Száz évvel ezelőtt, 1919 tavaszán nevezték ki Ferenczi Sándort (1873–1933) egyetemi tanárnak, így ő lett a világ első pszichoanalízis-professzora. Pozícióját részben annak köszönhette, hogy a 20. század elején rendkívül progresszívnek számító nézeteiről volt nevezetes: megvolt a véleménye a kor legnagyobb társadalmi problémáiról, ahogy arról is, miként lehetne ezeken a pszichoanalízis eszköztárával segíteni. Mennyire aktuálisak ezek a vélekedések napjaink Magyarországára vonatkoztatva? Erről kérdeztük prof. dr. Erős Ferenc szociálpszichológust.
A Körúti Szalon vendégeként nemrég a magyar pszichoanalitikus iskola megteremtőjének, Ferenczi Sándornak a munkásságáról beszélt. Mi volt Ferenczi társadalomszemléletének a magja, amiből kiindulhatunk?
Ferenczi úgy gondolta, hogy az akkori társadalom legnagyobb problémája az elfojtás: a hatalomnak az a nagyon erős nyomása, amellyel még a szükségesnél is több kényszert gyakorol az emberekre annak érdekében, hogy alkalmazkodjanak a követelményekhez, mondjanak le a vágyaikról és ne lázadjanak a fennálló rendszer ellen. A pszichoanalízis pedig abban tudja segíteni az embereket, hogy tudatosítsák a saját helyzetüket, illetve megértsék, hogy el vannak nyomva. Szerinte a társadalomban nagyobb teret kellene szánni a tudatos megfontolásnak, a világos, racionális gondolkodásnak.
Manapság sajnos inkább annak lehetünk tanúi, ahogyan tömegeket butítanak el az egyoldalú tájékoztatással és a propaganda eszközeivel. Mondhatjuk azt, hogy noha az elmúlt száz évben sok minden változott, de alapjaiban hasonló társadalmi problémák körül toporgunk?
A századforduló monarchiabeli világa egyfajta átmeneti, premodern világ volt, teljesen más, mint a mai világ. Nemcsak technológiailag, de az életmód, a szokások, a társadalmi szerkezet szempontjából is. Arról sem szabad megfeledkezni, hogy maga a pszichoanalízis is egy periférikus irányzat volt: az első magyarországi egyesület mindössze 5 főből állt. Ráadásul a páciensek is egy kimondottan szűk rétegből kerültek ki, főként középosztálybeli hölgyek közül. A pszichoanalízis a privilegizált emberek számára volt hozzáférhető, ebben egyébként azóta sincs jelentős változás. Ferenczi idejében az érdeklődés középpontjában a hisztéria állt, de ez a diagnózis mára elhalványodott. A viktoriánus korban a szexuális elfojtás nagyon erősen működött, sok tabu és titok övezte a szexualitást. A 20. század szexuális forradalmai aztán feloldották ezeket a tilalmakat. Létrejött helyette a fogyasztói társadalom által kitermelt elidegenedés, a szorongás, az anorexia és más, modernizációhoz köthető tünetek. Ezek pedig egészen másfajta megközelítést igényelnek, mint annak idején a hisztéria.
Ezek szerint nemcsak a világ változott meg, hanem maga a pszichoanalízis is.
Ferenczi a terápia nagy újítója volt, mivel azt hangsúlyozta, hogy a beteget szeretni kell. Ő olyannyira egyenrangú partnernek igyekezett tekinteni a pácienst, hogy még a kölcsönös analízis módszerével is kísérletezett, amelynek során a terapeuta lelki folyamatai is elemzés tárgyát képezték. Ezt a kölcsönösséget és a demokratikus hozzáállást rendkívül fontosnak tartotta. Szerinte a terapeuta nem egy tekintélyes öregúr, aki szivarozva hallgat a fotelban, miközben szerencsétlen páciens fekszik a díványon, hanem partner. Ez abban az időben rendkívüli gondolatnak tűnt, ki is golyózták érte a pszichoanalitikus mozgalom fő áramából. Ez a technikai újítás, amit aktív technikának nevezett, szembement a freudi passzivitással. Freud nem igazán kommunikált a klienssel, inkább időnként megeresztett egy értelmezést, egy kérdést, de igazából nem tekintette partnernek a másikat, hanem csak egy tárgynak. Azóta persze történt egy demokratizálódási folyamat, legalábbis van egy erős tendencia arra, hogy partneri viszonyt alakítsanak ki a diákkal, a beteggel, a klienssel.
Sokan úgy tartják, hogy Ferenczi kapcsolata azért is szakadt meg a mesterrel, mert Ferenczi jobban elismerte a legtöbb páciens által felidézett, gyermekkorban elszenvedett (szexuális) abúzus valóságtartalmát, míg Freud meghátrált, és inkább a szimbólumok szintjén, a belső konfliktusok kivetüléseiként kezdte el kezelni azokat.
A legenda szerint Freud tudatában volt a nőkkel, gyerekekkel szemben elkövetett erőszaknak, brutalitásnak. Aztán úgy látta, hogy ez túlságosan ingoványos terep, és inkább visszalépett. Korábbi elméletét egyébként sohasem vonta vissza, de elkezdte a fantázia szempontjából megközelíteni a dolgokat. Azt gondolta, hogy azok a történetek, amelyekről a páciensek beszámolnak, nem biztos, hogy a fizikai valóságban is megtörténtek.
Az erőszaktúlélők állításainak úton-útfélen történő megkérdőjelezése és az áldozathibáztatás sajnos manapság is fájóan elterjedt jelenség.
Igen, ezek a viták újra és újra előbukkannak. Ferenczinek egyébként az volt a felfogása, hogy erőszakot nemcsak fizikai tettekben lehet elkövetni, hanem szavakban is. Az egyik leghíresebb, a Nyelvzavar a felnőttek és a gyermek között című tanulmánya éppen ezt tárgyalja. Azt mondja, hogy ha a gyerekekhez nem a gyengédség, hanem a szenvedély vagy az erőszak nyelvével fordulnak a felnőttek, az akkor is negatívan hat, ha nem is követi fizikai erőszak. Persze a környezet igyekszik letagadni ezt a hatást, hisz ez csak katonadolog, nem is történt semmi.
A kölcsönösség gondolata ezek szerint a szülő-gyerek kapcsolatban is megjelenik Ferenczi munkásságában.
Ferenczi a legkorábbi kapcsolatokban is hangsúlyozta a kölcsönösség szerepét, és meghatározónak tartotta a korai anya-gyermek interakciókat. Gondolatait olyan nagynevű elméletalkotók vitték tovább, mint Melanie Klein vagy Donald Winnicott, de tulajdonképpen sosem hivatkoztak Ferenczire, pedig sokat merítettek az elképzeléseiből, amennyiben az mondták, hogy a fejlődésünk az emberi viszonyulásainkon keresztül valósul meg. A kölcsönösség gondolata a többszemélyes pszichoanalízisben is tovább él, ami az Egyesült Államokban lett nagyon népszerű. Emellett Ferenczi hatása például Latin-Amerikába is eljutott, ahol az utóbbi évtizedekben szintén felfedezték, és egészen radikális politikai jelentést tulajdonítottak neki azzal kapcsolatban, hogy miként lehet szembeszállni a hatalommal és a merev, bürokratikus rendszerekkel. Ferenczi elgondolásait sok szempontból lehetne alkalmazni, illetve végiggondolni azt, hogy a kölcsönösség és a megértés miként működhet tágabb csoportokban. Lehetséges például empátia a hatalom részéről? Szerintem Ferenczi fő kérdése tulajdonképpen a demokrácia fő kérdése.
Ő optimista volt ezzel kapcsolatban? Életképes a demokrácia, létezhet empatikus hatalom? Mire jutott végül?
Semmire. Egy olyan társadalmat képzelt el, ami a közösséget és az egyént egyszerre értékeli, egyszerre figyelembe tudja venni az egyén vágyait, ugyanakkor van benne erős kohézió, összetartozás is. De ez nem egy politikai-ideológiai álláspont, nincs kidolgozva, inkább egy vágyteljesítéses álom maradt, amire a későbbi szövegeiben is többször visszatért. A halála előtt írott Klinikai napló című munkában például arról gondolkodik, hogy mennyire fontos lenne korlátozni a kapitalizmust és bevezetni egy sokkal demokratikusabb, egyenlőbb rendszert. De azt hiszem, hogy a pszichoanalitikusokra és a pszichológusokra általában jellemző, hogy ebben a vonatkozásban eléggé utópikusan gondolkodnak.
A kapitalizmus visszaszorítása és a demokratikusabb működés fontos hívószavak lehetnek egy olyan időszakban, amikor egyfelől a jogállamiság szisztematikus leépítése zajlik, másfelől egy közelgő klímakatasztrófa fenyegeti az emberiséget. Mi az az inspiráció, amit Ferenczi nézetei tudnak nyújtani a Magyarországon élő emberek számára 2019-ben?
Az egyik fő üzenet a kölcsönösség, a megértés, az empátia, ami a mindennapi életben éppúgy fontos, mint a társadalom életében, és úgy látszik, hogy nagy hiány van belőle. A másik pedig az, hogy a tekintélynek való feltétlen engedelmesség végső soron destruktív következményekkel jár, hiszen az emberek elveszítik a saját autonómiájukat. Ezt látjuk most.
Hogyan lehetne a magyar társadalmat kicsit felrázni, hogy elinduljon egyfajta változás?
A társadalom felrázódik magától is: mindig történhetnek olyan események, amik ráébresztik a közösséget arra, hogy változásra van szükség. Felbukkanhatnak olyan karizmatikus emberek is, akik maguk mögé tudják állítani a tömeget. Bár én nem szeretem a karizmatikus embereket, mert azok mindig veszélyesek. Ha túl sok karizmájuk van, akkor könnyen becsaphatnak [mosolyog].
