Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Alkalmazkodj a követelményekhez! Mondj le a vágyaidról! Ne lázadj! Ferenczi Sándor pszichoanalitikus már a századfordulón felismerte, hogy az uralkodó hatalom gúzsba köti az embereket. Továbbra is ugyanazokkal a problémákkal küzdünk, mint a monarchia idején élők? Milyen társadalomról álmodott Sigmund Freud legközelebbi munkatársa, az irányzat méltán híres magyar alakja? Prof. dr. Erős Ferenc szociálpszichológussal beszélgettünk.
Száz évvel ezelőtt, 1919 tavaszán nevezték ki Ferenczi Sándort (1873–1933) egyetemi tanárnak, így ő lett a világ első pszichoanalízis-professzora. Pozícióját részben annak köszönhette, hogy a 20. század elején rendkívül progresszívnek számító nézeteiről volt nevezetes: megvolt a véleménye a kor legnagyobb társadalmi problémáiról, ahogy arról is, miként lehetne ezeken a pszichoanalízis eszköztárával segíteni. Mennyire aktuálisak ezek a vélekedések napjaink Magyarországára vonatkoztatva? Erről kérdeztük prof. dr. Erős Ferenc szociálpszichológust.
A Körúti Szalon vendégeként nemrég a magyar pszichoanalitikus iskola megteremtőjének, Ferenczi Sándornak a munkásságáról beszélt. Mi volt Ferenczi társadalomszemléletének a magja, amiből kiindulhatunk?
Ferenczi úgy gondolta, hogy az akkori társadalom legnagyobb problémája az elfojtás: a hatalomnak az a nagyon erős nyomása, amellyel még a szükségesnél is több kényszert gyakorol az emberekre annak érdekében, hogy alkalmazkodjanak a követelményekhez, mondjanak le a vágyaikról és ne lázadjanak a fennálló rendszer ellen. A pszichoanalízis pedig abban tudja segíteni az embereket, hogy tudatosítsák a saját helyzetüket, illetve megértsék, hogy el vannak nyomva. Szerinte a társadalomban nagyobb teret kellene szánni a tudatos megfontolásnak, a világos, racionális gondolkodásnak.
Manapság sajnos inkább annak lehetünk tanúi, ahogyan tömegeket butítanak el az egyoldalú tájékoztatással és a propaganda eszközeivel. Mondhatjuk azt, hogy noha az elmúlt száz évben sok minden változott, de alapjaiban hasonló társadalmi problémák körül toporgunk?
A századforduló monarchiabeli világa egyfajta átmeneti, premodern világ volt, teljesen más, mint a mai világ. Nemcsak technológiailag, de az életmód, a szokások, a társadalmi szerkezet szempontjából is. Arról sem szabad megfeledkezni, hogy maga a pszichoanalízis is egy periférikus irányzat volt: az első magyarországi egyesület mindössze 5 főből állt. Ráadásul a páciensek is egy kimondottan szűk rétegből kerültek ki, főként középosztálybeli hölgyek közül. A pszichoanalízis a privilegizált emberek számára volt hozzáférhető, ebben egyébként azóta sincs jelentős változás. Ferenczi idejében az érdeklődés középpontjában a hisztéria állt, de ez a diagnózis mára elhalványodott. A viktoriánus korban a szexuális elfojtás nagyon erősen működött, sok tabu és titok övezte a szexualitást. A 20. század szexuális forradalmai aztán feloldották ezeket a tilalmakat. Létrejött helyette a fogyasztói társadalom által kitermelt elidegenedés, a szorongás, az anorexia és más, modernizációhoz köthető tünetek. Ezek pedig egészen másfajta megközelítést igényelnek, mint annak idején a hisztéria.
Ezek szerint nemcsak a világ változott meg, hanem maga a pszichoanalízis is.
Ferenczi a terápia nagy újítója volt, mivel azt hangsúlyozta, hogy a beteget szeretni kell. Ő olyannyira egyenrangú partnernek igyekezett tekinteni a pácienst, hogy még a kölcsönös analízis módszerével is kísérletezett, amelynek során a terapeuta lelki folyamatai is elemzés tárgyát képezték. Ezt a kölcsönösséget és a demokratikus hozzáállást rendkívül fontosnak tartotta. Szerinte a terapeuta nem egy tekintélyes öregúr, aki szivarozva hallgat a fotelban, miközben szerencsétlen páciens fekszik a díványon, hanem partner. Ez abban az időben rendkívüli gondolatnak tűnt, ki is golyózták érte a pszichoanalitikus mozgalom fő áramából. Ez a technikai újítás, amit aktív technikának nevezett, szembement a freudi passzivitással. Freud nem igazán kommunikált a klienssel, inkább időnként megeresztett egy értelmezést, egy kérdést, de igazából nem tekintette partnernek a másikat, hanem csak egy tárgynak. Azóta persze történt egy demokratizálódási folyamat, legalábbis van egy erős tendencia arra, hogy partneri viszonyt alakítsanak ki a diákkal, a beteggel, a klienssel.
Sokan úgy tartják, hogy Ferenczi kapcsolata azért is szakadt meg a mesterrel, mert Ferenczi jobban elismerte a legtöbb páciens által felidézett, gyermekkorban elszenvedett (szexuális) abúzus valóságtartalmát, míg Freud meghátrált, és inkább a szimbólumok szintjén, a belső konfliktusok kivetüléseiként kezdte el kezelni azokat.
A legenda szerint Freud tudatában volt a nőkkel, gyerekekkel szemben elkövetett erőszaknak, brutalitásnak. Aztán úgy látta, hogy ez túlságosan ingoványos terep, és inkább visszalépett. Korábbi elméletét egyébként sohasem vonta vissza, de elkezdte a fantázia szempontjából megközelíteni a dolgokat. Azt gondolta, hogy azok a történetek, amelyekről a páciensek beszámolnak, nem biztos, hogy a fizikai valóságban is megtörténtek.
Az erőszaktúlélők állításainak úton-útfélen történő megkérdőjelezése és az áldozathibáztatás sajnos manapság is fájóan elterjedt jelenség.
Igen, ezek a viták újra és újra előbukkannak. Ferenczinek egyébként az volt a felfogása, hogy erőszakot nemcsak fizikai tettekben lehet elkövetni, hanem szavakban is. Az egyik leghíresebb, a Nyelvzavar a felnőttek és a gyermek között című tanulmánya éppen ezt tárgyalja. Azt mondja, hogy ha a gyerekekhez nem a gyengédség, hanem a szenvedély vagy az erőszak nyelvével fordulnak a felnőttek, az akkor is negatívan hat, ha nem is követi fizikai erőszak. Persze a környezet igyekszik letagadni ezt a hatást, hisz ez csak katonadolog, nem is történt semmi.
A kölcsönösség gondolata ezek szerint a szülő-gyerek kapcsolatban is megjelenik Ferenczi munkásságában.
Ferenczi a legkorábbi kapcsolatokban is hangsúlyozta a kölcsönösség szerepét, és meghatározónak tartotta a korai anya-gyermek interakciókat. Gondolatait olyan nagynevű elméletalkotók vitték tovább, mint Melanie Klein vagy Donald Winnicott, de tulajdonképpen sosem hivatkoztak Ferenczire, pedig sokat merítettek az elképzeléseiből, amennyiben az mondták, hogy a fejlődésünk az emberi viszonyulásainkon keresztül valósul meg. A kölcsönösség gondolata a többszemélyes pszichoanalízisben is tovább él, ami az Egyesült Államokban lett nagyon népszerű. Emellett Ferenczi hatása például Latin-Amerikába is eljutott, ahol az utóbbi évtizedekben szintén felfedezték, és egészen radikális politikai jelentést tulajdonítottak neki azzal kapcsolatban, hogy miként lehet szembeszállni a hatalommal és a merev, bürokratikus rendszerekkel. Ferenczi elgondolásait sok szempontból lehetne alkalmazni, illetve végiggondolni azt, hogy a kölcsönösség és a megértés miként működhet tágabb csoportokban. Lehetséges például empátia a hatalom részéről? Szerintem Ferenczi fő kérdése tulajdonképpen a demokrácia fő kérdése.
Ő optimista volt ezzel kapcsolatban? Életképes a demokrácia, létezhet empatikus hatalom? Mire jutott végül?
Semmire. Egy olyan társadalmat képzelt el, ami a közösséget és az egyént egyszerre értékeli, egyszerre figyelembe tudja venni az egyén vágyait, ugyanakkor van benne erős kohézió, összetartozás is. De ez nem egy politikai-ideológiai álláspont, nincs kidolgozva, inkább egy vágyteljesítéses álom maradt, amire a későbbi szövegeiben is többször visszatért. A halála előtt írott Klinikai napló című munkában például arról gondolkodik, hogy mennyire fontos lenne korlátozni a kapitalizmust és bevezetni egy sokkal demokratikusabb, egyenlőbb rendszert. De azt hiszem, hogy a pszichoanalitikusokra és a pszichológusokra általában jellemző, hogy ebben a vonatkozásban eléggé utópikusan gondolkodnak.
A kapitalizmus visszaszorítása és a demokratikusabb működés fontos hívószavak lehetnek egy olyan időszakban, amikor egyfelől a jogállamiság szisztematikus leépítése zajlik, másfelől egy közelgő klímakatasztrófa fenyegeti az emberiséget. Mi az az inspiráció, amit Ferenczi nézetei tudnak nyújtani a Magyarországon élő emberek számára 2019-ben?
Az egyik fő üzenet a kölcsönösség, a megértés, az empátia, ami a mindennapi életben éppúgy fontos, mint a társadalom életében, és úgy látszik, hogy nagy hiány van belőle. A másik pedig az, hogy a tekintélynek való feltétlen engedelmesség végső soron destruktív következményekkel jár, hiszen az emberek elveszítik a saját autonómiájukat. Ezt látjuk most.
Hogyan lehetne a magyar társadalmat kicsit felrázni, hogy elinduljon egyfajta változás?
A társadalom felrázódik magától is: mindig történhetnek olyan események, amik ráébresztik a közösséget arra, hogy változásra van szükség. Felbukkanhatnak olyan karizmatikus emberek is, akik maguk mögé tudják állítani a tömeget. Bár én nem szeretem a karizmatikus embereket, mert azok mindig veszélyesek. Ha túl sok karizmájuk van, akkor könnyen becsaphatnak [mosolyog].
