A függők sokszor azt hiszik, csak maguknak ártanak, amikor drogoznak vagy isznak. Azt gondolják, az ő testük, azt csinálnak vele, amit akarnak. Ez távolról sincs így, Bajzáth Sándor szenvedélybeteg segítő pedig elmondja, hogy miért.
Az én testem, az én életem - hangzik sokszor a szerhasználóktól, akikkel Bajzáth Sándor addiktológiai konzultáns találkozni szokott. A függők sokszor azt hiszik, csak maguknak ártanak a használattal, és hogy a környezet nem is tud róla, hogy mivel küzdenek. Ez nagyrészt önbecsapás, szenvedélybeteg segítő szerzőnk a saját életéből vett példákon mutatja be, hogy miért.
Szerzőnk sok évig használt intravénásan kábítószereket, főleg ópiátokat (heroin, codein, morfium, methadon) valamint serkentőket (amfetamin, kokain) és nyugtatókat, altatókat, és sok-sok alkoholt. Körülbelül 15 kórházi elvonós leállási kísérlet és több rehabilitációs intézetbeneltöltött 40 hónap után már több mint 14 éve él szer és alkoholmentesen, felépülésben
Csak magamnak ártok, vagy mégsem?
Az egyéni konzultációk során a klienseim gyakran hivatkoznak arra, hogy igazán a légynek sem ártanak a használatukkal, kizárólag maguknak. És persze maguknak sem annyira. Ez nyilvánvalóan nem igaz. A függőség egy bio-pszicho-szociális betegség, ami a kliens életének minden területére hatással van. Aki engem keres, annak vannak már problémái. A konzultációkon átnézzük, hogy az életének mely területeire hogyan hatott a szerhasználat, kiknek hogyan ártott vele.
Az egyik leggyakoribb önbecsapás például az, amikor a kliens azt gondolja, hogy róla nem tudja a környezete, hogy neki drog- vagy alkoholfogyasztási problémái vannak. A másik ilyen, amikor azt gondolja, hogy ha a gyerek nem látja, amikor ő iszik vagy drogozik, akkor nem is érzi, nincs is hatással rá. Ez sem igaz. A gyerekek nagyon szenzitívek, mindent megéreznek, tudat alatt mindent tudnak, csak esetleg megfogalmazni nem képesek még.
Pont ezek miatt érdemes alaposan, tényszerűen átvenni, kiknek és hogyan árt/ártott az illető. Ilyenkor derül ki, mennyi olyan aspektusa van a használatnak, amikre egyáltalán nem gondolnak ilyenkor. Hogyan hatott a szerhasználat a családi, baráti kapcsolataira, a párkapcsolatára, az anyagi helyzetére, az egészségére. Hogyan hatott a munkájára, szakmai előmenetelére, a tanulmányaira, az önértékelésére?
Ezek azért fontos kérdések, mert a függők általában relativizálják, vagy egyenesen tagadják a használatuk magukra és a környezetükre gyakorolt hatásait. Fontosnak tartom, hogy szembesüljenek tetteik pusztító következményeivel. A könnyebb érthetőség kedvéért összeszedtem a saját szerhasználatom magamra és másokra gyakorolt hatásait. Természetesen ez nagyon egyéni, van, aki jóval korábban képes megadni magát, így relatíve kevesebb kárt okoz, van, aki soha nem szembesül és soha nem áll le.
Az én testem, az én életem
Hogy tisztán látszódjon, mik voltak a szerfogyasztásom következményei, összeírtam tételesen, tényszerűen, a leglényegesebbeket kiemelve, a teljesség igénye nélkül. A használatom során évekig tagadtam a problémámat. Azt gondoltam lehet ezt “okosba”, következmények nélkül csinálni. Vagyis más nem tudja, de én majd igen.
Én majd másképp csinálom, jobban figyelek magamra, nem leszek hepatitiszes, nem fogok leépülni, majd vitaminokat szedek és steril tűt használok. Persze egyik sem jött össze. Többek között azzal áltattam magamat, hogy csak magamnak ártok. Úgy gondoltam, senkinek semmi köze ahhoz, hogy én hogyan pusztítom magamat! Ez az én testem, azt csinálok vele, amit akarok, ez az én életem! Teljesen dacosan, gyerekesen gondolkodtam.
Nem vettem figyelembe, hogy a szüleimnek, a gyerekemnek, a környezetemnek mennyit ártok. Nem tiszteltem a testem. Bántottam. Szétszurkáltam, nem kíméltem, keményen bántam vele. Voltak idők, amikor késsel vagdostam magamat, ennek nyomait azóta is hordom.
Megfertőződtem Hepatitisz-C vírussal, amit gyaníthatólag mások is elkaphattak tőlem, ha szúrtak utánam. Beszpídezve rendszeresen szétkapartam magam. Tönkretettem a vénáim, ennek azóta is iszom a levét minden vérvételkor. A herointól kihullottak a fogaim, kivehető fogsorral élek azóta.
A szavahihetőségem odalett, ígérgettem és már amikor kimondtam, tudtam, hogy nem úgy lesz. Drogokat kezdtem el árulni, recepteket hamisítottam, gyógyszertárakból és orvosoktól loptam. Más droghasználók kirabolták a lakásom, a féltve őrzött nagy és értékes lemezgyűjteményem egy részét ellopták, másik részét el kellett adogatnom, hogy drogot vehessek belőle.
Lelkileg kiégtem, érzéketlen zombivá váltam. Teljesen hidegen hagyott mások szenvedése, esetleges halála. Amikor valamit mégis megéreztem az őrületből, akkor még többet használtam azért, hogy elnyomjam a rám törő bűntudatot, lelki fájdalmakat, hogy képes legyek “az édes tagadásra”, ahogyan ezt egy felépülő lányismerősöm plasztikusan megfogalmazta. Lusta, hanyag, halogató lettem. Igénytelenné váltam az öltözködésemben és a tisztálkodásban az évek során, gyakran voltam kifejezetten koszos.
A szüleimet kicsináltam
Súlyosan károsítottam lelki egészségüket. Anyám gyakran kiborult, sírt, sokszor veszekedtek miattam. Állandóan ígérgettem, közben alig vártam, hogy eltűnjenek otthonról azért, hogy azonnal anyagozhassak. Ellopkodtam anyám altatóit, pénzeket loptam a pénztárcájából. Kölcsön kéregettem másoktól. A szüleim fizették az orvosi, ügyvédi és perköltségeimet és a büntetéseimet. A fogaimat is ők csináltatták meg. Nem kerestem őket, csak ha az érdekemben állt, a használatot mindig mindenki más elé helyeztem. A nevelőapámnak szívproblémái lettek, ám nem látogattam a kórházban, amikor bekerült. Én mindig számíthattam a szüleimre, ha bajban voltam, de ez fordított esetben egyáltalán nem volt így. A nagyszüleim halálát nem gyászoltam el rendesen, el sem jutott a tény, hogy meghaltak. A temetéseken vállalhatatlan állapotban voltam.
A használat idején született lányomat elhanyagoltam, a születése pillanatában is be voltam állva, ahogyan később is gyakorlatilag minden nap. Nem voltam vele eleget, nem neveltem, nem is lehettem számára pozitív példa. Gyakran hosszú hónapokig vagy még tovább (sajnos nem emlékszem), egyáltalán nem láttam, és ha igen, akkor sem voltam lélekben igazán ott, akkor is a használaton járt inkább az eszem. Anyagilag sem támogattam, minden pénzem drogokra költöttem inkább, ezért a gyerektartást is a szüleim fizették helyettem. Anyámék szégyelltek, gyakran hazudozniuk kellett miattam. Csak elvétve dolgoztam, általában valami olyan helyen, amit a szüleim szereztek protekcióval, ám akkor is hamar kitettek a használat következményei miatt. Sokatmondó, hogy 36 éves koromig kettő év bejelentett munkaviszonyom volt.
Pénz, drogok, szex - ész nélkül
A párkapcsolataimat, már amikor egyáltalán voltak, szintén a droghasználat irányította. Védekezéssel nem foglalkoztunk, teljesen felelőtlenül éltünk szexuális életet, aminek sok abortusz lett a következménye. Egyik kapcsolatomban sem voltam hű, és mindegyikben jellemző volt az, hogy még egymástól is elloptuk a drogokat. Azaz a drogok egymás közti elosztása hagyott némi kívánnivalót maga után. Azokban az időkben amikor még a gyógyszertárakból szereztük a drogot, rendszeresen kisebb mennyiséget vallottam be a barátnőmnek, mint amennyit ténylegesen sikerült kiváltani, így a “dugi” drog csak az enyém lett. Előfordult, hogy beállva, berúgva bántalmaztam az aktuális párom.
Hosszú párkapcsolatot sosem sikerült kialakítanom, és minden párom drog- és alkoholfüggő volt. Pénzügyi helyzetem katasztrofális volt, egyik napról a másikra drog árusításból éltem, és annak ellenére, hogy viszonylag sok pénz forgott a kezeim közt - minél több pénzem volt, annál többet drogoztam - , gyakori volt, hogy egy vasam se volt. Terveim nem voltak, max vágyaim, de azok a lehető legtöbb drog megszerzésére és elfogyasztására irányultak. Az iskoláimat nem folytattam, amit elkezdtem, nem fejeztem be.
Lehúzás
Mindig igyekeztem lehúzni azt, akit le lehetett. Szakmai karrierem nem volt, nem is lehetett. Jogosítványt nem szereztem, csak jóval később, a rehabon. Elvesztegettem, átaludtam éveket, és ezeket már nem lehet soha visszaszerezni. Reménytelenné váltam, erős csorbát szenvedett az emberi méltóságom, szánalmas, méltatlan helyzetek sorozatába sodortam magam. Röviden szólva eldrogoztam a múltam, az akkori jelenem, és akkor még úgy gondoltam, hogy a jövőm is…
Személyes méltóságom és az alapvetően is rém alacsony önbecsülésem a béka segge alá került. Sokszor indítottak eljárást ellenem, volt próbára bocsátásom, többször kaptam felfüggesztett börtönbüntetést. Ezekben az esetekben mindig a szüleim által fizetett jónevű ügyvédek védtek sok pénzért. Nem fizettem se adót, se társadalombiztosítást, hamis bérlettel utaztam a városban. A használat során elvesztettem a barátaimat, az emberi kapcsolataim csakis az önös érdekek, azaz a drogozás mentén szerveződtek.
Egy ehhez hasonló listát a felépülés során minden felépülő függőnek érdemes összeírni. Tudnunk kell, egészen tárgyilagosan, kik azok, magunkat is beleértve, akiknek akarva-akaratlanul ártottunk, és a későbbiekben képessé kell majd válnunk jóvátételt nyújtanunk ahhoz, hogy a felépülésünk szilárd alapokon nyugodjon.
Ennyi veszteség után azt lehetne hinni, hogy ebből már nincsen visszaút, de ez nem így van!
Sok függő képes elképzelhetetlen mélységekből felépülni, mindenki kap egy-két esélyt a sorstól, a kérdés, él-e vele vagy sem. Akik igen, azoknak van még lehetőségük emberhez méltó életre. A felépülési munka során meg kellett bocsátanom magamnak, és olyanoknak is, akik nekem ártottak, jóvátételeket kellett nyújtanom azoknak, akiket megbántottam - már ahol és akiknek lehetett egyáltalán -, ahhoz, hogy képes legyek olyan elégedetten élni, ahogyan most tudok.
Tapasztalataim szerint ezek a lépések szükséges, de nem elegendő feltételei az igazi felépülésnek. Helyre kell hozni, azt, ami egyáltalán helyrehozható, el kell fogadni azt, ami helyrehozhatatlan, ahhoz, hogy később relatíve bűntudat nélkül lehessen élni. Ez nehéz, ám egyáltalán nem lehetetlen feladatok, és elengedhetetlenek ahhoz, hogy később tartósan józan maradhasson a függő.
