Magyarország az egykori Osztrák–Magyar Monarchia részeként valaha tengeri hatalom volt, méghozzá nem is a legkisebbek közé tartozó. Az első világháború előestéjén a Monarchia flottája, hivatalos nevén a császári és királyi haditengerészet a világ nyolcadik, Európa hatodik legerősebb haditengerészete volt. A flotta legújabb, legnagyobb és legmodernebb csatahajói, a Tegetthoff-osztály négy egysége közül az egyik magyar hajógyárban épült: ez volt a tragikus sorsú Szent István csatahajó. Alig több mint két és fél évvel szolgálatba állítása után, 1918. június 10-én első bevetésén azonban egy olasz torpedóvető motorcsónak elsüllyesztette.
Szerzőnkről
Az 1866-os lissai csatát követően, melyben Ausztria legyőzte az olasz flottát, a több évtizedes Csipkerózsika-álomból ébredező osztrák–magyar haditengerészet komolyabb fejlesztése az 1890-es években indult meg. A századforduló után az Adrián a brit–német haditengerészeti vetélkedéshez hasonló, persze jóval kisebb léptékű flottaverseny bontakozott ki a két formális szövetséges, a Monarchia és Olaszország között. A világszerte zajló flottaverseny 1906-tól kezdve az új típusú csatahajók, a dreadnoughtok megjelenésével újabb, még intenzívebb szakaszába lépett. A brit HMS Dreadnought után elnevezett típus, mely nagyobb, gyorsabb, jobban védett volt, emellett jelentősen nagyobb tűzerővel rendelkezett, mint elődei, gyakorlatilag egyik napról a másikra lenullázta a harcértékét a tengeri hatalmak addig felépített flottáinak. A világtrendeknek megfelelően az évtized végén Olaszország és a Monarchia is dreadnoughtok építését kezdte meg.
Az osztrák–magyar haditengerészet vezetése még 1904-ben határozta el a minőségi ugrás végrehajtását a csatahajó-építés területén. Ez azt jelentette, hogy a korábbi kicsiny és gyenge fegyverzetű hajók helyett a jövőben a legnagyobb tengeri hatalmakéval egyenrangú csatahajókat akartak építeni. E hajók tervezése közben érkeztek meg 1905-ben az első hírek a britek által építeni kezdett újfajta csatahajóról. Ezek hatására a tervezést végző bizottságban fel is merült az ötlet, hogy az új osztrák–magyar csatahajók is dreadnoughtok legyenek. Ez azonban a konzervatív tagok, elsősorban a haditengerészet parancsnoka, Rudolf von Montecuccoli tengernagy ellenállásán megbukott. Az 1907-ben építeni kezdett csatahajók (Radetzky-osztály) így a zsákutcának számító vegyes nehéztüzérségű típust képviselték, és már a rajzasztalon elavultnak számítottak.
A Tegetthoff-osztály
A nemzetközi trendeket látva az már egy percig sem volt kérdéses, hogy a Radetzky-osztályt követő csatahajók dreadnoughtok lesznek. Az új, húszezer tonnás csatahajóosztály tervezése 1908 májusában kezdődött. Az első tervváltozatok 1909 februárjában–márciusában készültek el, ezek még nem hasonlítottak a később megépült hajókhoz. Áprilisban Montecuccoli titkára, Alfred von Koudelka fregattkapitány titkos misszióra Berlinbe utazott, ahol személyesen Alfred von Tirpitz tengernagy adott át számára a német csatahajó-építésről bizalmas adatokat. Máig érthetetlen módon a torpedóvédelemre vonatkozó értékes német kísérleti eredményeket egyáltalán nem használták fel az osztrák–magyar csatahajók további tervezésekor, és ez döntő módon járult hozzá a Szent István tragédiájához.
Siegfried Popper, a haditengerészet ekkor már nyugalmazott vezető hajótervezője, aki a trieszti STT hajógyár alkalmazásában állt, 1909 májusában készítette el azt a tervet, mely végül az új csatahajók alapjává vált. E terv fegyverzete 12 db 30,5 cm-es ágyúból állt, melyek négy darab hármas lövegtoronyban kaptak helyet. Ez a terv Montecuccoli személyes kívánságára készült, mivel a kiszivárgott információk alapján az olaszok is hasonló fegyverzetű hajót terveztek építeni. A végleges terv 1909 augusztusában alakult ki. A 20 000 tonnás csatahajók hossza 152 m, szélessége 28 m volt, 25 000 lóerős gőzturbinás gépeikkel 20 csomós (37 km/h) legnagyobb sebességet tudtak elérni. Páncélzatuk maximális vastagsága 280 mm volt, fegyverzetük 12 db 30,5 cm-es, 12 db 15 cm-es és 18 db 7 cm-es ágyúból, valamint 4 torpedóvetőből állt. A Popper által készített terv legnagyobb hiányossága az volt, hogy az úgynevezett torpedófal csak 2,5 méterre húzódott a hajó oldalától a németek által javasolt 4 méter helyett.
Az első két egység gerincét 1910 júliusában, illetve szeptemberében fektették le a trieszti STT gyárban. A harmadik osztrák építésű egység gerincfektetésére a költségek hivatalos megszavazása után, 1912 januárjában került sor. E hajók a gerincfektetés sorrendjében a Viribus Unitis, Tegetthoff és Prinz Eugen nevet kapták, és 1912 októberében, 1913 júliusában és 1914 júliusában álltak szolgálatba.
A magyar dreadnought: a Szent István csatahajó
A magyar politikai vezetés az 1890-es évektől kezdte követelni, hogy a haditengerészet ipari megrendeléseit a magyar befizetések (kvóta, 34-36 százalék) arányában tegye meg Magyarországon. E politikai küzdelem eredményeként indult meg a Danubius újonnan létesített fiumei gyárában a magyar hadihajógyártás 1906–1907-ben. Montecuccoli 1906 novemberében titkárát, Koudelkát bízta meg azzal, hogy puhatolja ki, mit szólna a magyar politikai vezetés egy háromtagú dreadnoughtosztályhoz. Wekerle Sándor miniszterelnök kijelentette, hogy csak akkor támogatják a tervet, ha a megrendelések 1/3-át Magyarországon teszik meg. Kossuth Ferenc kereskedelemügyi miniszter ehhez hozzátette, hogy az egyik dreadnoughtnak Fiuméban, a Danubiusnál kell épülnie. A tárgyalás után Koudelka felkereste Montecuccolit budapesti hotelszobájában, aki állítólag az utóbbi hír hallatán a fejéhez kapott és így kiáltott fel: „Az a hajó sosem lesz kész!”. Koudelka – saját állítása szerint – azt javasolta, hogy emeljék négyre a dreadnoughtok számát, így a három osztrák építésű biztosan el fog készülni.
A haditengerészet programjáról és a magyar építésű csatahajóról Szterényi József kereskedelemügyi államtitkárnak sikerült megállapodnia a haditengerészet vezetésével 1909 júliusában. A koalíciós kormány bukása miatt a költségek megszavazására végül csak 1911 kora tavaszán kerülhetett sor. A várható rendelések volumene miatt a Danubius ekkor fuzionált a Ganz gépgyárral, és ezzel Magyarország legnagyobb ipari komplexuma jött létre. 1911 áprilisában a haditengerészet megkötötte a szerződést a magyar hajógyárral a VII. számú csatahajó építésére.
A VII. számú csatahajó gerincét 1912. január 29-én fektették le Fiumében. Az építés már ekkor igen lassan haladt, ugyanis míg a szintén 1912 januárjában megkezdett Prinz Eugent novemberben vízre bocsátották, a magyar hajó esetében erre csak 1914 januárjában került sor. 1913 áprilisában merült fel a névadás kérdése. A haditengerészet ekkor a következő neveket terjesztette fel Ferenc Ferdinánd trónörökösnek, a flotta nagy patrónusának: Corvin Mátyás, Szent István, Hunyadi és Erzsébet királyné. A trónörökös azt üzente vissza, hogy az első és az utolsó név a magyar szeparatizmus alá adna lovat, de a másik kettőt sem támogatta. Egy ízben közölte Anton Haus tengernaggyal, a haditengerészet új parancsnokával, hogy a Laudon nevet szánja a hajónak. Végül Ferenc József megnyugtatta Haust, hogy a magyar hajó magyar nevet fog kapni, és júniusban a Szent István nevet hagyta jóvá.
A Szent István csatahajót 1914. január 17-én bocsátották vízre. Az esemény során egy halálos baleset is történt, és a babonás tengerészek később ezt a balesetet okolták a hajó pusztulásáért. Az első világháború kitörését követően a csatahajót a polai Arzenálba vontatták, és építését ott fejezték be 1915 őszén, majd a haditengerészet hivatalosan 1915. november 17-én állította szolgálatba Edmund Grassberger sorhajókapitány parancsnoksága alatt. A magyar építésű csatahajó kazánjai és turbinái típusában, valamint a kéményei körül a parancsnoki híd magasságában lévő fényszóróplatformjával tért el Triesztben épült testvéreitől.
A Szent István a szolgálatba állítását követő két és fél évben csak rövid lőgyakorlatokra hagyta el a polai flottabázist. Az 1918. februári cattarói lázadás leverését követően az uralkodó, IV. Károly ellentengernaggyá léptette elő Horthy Miklós sorhajókapitányt és kinevezte flottaparancsnoknak. Parancsnokságának legjelentősebb akciójára, a Korfu hadműveletre 1918. június 8-11-én került volna sor. A hadművelet célja az otrantói zár elleni támadás volt oly módon, hogy a kifutó antanterőket csatahajók ágyúi elé csalják. Ezért a hadműveletben hét csatahajó vett volna részt, köztük a négy dreadnought. A hadműveletet Horthy személyesen vezényelte a Viribus Unitisról.
A Horthy vezette kötelék június 8-án hagyta el Polát. Másnap este futott ki a Szent István és a Tegetthoff a biztosító torpedónaszádokkal, Heinrich Seitz sorhajókapitány, a Szent István parancsnokának vezetésével. A kötelék már eleve késve futott ki, majd menet közben további késedelmet szenvedtek. 10-én hajnali három után az osztrák–magyar hajók Premuda szigetének magasságában összefutottak az ekkor már legendás hírű Luigi Rizzo korvettkapitány vezette két olasz torpedóvető motorcsónakkal. Rizzo támadást vezényelt, és 3:30-kor mindkét torpedójával eltalálta a Szent Istvánt, majd sértetlenül elmenekült.
A német adatok figyelembevétele nélkül tervezett torpedóvédelem nem védte meg a hajót. A víz hamar elöntötte az egyik kazánházat és az egyik gépházat, valamint a szénraktárak egy részét. A sérült hajót a Tegetthoff megpróbálta vontába venni, hogy a közeli sekély vízben partra futtassák, de mire a vontatókábelt sikerült átjuttatni, a nagy dőlés miatt el is kellett vágni. Végül a két kazánházat elválasztó válaszfal átszakadt, majd 6:05-kor a csatahajó felborult és 6:12-kor elsüllyedt. A Szent Istvánon tartózkodó közel 1100 főből 89-en vesztették életüket. A hajó elsüllyesztésének hírére Horthy lefújta a Korfu-hadműveletet.
A Szent István csatahajó elsüllyesztésének dátuma, június 10. mind a mai napig az olasz haditengerészet napja. Az Adria mélyén pihenő csatahajó roncsát, mely mintegy negyven tengerész végső nyughelye, a horvát kormány hadisírrá minősítette.
