Csányi Vilmos: A kutyád a rítusokból tudja, hogy szereted

Ma Magyarországon 300 ezer kutyának nincs gazdája. Sokukról menhelyeken gondoskodnak, és több mint 10 000 kutya az egész életét itt éli le (Köszi az infót, Cofidis Kutyaszemmel!). Úgy tűnik, az emberek tartanak a menhelyi kutyáktól, félnek őket örökbe fogadni, a felmérések szerint vadnak, kiszámíthatatlannak hiszik őket. De vajon jogos a félelmük? Vajon ezeknek a kutyáknak a múltja, az, hogy elhagyták, esetleg bántották őket, negatívan befolyásolja a viselkedésüket? Tényleg nehezebb az élet egy menhelyi kutyával? 

Ilyen és ehhez hasonló kérdések kavarogtak a fejünkben, amikor egy napsütéses őszi napon megérkeztünk Csányi Vilmos professzor balatonalmádi otthonához. A biológus, biokémikus, etológus, egyetemi tanár több mint fél évszázados tudományos munkássága során rengeteget foglalkozott a kutyák viselkedésével, számos könyve jelent meg a témában, így nincs senki, aki nála jobban tudhatná a választ a kérdéseinkre. A kertkapuban lelkiismeretes házőrzőként, de érdeklődő tekintettel fogadott minket a hófehér, bolyhos bundájú Janka, a professzor pumi-husky hibrid kutyája, aki a verandán folytatott beszélgetésünk alatt rendszeresen felbukkant egy-egy rövid simogatásra. Mi mindeközben igyekeztünk minél jobban megérteni a menhelyi kutyák életét. 

Vajon mi van a kutyák fejében az addigi életükről? A múltjuk megmarad az emlékeikben? 

Olyan kérdéseket feszeget, amikre tudományos kísérleteket kellene végezni, hogy érdemben lehessen válaszolni. Most a tudománytól eltekintve, amit erről tudni lehet, az az, hogy a kutyák nagyon jól emlékeznek. Egy 10 éves kutya még a kölyökkorában lévő eseményekre, személyekre is valószínűleg emlékszik, ezek közül kiemelkednek a traumák és a nagyon jó események. Ezekre részletesebben és nagyon jól emlékszik. Olyan, mint egy 2-3 éves kisgyerek emlékezete, az is nagyon pontos. 

A 2-3 éves kisgyerekeknél az érzelmek szintjén maradnak meg az emlékek. 

A kutyáknál is.

Akkor a kutyáknak is testi reakciókban, benyomásokban raktározódik a múlt? 

Természetesen. Még jobban is, mint a gyerekeknél, hiszen egy 3 éves gyerek már beszélhet, akkor pedig egy racionális világ ereszkedik az érzelmekre. Ez a kutyáknál – ha beilleszkednek valahova – szintén megtörténik, de nem olyan erősen, és kevésbé nyomják el az érzelmeket, mint az embernél. Tehát dominálnak az érzelmek, ez természetes. 

Akkor ez azt is jelenti, hogy a kutyáknál egy korai trauma teljesen meghatározza a működést a későbbiekben is, vagy ezek felülírhatóak? 

Hát, nem törölhetők el, mondjuk így. Nyilván egy traumatizált kutyát meg lehet vigasztalni, újra kezessé lehet tenni sok-sok szeretettel, simogatással. Ez nagy erőfeszítés, de még ez sem jelenti azt, hogy elfelejtette volna a történteket, és olyan lesz, mint egy olyan kutya, amelyikkel ez nem történt meg. De hát ez az embernél is így van. A túljutás valamin, a felejtés és a meg nem történés három teljesen különböző dolog, és most a túljutásról beszélünk. 

Azért is érdekelt ez nagyon, mert sok helyen lehet olvasni, hogy a kutyák a jelenben élnek, sokkal inkább, mint az ember, és így kevésbé rágódnak, szoronganak, tervezgetnek. Ezek abszolút emberi sajátosságok, ebből pedig az következne, hogy egy kutya könnyebben épül fel abból is, ha valami rossz dolog történik vele.

Ez igaz, de finomítva. Az ember is a jelenben él. Az ember is azt szeretné, hogy most legyen minden úgy, ahogy gondolja, és minden most legyen jó. Csak az embernél az érzelmek mellett a ráció is működik. Nem nagyon, kicsit. Ez ugye képessé teszi arra, hogy a jelenben működő ingerektől ellépjen, és képes legyen a jövőbe vagy a múltba visszatekinteni. Ha egy kutyának azt mondom, hogy cica, akkor minden kutya izgatottan keresi a cicát, mert ez egy nagyon erős inger, nem tud nem törődni vele. Ehhez olyan tulajdonság kellene, hogy a pillanatnyi érzelmeket – amiket ez a szó kivált – teljesen el tudja nyomni. Nincs itt, nem foglalkozom vele, csak beszélgetek róla. Ez egy absztrakció, amit aztán ki tudok vetíteni múltba, jövőbe. Ez a képessége a kutyáknak nagyon gyenge, de ez nem azt jelenti, hogy a múltjuk nem befolyásolja a pillanatnyi gondolkodásukat, csak más intenzitással működnek a pillanatnyi benyomások, inputok, érzelmek, mint az embernél. Ezért azt látjuk, hogy nem lehet velük a múltról és a jövőről beszélgetni, de bizonyos esetekben elfogadják ezeket. A legtöbb kutyás tapasztalja azt, hogy a ha…, akkor… összefüggést a kutyák megértik. Ha a kutya jön, hogy menjünk el sétálni, és azt mondom, hogy akkor megyünk el, ha jön az Évi, akkor ezt megérti, eloldalog, és amikor jön az Évi, akkor lelkesen nekem ugrál, hogy menjünk már, mert erről volt szó. El szeretne menni, de ez a kívánsága gátlást kap azzal, hogy odakötöm egy jövőbeli eseményhez – és ezt a kutya megérti. Tehát ez nem olyan egyszerű, hogy a kutyák csak a jelenben élnek. 

Az embernél van az érzelmi ismerősségnek egyfajta gravitációja: keresi az érzelmileg ismerős helyzeteket. Ha pedig ez egy korai trauma, akkor sokszor ehhez hasonló helyzeteket keres felnőtt korában is. Ez egy pszichológiai törvényszerűség. Ez a kutyáknál jellemző lehet-e? Megjelenhet-e bármilyen formában? 

Erre adat kellene. Ilyen adatok nincsenek. 

Úgy képzelem ezt el, hogy, mondjuk, egy kutya, akit kitettek az utcára, azt tapasztalta meg, hogy ő nem kell…

Embernyelven fogalmaz. Mi az, hogy nem kell? Az egy absztrakció. Az, hogy én nem kellek valakinek, azt én érzelmi és egyéb inputok alapján absztrakt szinten fogalmazom meg. A kutya nem képes ilyen absztrakcióra.

Kilökik, aztán várja, hogy elvigyék. Van egy kötődése – egy rendkívül erős kötődése –, van emléke arról, hogy eddig feltehetően szerető családban volt, és most teljesen felfoghatatlan, érthetetlen módon mindez eltűnt, és ő hiába vár. Ez néhány napig tart, aztán apátia, depresszió következik, attól függ, mi lesz a története. Ha bekerül egy kutyamenhelyre, akkor egy fiatal kutya aránylag könnyen alkalmazkodik az adott helyzethez, egy idősebb kutya kevésbé. Én nagyon nem szeretek kutyamenhelyre járni, bár néha szakmai okokból kell, mert borzalmas nézni a régóta ott lévő kutyákat, akik mély depresszióban vannak, és már semmilyen kontaktust nem keresnek. És vannak a frissen bekerültek, akik meg rohannak oda a rácshoz, és várják, hogy valaki elvigye őket. Erre csináltunk annak idején kísérleteket: ha valaki egy még aktív kutyát 10 percre elvisz sétálni, és egy hét múlva visszatér másik négy emberrel, akkor az a kutya azt az embert fogja választani, aki egy hete 10 percet sétáltatta, és úgy gondolja, hogy ezzel valamilyen kapcsolata van. Pedig csak egyszer 10 percet találkoztak. 

Mennyire hasonlít kutya és az ember kötődése? Vannak erre vonatkozó kutatások? 

A gyerekek kötődését Mary Ainsworth módszerével lehet mérni, ezt használják mindenhol a világon. Ez egy ötlépéses teszt, amit videóra vesznek. Ismeretlen helyre, játékok közé viszi az anya a gyereket, öt percet ott vannak, aztán jön egy idegen, öt percet beszélgetnek, az anya elmegy, az idegen egyedül marad a gyerekkel, aztán öt perc múlva elmegy az idegen, visszajön az anya, és megint öt percig játszanak. Abból, hogy ezekben a helyzetekben hogyan viselkedik a gyerek, egész precízen meg lehet jósolni a kötődést. Van, aki az idegennel felveszi a kontaktust, van, aki nem, hanem áll az ajtónál, és várja az anyját. Ha visszajön az anya, van, aki örül, van, aki püföli, hogy miért ment el. Tehát nagyon sok variáns van. Ha az öt perceket analizálja az ember egy adott kód szerint, akkor pontosan meg lehet mondani a kötődéstípust. 

Mi is ezt a módszert használtuk a kutyáknál. Kiderült, hogy a kutyák ilyen szempontból pontosan olyanok, mint a gyerekek: egy jól kezelt kutya, ha elhagyják a kötődését követően, az összes olyan tünetet mutatja, mint egy otthagyott gyerek. És itt jön a tudomány: az embernél és a kutyánál a kötődés reverzibilis, ami azt jelenti, hogy ha megszakad a dolog, mert odaadják, kidobják, akkor egy idő után újra tud kötődni ugyanolyan erősen, mint korábban. Az embernél a nővérhez, apához, nagymamához, idegenhez, a kutyánál az új gazdához. Ha egy kötődésben megszakított gyereket újra elkezdenek tisztességesen gondozni, akkor kialakul egy új kötődés. A csimpánzoknál, ha az anya eltűnik, akkor a kis csimpánz nem tud kötődni senkihez. A nővérek néha próbálják átvenni a vadonban, cipelik egy darabig, de nem fogad el élelmet, depressziós lesz, és néhány nap alatt elpusztul. 

A reverzibilis kötődés emberspecifikus tulajdonság, és az az értelme, hogy a megszületett gyerek nemcsak az anyának fontos evolúciós szempontól, hanem az egész közösségnek is. Ez a tulajdonság az emberen kívül csak a kutyánál van jelen. 

A kutya az embernél jobban, gyorsabban felépül egy ilyen kötődési sérülésből?

Attól függ, ki foglalkozik vele. Ez nem olyan, hogy kiveszem a kutyát, aztán reggel elmegyek, majd este adok neki enni. Esetleg tíz percre leviszem sétálni, aztán kötődni fog. A kutyák nagyon tudják, hogy érzelmi szempontból mi történik velük. Janka például egy nagyon tartózkodó kutya, nem egy odabújós valaki, de a legkülönbözőbb apró dolgokért megsértődik. Ilyenkor egy-két napig nem áll velem szóba. Ha úgy fekszik a kosarában, hogy a feje befelé néz, akkor minden rendben, ha megsértődik, akkor úgy fekszik, hogy a másik irányba néz. Ilyenkor mindig kérdezzük egymást, hogy mi volt: veled volt valami probléma? És akkor mindig kiderül, hogy valamit nem engedtünk meg, vagy rászóltunk, és ő úgy gondolta, hogy nem jogos. A gyerekek ilyenkor sírnak, és lehet tudni, hogy baj van, ő meg csak magában emésztődik, elfordul.

Ebben nagyon különböznek a kutyák, ugye? Abban, hogy ki mennyire sértődős.

Igen, ez fajtától is nagyon függ, meg a kutyának is van személyisége, amiben a genetika legalább 70 százalék, de az is nagyon fontos, hogy mi történt vele élete során.

Ha valaki úgy dönt, hogy menhelyről fogadna örökbe kutyát, mit javasolna? Mi az, amire nagyon oda kell figyelni? 

Én nagyon melegen javaslom mindenkinek, hogy fogadjon örökbe kutyát menhelyről, mert a kutyák rendkívül hálásak, hogy megszabadulhatnak onnan. Ezeket a kutyákat nem kell megtanítani a szobatisztaságra meg egyéb dolgokra, tehát rendszerint házban, lakásban történő életre már kiképzett kutyát kapnak, aki nagyon örül, hogy végre van egy új gazdája, és tényleg nagyon gyorsan kötődik, ha megfelelő szeretettel, odafigyeléssel bánnak vele. Azt azonban fontos tudni, hogy ahogy az embernél, úgy a kutyánál is a rítusok nagyon fontosak. A kutya abból tudja, hogy őt szeretik, vele törődnek, hogy bizonyos rítusokat betartunk. Ugyanabban az időben kapja az ennivalót, ugyanakkor visszük sétálni, ugyanakkor történnek a különböző játékok. Ezek fontosak a kutyáknak. Ez persze nem azt jelenti, hogy élete végéig nem lehet negyedórával később levinni. A rítus rugalmas dolog, érzelemhez kötött viselkedésmintázat. Hozza a pórázt, ráteszem, elindulunk: ennek sok eleme van, amiket a kutya tud kommunikációra használni. Például amikor egyszer idegen helyen voltunk, a kutya nagyon szeretett volna menni, és hozta a pórázt, amivel jelezte, hogy na, induljunk. 

A legprimitívebb nyelvi struktúra is egy rítus struktúrája, mert annak vannak elemei, azok van, hogy cserélhetők, változtathatók, az egész felejthető és jelent valamit. A végrehajtás egyben az értelmet is fedi, és jelezni is tudok vele. 

Nagyon fontos a kutyának, hogy bekerüljön egy rituálisan állandó környezetbe. Tehát ne az történjen, hogy az első két nap imádják a kutyát, aztán meg azon vitatkoznak, hogy ki vigye le, mert senki se akarja. Ezt a kutya megérzi. Ha valaki választ egy kutyát, és azért veszi ki, hogy törődjön vele, akkor megkapja azt a szeretet, kötődést, amit nyújt. Annyit kap, amennyit ő tud nyújtani.

Van, akinek egyáltalán nem való kutya? 

Akit nem érdekel egy kutya, aki nem lát benne partnert, aki nem beszél hozzá. Annak nem való. Az, hogy elmondhassa, hogy van egy ilyen vagy olyan kutyája, az nem érv. Az vegyen ki magának kutyát a menhelyről, akinek szüksége van rá. Ha be tudja illeszteni az életébe, ha van hely a játéknak, szeretetnek, sétának, akkor igen, ha nem, akkor minden tiszteletem mellett ne vegyen magához kutyát.