A tuberkulózist vámpírok terjesztik – legalábbis a középkorban így hitték

A tüdőt támadó baktériumfertőzés hazánkban is dúlt: 1901-ben a halálesetek huszonöt százalékáért volt felelős. Bár létezik rá gyógyszer, a mai napig kétmilliárd fertőzöttet tartanak számon a világon, főleg Ázsiában és Afrikában (ez nem azt jelenti, hogy ugyanennyien szenvednek is a tünetektől: kilencven százalékuk látens tbc-ben szenved). Alapvetően minél rosszabbak az adott népesség életkörülményei, minél kevesebb lehetőség van egészséges táplálkozásra és megfelelő immunvédelem kialakítására, annál nagyobb eséllyel támad a tbc, amit nem véletlenül neveznek a nyomor betegségének. Már a történelem előtti időkben is velünk volt, időszámításunk előtt is okozott járványokat, ráadásul nemcsak mi, emberek terjeszthetjük egymás között, de vadállatoktól is elkaphatjuk. Ezt azonban a középkorban még nem tudták. Szerte a világon születtek mai szemmel teljesen képtelen elméletek: az amerikaiak például azt hitték, hogy vámpírok vagy élőhalottak állnak a kór mögött. 

Ki a felelős?

Több mint kétszáz évvel a salemi boszorkányperek után az 1800-as évekbeli Új-Angliában (Észak-Amerika észak-keleti részén) újabb hisztéria ütötte fel a fejét. Hiába fedezte fel 1020-ban Avicenna, hogy a fertőzésben a talaj és a víz is részt vesz, hiába ajánlotta a karantént a járvány terjedésének megelőzéseként, hiába írta le 1689-ben dr. Richard Morton, hogy a tbc a beteg tüdejében gümők keletkezését okozza, hiába nyílt 1859-ben szanatórium a betegeknek és fedezte fel a betegség baktériumát Robert Koch német orvos 1882-ben, az új-angolok nem hittek ezeknek a „tudományos halandzsáknak”. Miután Rhode Island, Connecticut és Vermont térségében is egész családokat irtott ki a gümőkór, érthető, hogy félelemmel tekintettek a betegségre. Nemcsak a halálos áldozatok magas száma volt rémisztő, de haláltusájuk is: a betegek lefogytak, vért köhögtek, bőrük hamuszínűvé vált, és néha lassan haltak meg, szinte úgy, mintha „valami” elszívná az életerejüket.

Halottak járnak vissza az élőkön lakmározni

Megbízható és részletes orvosi magyarázat híján a falusiak maguk kerestek okot és nevesítették az ellenséget. Úgy vélték, hogy a tbc-ben meghalt betegek még egészséges családtagjaikra vadásznak.  Annak érdekében, hogy ezt megelőzzék, a kétségbeesett emberek kihantolták azokat, akik a betegség miatt hunytak el, és megelőzésképp különböző rituálékat hajtottak rajtuk végre. A belső szervek elégetése például igen elterjedt vámpírmegelőző kezelésnek számított. 

Az apa hantoltatta ki a családot, hogy unokáját mentse

Egy ilyen exhumálást hajtottak végre 1892-ben is a Rhode Island-i Exeterben található Chestnut Hill temetőben. A helyiek lapátokkal és csákányokkal felszerelkezve bontották meg Mary Brown és mellette fekvő két lánya, a 20 éves Mary Olive és a 19 éves Mercy Lena sírját. Mindegyikük a titokzatos sorvadásos betegségben hunyt el. Bár az orvosok úgy vélték, tudják a halál okát, a helyieknek – köztük Mary férjének, George Brownnak – volt egy másik elméletük. Mercy Lena fia, Edwin ugyanis az anyja halála után betegedett meg. George annak érdekében, hogy unokáját megmentse, engedélyt adott arra, hogy felesége és lányai sírját kinyissák. Amint előkerültek a holttestek, jól látszott, hogy Mary Brown és Mary Olive teste rothadásnak indult. Mercy Lane-é viszont a több hónapnyi kriptalét ellenére kifejezetten jó állapotúnak tűnt: haja, körme tovább nőtt, bőréből még vér jött, amikor megszúrták. Ezekből a jelekből mindenki számára nyilvánvalóvá vált, hogy Mercy Lane vámpír.

A tragédiákat nem tudták megelőzni

A helyiekkel tartó falusi orvos mondhatott amit csak akart a hideg angol időjárás konzerváló hatásairól, az emberek már levonták a következtetéseiket. Pánikba esve emelték ki a lány testéből a szívét, majd égették el egy közeli sziklán. Úgy vélték, jó ötlet ennek hamujából Edwinnek is adni – nos, tévedtek. A fiú néhány hónap múlva meghalt.

Ez a fajta exhumálás csak egy volt a sok közül a vámpírok főhadiszállásának tartott Rhode Islanden. A hisztéria terjedéséhez nagyban hozzájárult Bram Stoker is, aki ezeket az időket kihasználva adta ki Drakula című regényét 1897-ben. Az általa megformált vámpíralak egyfajta szellem volt, amely emberi testet öltve s kiszállva sírjából az élők vérére szomjazik. Az amerikaiak tébécéterjesztő vámpírja emellett arról volt felismerhető, hogy az eltemetett holttest nem bomlott olyan gyorsan, mint a többi, még vért találtak a szervei körül. Az új-angolok hite szerint azért volt ilyen jó állapotban, mert folyamatosan szívta el az életerőt életben lévő családtagjaitól, így akarván megbüntetni őket anélkül, hogy sírjukat elhagyná. Mivel a tbc sorvadással járt, ez kiváló magyarázatot szolgáltatott arra, hogy az elhunytak még élő rokonai miért lesznek rosszul és miért mutatkoznak rajtuk az erőtlenség, majd a betegség tünetei. 

Könnyű lenne csupán az amerikaiakat vádolni a vámpíros történetek balga hitével, ám az elmélet több más országban is felütötte a fejét, sőt: eleve Európából került Amerikába. Egy 1784-es levél tanúsága szerint Kelet-Európából és Németországból érkező utazó „gyógyítók” terjesztették a vámpíros elméletet szerte a világon, arra kényszerítve az embereket, hogy hantolják ki elvesztett családtagjaikat. Az új-angliai halottégetési szokások ettől az 1784-es dátumtól kezdődtek, és legalább 1892-ig fenn is maradtak a városi hatóságok és a papság jóváhagyásával. 

Ha nincs lába, nem tud kiszállni a sírból

Minden amerikai államnak megvolt a maga különös szertartása. Massachusetts és Maine lakossága csupán kihantolta a tébécés halottakat, majd egyszerűen átfordították őket a másik oldalukra. Rhode Island, Connecticut és Vermont területén a szívet és májat kiemelték a testből, majd rituálisan elégették. 1990-ben archeológusok fedeztek fel több olyan sírt a connecticuti Griswoldban, amelynek lakói tuberkulózisban hunytak el. Láthatóan újrahantolták őket úgy, hogy a csontokat kereszt alakban rendezték a koponya alá. Ennél is szokatlanabb volt a Jewett City Vampires néven elhíresült eset. Azoknál a halottaknál, ahol már csak a csontok maradtak a sírban, úgy próbálták meg a vámpír mozgását akadályozni, hogy a lábcsontokat kiszedték a helyükről, és a testre fektették. 

Ám amint Robert Koch felfedezte a tébécét okozó baktériumot, és 1906-ban kifejlesztették az első BCG-oltást, ezek a hiedelmek szép lassan eltűntek. 1921-től kezdődött az emberek tuberkulózis elleni oltása, először Franciaországban, majd a második világháborút követően szerte a világban.

A koronavírus befolyásolja a tbc terjedését

Az ENSZ tagállamai 2015-ben már arra kötelezték el magukat, hogy 2030-ra véget vetnek az évi 1,5 millió ember halálát okozó tuberkulózisjárványoknak. A koronavírus azonban ebbe is belerondított. Az ENSZ tuberkulózis elleni küzdelemmel foglalkozó szervezete, a Stop TB Partnership jelentése szerint 2020 és 2025 között 6,3 millióval többen fertőződhetnek meg a gümőkórral, és majd’ 1,5 millióval többen is halhatnak bele. Ennek fő oka az, hogy a betegek nem jutnak el az orvosig a koronavírus miatt létrehozott lezárások és az egészségügy csökkent kapacitása miatt, így nem is diagnosztizálják és kezelik őket, ezáltal pedig gyanútlanul tovább fertőznek (a betegség zömében cseppfertőzéssel, illetve fertőzött étel-ital, tű, illetve szexuális kapcsolat útján terjed). Magyarországon kötelező a BCG-oltás, és 14 éves korban történik egy ellenőrzés is, így védve vagyunk a betegség ellen, más országok azonban nem ilyen szerencsések. Esetükben azzal is számolni kell, hogy vadállatoktól is elkaphatják a kórokozót, amelyek életterük csökkentése és az illegális állatkereskedelem miatt egyre közelebb kerülnek az emberekhez.