ti munkátokról. Az utószóban azt írod, hogy „Ashberyt fordítani nemcsak nagy kihívás (egyes amerikai irodalmárok szerint egyenesen lehetetlen), de a nyelvi váltás nemcsak a fordítót, hanem magát a szöveget is bizonyos értelemben védtelenné teszi.” Mit értesz ez alatt? 

A Tandori-párhuzamhoz visszatérve, gyakran hallani irodalmároktól, hogy azért nincsenek benne a nemzetközi kánonban még a legnagyobb magyar költők sem, mert a művészetük annyira nyelvhez kötött, hogy csak magyarul működik, szinte lefordíthatatlan. Én nem gondolom, hogy ez teljesen így van. Persze a költészet tényleg a saját közegében bomlik ki leginkább, de azért már jó kétezer éve fordítanak az emberek verseket, tehát valamit mégiscsak át lehet adni. Ugyanígy Ashberynél: amikor fiatal amerikai költőkkel találkoztam, és szóba került, hogy le kéne fordítani, mindig teljesen megdöbbentek. A költészetfordítók viszont általában úgy vannak vele, hogy elfogadják azt, hogy szinte lehetetlen a vállalkozás, de azért megpróbálják megcsinálni. Persze ezáltal védtelenek lesznek, mert nagyon sok olyan hely van ezekben a versekben, amiket sokféleképpen lehet értelmezni, és ebből kell kiválasztani valamit, amerre elindulnak a fordításban. 

Egy redukáltabb, minimalistább költészetet talán jobban lehet a hibahatáron belül maradva fordítani, de az olyan bonyolultan értelmezhető, nagyon rétegzett szövegeknél, mint amilyen például az Ashbery-versek többsége is, sok döntés meglehetősen kérdéses. Az ember a végén nem lehet biztos abban, hogy mindent jól csinált. Nem vagyunk sebezhetetlenek, elképzelhető, hogy valaki bizonyos fordítói megoldásokra azt fogja mondani, hogy ezt vagy azt lehetett volna máshogy. Szóval ezek nem kőbe vésett műfordítások, hanem kísérletek arra, hogy ezt a költészetet magyarul is hozzáférhetővé tegyük. Egy ajánlatot hoztunk létre Mohácsi Balázzsal és Lanczkor Gáborral, a másik két műfordítóval, akik ezen a könyvön dolgoztak, hogy szerintünk ezt a kötetet így lehet magyarul olvasni. Majd meglátjuk, mit gondolnak erről mások. 

Címlap- és borítókép: Németh Dániel