A jóságunkon múlik, hogy segítünk-e másoknak?

Az irgalmas szamaritánusról szóló történet az Újtestamentum egyik leghíresebb példázata, amellyel Jézus megvilágítja a felebaráti szeretet mibenlétét. A szamaritánus kifejezést a köznyelvben azóta is a nagylelkűség egyik szinonimájaként használjuk. Ezzel együtt tartja magát az a nézet is, hogy a jó emberek azok, akik segítenek másoknak, a rossz emberek pedig nem. Ám a szociálpszichológia szerint ennél jóval összetettebb kérdésről van szó.

Kik állnak meg segíteni? 

1973-ban a Princeton Egyetemen úttörő kísérletet végzett John M. Darley és Daniel Batson, amelyben 40 teológia szakos hallgató vett részt. A diákoknak azt mondták, hogy a kutatás a vallásos oktatásról és hivatásról szól. A vizsgálat első helyszínén egy kérdőívet kellett kitölteni, majd egy másik épületben az egyetemisták vagy egy semleges témáról, vagy pedig az irgalmas szamaritánus történetéről tartottak előadást. Menet közben azonban a tudósok beépített embere várta őket, aki a két épület között rongyos ruháiban feküdt az út szélén, szemmel láthatóan segítséget igénylő állapotban. Az egész kísérlet tulajdonképpen arról szólt, hogy a papnövendékek közül kik nyújtanak segítséget a rászorulónak. 

Ha sietünk valahová, kevésbé érezzük a felelősséget

A kísérletvezetők a vizsgált személyeket három csoportba osztották: voltak, akiknek nagyon, közepesen, illetve kevéssé kellett sietniük, hogy átérjenek az előadásra. A kutatók az eredmények értékelésekor azt találták, hogy csak a sietség mértéke állt szignifikáns kapcsolatban a segítségnyújtási hajlandósággal. Sem a hallgatók személyisége, sem pedig az előadás témája nem hatott arra, hogy megálltak-e a szenvedő mellett. 

Megdöbbentően kevesen segítettek

A nagy sietségben lévő személyek csupán 10 százaléka segített a bajba jutott emberen, míg ez az érték a közepesen sietők esetében 45, a nem sietők csoportjában pedig 63 százalék volt. Ez az arány meglehetősen szomorú, ha azt vesszük, hogy a kísérlet egy meglehetősen speciális (noha kevés számú) mintával dolgozott: olyan jövőbeni papokkal, akik az irgalmas szamaritánus példázatáról terveztek beszélni! Az persze előfordulhatott, hogy a résztvevők már a nyilvános szereplésükre koncentráltak, így nem jól mérték fel a helyzetet. Ugyanakkor az utólagos interjúkból az derült ki, hogy a személyek nagyon is tudatában voltak annak, hogy szükség lett volna a segítségükre. 

Mi határozza meg a viselkedésünket? 

A vizsgálat megmutatta, hogy helyzetbeli tényezők (például a sietség mértéke) gyakran erősebben hatnak a viselkedésünkre, mint személyiségbeli jellemzőink. A szituációban rejlő okok azonban rendszerint nem láthatók a kívülálló számára, így mások viselkedését hajlamosak vagyunk automatikusan a személyiségre visszavezetni. A leegyszerűsítő érvelés szerint – amelyet alapvető attribúciós hibának nevez a szakirodalom – azért teszel vagy nem teszel dolgokat, mert ilyen ember vagy. Ha nem segítesz, önző. Ha elkéstél, lusta. Ha elvesztetted az otthonodat, biztos nem szerettél dolgozni. Ezek persze téves feltételezések, a céljuk többnyire az, hogy energiát spóroljunk, illetve megóvjuk az igazságos világba vetett hitünket, amely szerint a jó emberekkel alapvetően jó dolgok történnek, hiszen rossz dolgok csak rossz emberekkel esnek meg. 

A hajléktalan emberek nem bűnözők

Bár a politikai diskurzusban egyre többet halljuk, hogy Magyarország keresztény ország, a döntéshozók megfeledkezni látszanak a felebaráti szeretet példázatáról: 2018-ban a kormány az Alaptörvény 7. módosításával alaptörvényi szintre emelte a közterületen való életvitelszerű tartózkodás tilalmát, ami súlyos lépés a hajléktalan emberek kriminalizációjában. A szabálysértési törvény vonatkozó részei kapcsán egy kaposvári, egy székesfehérvári és három budapesti bíró az Alkotmánybírósághoz fordult, de a testület nem találta alkotmányellenesnek a szóban forgó jogszabályokat. Az embertelen döntést követően tudni lehet olyan esetről, amikor hajléktalan embert őrizetbe vettek közterületen való életvitelszerű tartózkodás miatt. 

Érdekelnek más kísérletek? 

Tegyük fel, hogy minden reggel Budakalászról utazol HÉV-vel a Margit hídhoz. Álmoskásan lekecmeregsz a járműről, a peronon zsibbadt végtagokkal lépdelsz, mígnem döntési ponthoz érkezel: a mozgólépcsőn vagy a lépcsőn haladj tovább. Az emberek többsége rendre a kényelmesebb megoldást választja, hacsak a testmozgás élményét nem teszi valami igazán különlegessé. Tudd meg te is, hogyan lett a stockholmi Odenplan metrómegállóban hirtelen menő dolog a lépcsőzés.