Döbbenetes erejűek a rendszerváltás idején készült dokumentumfilmek

Kivételes időszak a magyar dokumentumfilm történetében a nyolcvanas évek második fele és a kilencvenes évek eleje. A (puha) diktatúra végnapjainak tabudöntős évei ezek, amikor a 20. század történelmi traumáit, az addig meghamisított közelmúltat feltáró filmek komoly nézői és kritikai sikereket értek el, jelentősen hozzájárulva a rendszerváltozás szellemi előkészítéséhez.

Először dokumentumfilmekben lehetett látni-hallani az országnyomorító Rákosi-rendszer kitelepítéseiről (Gulyás Gyula, Gulyás János: Törvénysértés nélkül, 1987, Böszörményi Géza, Gyarmathy Lívia: Recsk 1950–1953 - Egy titkos kényszermunkatábor története), az ’56-os forradalom sortüzeiről (Erdélyi János, Zsimond Dezső: Vérrel és kötéllel), a szovjet lágerekbe hurcolt polgári lakosság szenvedéséről (Gulyás János, Gulyás Gyula: Málenkij robot , Sára Sándor: Magyar nők a Gulágon).

E „beszélő fejes” dokumentumfilmek erejét a túlélők visszaemlékezései adják, hőseik a történelem kárvallottjai, akik a több évtizedes kényszerű hallgatás után nemegyszer könnyeikkel küszködve idézik fel emlékeiket. Felbecsülhetetlen értéke az is e filmeknek, hogy az áldozatok mellett sikerült kamera elé állítani a diktatúra kiszolgálóit, így elsőként a dokumentumfilmesek vetik fel az egykori őrök, ávósok, tisztek felelősségét.

A politikai változásoknak ebben a rövid időszakában, a szocializmusból kifelé tartva, de még az új rendszer kiépülése előtt, a múlt feltárásnak lehetősége egybeesett az egykor hatalmat képviselők önigazolási vágyával.

„Gúzsbakötés nem volt”

Recsk, 1950–1953

A kommunizmus bűneinek leleplezéséhez jelentősen hozzájárultak a kényszermunkatáborok működését feltáró dokumentumfilmek, hiszen az internáló- és munkatáborokról azelőtt majd’ negyven évig nem lehetett nyilvánosan beszélni. Ezt a hallgatást törte meg többek között a Recsk 1950–1953, ami a Rákosi-rendszer legkegyetlenebb helyéről adott átfogó képet.

A Kádár-rendszer utolsó évében a nagyközönség Gyarmathy Lívia és Böszörményi Géza alkotópáros munkájából ismerhette meg a szovjet Gulag-lágerek mintájára működtetett, az Államvédelmi Hatósághoz tartozó munkatábort, a rabok teljes kiszolgáltatottságát, az ávósok kegyetlenkedéseit. Böszörményi Géza számára a Recsk-film személyes ügy, ugyanis 1950 és 1953 között ő is e büntetőtáborban raboskodott. Az interjúkat a nyolcvanas évek második felében készítették, amikor egyre szabadabban lehetett beszélni a kommunizmus visszaéléseiről, mégis, az alkotókat többször névtelen telefonálók fenyegették meg, munkájukat nyomon követték a hatóságok.

A film elsősorban a volt rabok elbeszéléseiből építkezik, azonban az alkotók megszólaltatták a másik oldal, az „elnyomók” képviselőit is. Recsk a külvilágtól elzárva működött, ahol az őrök élet és halál urai voltak, gyakran verték, éheztették a fogvatartottakat.

A kamera előtt a volt őrök és operatív tisztek önigazolást keresve leggyakrabban így magyarázzák tetteiket: „Én végső soron parancsot teljesítettem”, de van, aki egyszerűen csak letagadja a visszaéléseket. Az interjúkat készítő Gyarmathy Lívia kitartóan faggatja egyiküket: „Volt gúzsbakötés?”, „Nem volt”, hangzik a válasz, s mikor sokadszorra teszi fel a rendező ugyanazt a kérdést, „volt gúzsbakötés?”, az egykori őr kifakad, és arrogáns támadással hárítja a felelősséget a rendszerre: „Persze hogy volt gúzsbakötés, ez a fogolytáborok sajátja.”

„Helytállásként értékelik”

Dudás István, Mosonmagyaróvár, 1956

Az 1989-ben készült Vérrel és kötéllel az 1956-os mosonmagyaróvári sortűz körülményeit rekonstruálta – 33 év után elsőként. Október 26-án mintegy ezer tüntető vonult végig a városon, azt követelve, hogy távolítsák el a vörös csillagot a középületekről. Mikor a laktanya elé értek, a fegyvertelen tömegre sortüzet nyitottak és kézigránátot dobtak. A több mint ötven halálos áldozat között középiskolások és nők is voltak; közel százan megsebesültek. A tömeg később a határőröket lefegyverezte, a népharagnak három tiszt esett áldozatul.

Erdélyi János és Zsigmond Dezső rendezők rendkívüli érdeme, hogy megszólaltatták mindkét oldal szemtanúit: akikre lőttek, és akik lőttek, az áldozatok családtagjait és a tűzparancsért felelős tiszteket. Az alkotók megörökítették az 1989 júniusában rendezett gyűlést, ahol találkoztak a tűzparancsot esetleg kiadó Dudás István, valamint az őt felelősségre vonó túlélők és hozzátartozók. Miközben az érintettek érzelmeiket nem tudták magukban tartani, egyetlen ember maradt higgadt, már-már provokálóan nyugodt: Dudás, az egykori laktanyaparancsnok. Az akkor már évek óta magas nyugdíját élvező katonatiszt túlzó udvariassága áll szemben a mosonmagyaróváriak indulatával. A rendezők mindkét oldalt meghallgatva tárják fel az eseményeket, és az ellentmondó vallomások miatt a katasztrófát előidézők felelőssége tisztázatlan maradt.

Dudás István a filmben mindvégig úgy nyilatkozik, mint aki helyesen cselekedett, sőt büszkén meséli, hogy szívesen tett eleget, ha meghívták középiskolákba, hogy beszéljen az ’56-os „ellenforradalomról”. Önigazolását minden bizonnyal segítette, hogy „helytállását” a Kádár-rendszer is elismerte: kitüntette és magas rangra emelte.

A mosonmagyaróvári sortűz ügyében a jogi igazságszolgáltatásra a Vérrel és kötéllel után még tíz évet kellett várni. 2001-ben a bíróság megállapította, hogy Dudás nem adott tűzparancsot 1956. október 26-án, ugyanakkor felelőssége volt a sortűz előidézésében. Az egykori laktanyaparancsnokot, nyugalmazott határőr ezredest emberiség elleni bűntett elkövetése miatt ítélték három év szabadságvesztésre, ami közkegyelem miatt nem volt végrehajtható.

„A rendszer csinálta, nem én”

Piroska, kistarcsai internálótábor

Almási Tamás filmjének köszönhetően Piroska lett az ország egyik legismertebb ávósa. Az 1991-ben bemutatott Ítéletlenül a kistarcsai internálótáborban ártatlanul raboskodó nőkről szól. A legkülönfélébb társadalmi helyzetűek érkeztek ide az ötvenes évek elején: volt közöttük grófkisasszony (Esterházy Mónika), Szálasi Ferenc felesége (Lucz Gizella), színésznő (Dévay Camilla), író, „kulák”, meggyőződéses kommunista; sokszínű társaságot kényszerített a diktatúra egy cellába. A volt foglyok most az egykori börtönben találkoztak, itt elevenítették fel a közösen töltött börtönéveket.

Almási Tamás megszervezte, hogy a hajdani rabok és börtönőrük 37 év után találkozzanak: a film csúcspontja Piroska „őrszemes” megérkezése. Mikor a volt foglár, a parasztlányból ávóssá lett Piroska belép a priccseken beszélgető asszonyokhoz, megdermed a levegő, mindenki elhallgat. A múltban szerzett sérelmek hosszan, akár egy életen át tartó hatását jól mutatja, hogy a találkozásra Almási mentőt kért, hiszen kiszámíthatatlan volt, hogy a traumatikus emlékek felidézése az idős asszonyoknál milyen következményekkel jár.

A hajdani internáltak eltérő módon kezelték a helyzetet, többen a Piroskától elszenvedett megaláztatásokat sorolták, mások megengedőbbek voltak. A film forgatásának idején már régóta nyugdíjas éveit élvező Piroska rendületlenül szépítette ávós múltját és a kistarcsai börtön mindennapjait. A múltban elkövetett tetteiért nem vállalta a felelősséget: „A rendszer csinálta, nem én.” Mikor az egyik internált megbocsátása jeléül kezet nyújt Piroskának, ő ezen felbátorodva barátkozni próbál „Adj egy puszit!” – „Azt azért nem”, hangzik a válasz, jelezve, a határvonalat a diktatúra áldozatai és kiszolgálói között világosan meg kell húzni. A megbocsátás nem a szerepek összemosását jelenti, hanem az együttélés lehetőségét közös múltunkkal.

„A magam lelkiismeretét rendbe tettem”

Dr. Sárközy Endre vérbíró

A  „… hol zsarnokság van…” (Egy bíró visszaemlékezései) című filmben – szintén Gyarmathy Lívia és Böszörményi Géza alkotása – egyetlen személy beszél a Rákosi-diktatúra igazságszolgáltatásának mechanizmusáról: Sárközy Endre, aki 1949 és 1956 között volt bíró és hozott halálos ítéleteket is.

Az 1989-ben készült dokumentumfilmben egy órán keresztül részletesen ismerteti a folyamatot, amelynek eredménye a koncepciós perekben homályos és hamis vádak alapján hozott halálos ítélet, de arról is beszámol, milyen volt végignézni a kivégzést. Arra nem emlékszik, hány embert juttatott bitófára – s mi nézőként pontosan tudjuk: inkább nem akar emlékezni. 1956 decemberében pálfordulás következett be életében: a forradalom utáni megtorlásban már nem akart részt venni. Amikor kapott egy listát tizennégy névvel, akiket ki kellett volna végeztetni, önként mondott le az igazságügyi miniszter katonai helyettese pozícióról, majd segédmunkásként dolgozott.

A film bemutatása után Sárközy nem járult hozzá a további vetítésekhez, így a film csak húsz év múltán került ismét nyilvánosságra. Halála előtt egy évvel még egyszer vállalta a kamera előtti vallomást: Skrabski Fruzsina és Novák Tamás beszélgetett vele a kivégzésekről és a lelkiismeretéről. Míg 1989-ban azt mondta a múltját értékelve, „a magam lelkiismeretét rendbe tettem”, addig 2010-ben utolsó mondataiban a magyar nemzettől kért bocsánatot tetteiért.